főnöke is itt van, valamelyik cabinet separéeban soupézik, két rangjához
illő úrhölgygyel.
Benjámin benyitott hozzájuk.
– Tudtam bizonyosan, hogy idetévedsz! szólt nevetve a herczeg, a mint őt
belépni látta. Nézd, teríttettem is számodra.
A kerek asztalnál volt még egy negyedik számára való ülés.
Abban az évben legújabb párisi divat volt a «fleures animées»: az egyik
delnő éjviolának volt öltözve, a másik tulipánnak. Egy gazdag lakoma
romjai hevertek az asztalon. A tulipán-marquisnő kezében tele pohár,
melyet már az ajkaihoz emelt, de nem tudott kiüríteni a kaczagás miatt.
– Ime egy tékozló fiu, a ki elhitette magával, hogy én az ő apja vagyok!
szólt a herczeg, a minden feszély nélkül közéjük települő Benjáminra
mutatva.
Ekkor észrevett rajta valamit.
– Te! Neked az egyik pofád vörösebb, mint a másik.
– Igen, féloldali hideglelésem van.
– Féloldali hideglelés! Soha se hallottam ilyennek hírét. Gyógyíttasd
magad, fiam!
– Azt teszem; szólt Benjámin, odatartva poharát az éjviola-marquisnő
elé, ki azt teletölté pezsgővel.
– Megállj csak! Mielőtt azt a gyógyszert bevennéd, hadd tartsak egy kis
orvosi kikérdezést. Van-e még sok pénzed abból az ötezer forintból, a
mit a volt feleségem deczemberi havi illetményeül átvettél?
– Épen arról akartam beszélni, szólt Vajdár, a késfokát a túlhabzó
pohárra téve. Kérem a januári illetményt, de rögtön.
– Rögtön-e? talán még ma?
– Igen. Még ma.
– S nem volna tudomásod róla, hogy a feleségem még novemberben megirta
nekem, hogy más vallásra tér, újra férjhez megy, s az apanageáról a
levél keltétől fogva lemond. Nem jutott a te kezedhez az a nekem szóló
levél?
Benjámin vállat vont, zavartalanul facsargatva a czitrom nedvét az
osztrigára.
– Bizonyos voltam felőle, hogy Cagliari herczeg, a ki minden izében
nemes ember és gavallér, azt fogja mondani e levélre, hogy «az nekem
mindegy, mit tesz az asszony, de a míg az én nevemet viseli, addig nem
szabad besároznia a czipőit a gyalogjárással».
– Bravó. Ezt jól adtad. Tehát már most még ki is házasítsam, ugy-e? Erre
kell a januári illetmény?
– Nem erre kell, hanem valami másra.
– Mi az a más?
– Eh, most ne beszéljünk arról; ne rontsuk el vele a mulatságot; majd
reggel.
– Én most akarom hallani.
– De vajjon a grófnők akarják-e?
– Marquisnők! Te naplopó. Az a kérdés, hogy érdekes-e?
– Érdekes! de nagyon erős.
– Ah! Piquant! Interessant! Csak ki vele. A marquisnők szokva vannak
ahhoz.
A két delnő kiváncsian vonult közelebb. Az éjviola legyezőjét vette
kezébe.
– Tehát röviden ez az eset, szólt Benjámin, hogy a szép Blanka herczegnő
e perczben halva fekszik.
A herczeg hátrahökkent.
– No, fiu! Az ilyen bolond tréfákat kikérem magamnak. Ismered
gyöngeségemet, hogy nem szeretem, ha a halált emlegetik előttem. A hol
arról beszélnek, onnan eltávozom.
– Kérdezve volt, s én a kényszerítésnek engedtem. Szivesen elhallgatok.
– De nem! Vondd vissza! Mondd, hogy nem igaz! Csak tréfálni akartál
velem.
Vajdár fölállt és meghajtá magát mélyen.
– A tiszteletlenségnek ily fokát az én uram és jóltevőm irányában nem
hagyom magamról föltenni.
– No, ülj helyedre, ne bolondozz. Hol fekszik halva?
– Valahol az útfélen, Nagy-Enyed és Felvincz között, elterülve a havon,
átszúrva lándzsadöfésektől.
– Hisz ez őrült beszéd.
– Lehet, hogy az, de való. A hadügyminiszteriumhoz hiteles tudósítások
érkeztek W–r tábornoktól a mészárlásokról, miket ő rosszal. E
tudósításokat én olvastam s szolgálhatok a részleteikkel.
És aztán elmondott nehány eseményt a pokoli hadjáratból, a hogy azt
ember ki nem gondolhatná, ha ördög nem sugalja.
A tulipán-marquisnő a háta mögé önté a fölemelt pohár tartalmát s az
éjviola egészen beburkolta magát shawljába. A hamis marquisnőknek jobb
szivök volt, mint az igazinak.
– S honnan gondolod, hogy Blanka is ez áldozatok közt volt?
– Fel vannak jegyezve a legyilkoltak nevei.
– Ez rettenetes volna.
– Mindenek fölött azonban Cagliari herczegnek az az első teendője, a
mivel saját magának tartozik, hogy megölt nejének holttestét
fölkerestesse és idehozassa Bécsbe, hogy ravatala saját palotájában
legyen fölállítva, s koporsóját onnan vigyék el a családi sírboltba.
A herczeg fölugrott helyéről.
– Ravatal, sírbolt, gyászmenet? Gyönyörű éjszaka ez, mondhatom! S ha ez
csak farsangi tréfa tőled…
– Excellenza. Ha ez tréfa volna tőlem, úgy olyan tréfa volna, a miért
valaki a magához hasonló ranguval élethalálra megverekszik, az alatta
állót pedig korbácscsal kergeti ki a házából. Ha bizonyossá akar felőle
lenni: ime odaadom a tudósítások cryptografiai kulcsát: a másolatokat
ott találhatja ön ez órában egy olyan helyen, a mely az ön számára
mindig hozzájárulható. Győződjék meg saját szemeivel.
– Nem! Nem! Vidd innen a kriptaajtó nyitogató kulcsodat. Én hozzá nem
nyulok. Én végig nem betűzöm a megölt emberek neveit. A két kezem olyan
hideg lett egyszerre, mint a jég. No ez szép mulatság volt ma! A végét
itt hagyom neked.
– A miben nekem nem nagy gyönyörűségem lesz. Még ma akarok indulni
Erdélybe. A dologgal sietni kell.
– Tehát csakugyan komolyan akarod?
– Komolyan akarom önnek idehozni Zboróy Blanka herczegnő holttestét. S
az most nehéz feladat lesz. Galiczián, Bukovinán keresztül kell kerülnöm
Erdély északi határába: ott sírokat feltöretni, száz közül az igazit
fölkeresni; ólomkoporsóban, szekéren, vasut nélküli három országon
keresztül ideszállíttatni. Ahhoz ember kell, a kinek a szivében vas van.
– Meg egy másik ember, a kinek a zsebében arany van. Most egyelőre
átadom a tárczámat, majd utasítani fogom az ismerős bankházat
Czernoviczban, hogy nyisson számodra hitelt, előre nem látott esetekre
nézve.
A nehéz feladat legnagyobb részét pedig elhallgatta Benjámin az ő
fogadott atyja előtt; azt, hogy a hazahozandó szép hulla még most piros
arczczal és ragyogó szemekkel látja naponkint kétszer felkelni a napot a
toroczkói völgyben s nem is álmodik felőle, hogy készítik számára az
ólomkoporsót.
A herczeg már leküzdte magában az első borzalmat. Könnyelmű, élvsóvár
ember volt, a ki hamar ki tudott alkudni a balsorssal. Azt hitte, hogy
azáltal, ha bőkezüen gondoskodott egykori neje pompás temetéséről,
lekenyerezte annak a «maneseit». Képzelmét most az a gondolat hevíté,
hogy ha ő most Blanka halálhírével vissza fog menni a szép Cyrenéhez:
milyen lesz az a nőoroszlán, a ki az ő meghódítójának lábait csókolja?
Ez olympi élvezet lesz az itt hagyott triviális mulatsághoz képest. A mi
maradjon Benjáminnak.
Búcsút vett a két istennőtől, s tárczájával együtt átruházta
teljhatalmát Vajdárra s aztán hajtatott Caldariva marquisnő palotája
elé.
Hintaja nem mehetett be a kapubejárat alá, mert azt már egy szemközt
álló fogat tartá elfoglalva.
A kapus felvilágosítá róla, hogy a doktor van itt.
– Ahá! A szokott betegség! mondá magában. Azoknak az asszonyoknak a
baja, a kiknek az egész világ «fáj», s minthogy az orvos nem tudja az
egész világot olyanná csinálni, a milyenné ők akarják, tehát a baj kínos
és gyógyíthatatlan.
Ezúttal azonban azt hitte, hogy ő hozza magával a biztos gyógyszert, a
minek hatása csalhatatlan.
Az előszobában meglepte az, hogy a hány szobalánynyal, inassal,
komornával találkozott, annak egyik pofája mind pirosabb volt, mint a
másik. Epidemia volna tán már e féloldali hideglelés?
A hálószoba szőnyegajtajában szemben jött rá az orvos, meg az orvosságos
üveg. Az üveg repült magától az orvos feje felett. Majd a herczeg orrát
találta el.
– Mi baj van? Be lehet menni? kérdezé a herczeg.
– Oh igen, felelt az orvos komolyan. Erős vértolulás az agyhártyákra,
ideges nevralgia. A beteg oly állapotban van, a midőn az orvosnak is
tanácsos mind a két kezén egyszerre tapintani meg az üteret, miután
bizonyos nemét a vidtáncznak fejleszti ki, a mi csak a kezeket lepi meg,
a miknek ellenállhatlan ideggörcsük van, a hozzájok közeledő arczának
tenyereikkel gyors érintkezésbe hozatalára. Bemehet a herczeg. A baj nem
veszedelmes; de jól fogja tenni, ha egyszerre mind a két kezét megfogja
a betegnek, midőn kezet csókol neki s aztán el nem ereszti, míg
közelében marad.
A herczeg úgy tett, a hogy utasítva volt. Beléptekor a szép Cyrene azzal
foglalatoskodott, hogy vánkosáról tépte le a hímzett fodrokat.
Éjszekrényén már nem volt tárgy, a miből hajító eszközt lehetett volna
csinálni. Mikor meglátta a belépőt, egyszerre hátat fordított neki s
holtnak tette magát.
A herczeg lábhegyen lépett hozzá. Ismerte a jelszót, mely őt életre
fogja támaztani.
– Rozina. Nőm, Blanka meghalt.
E szóra egyszerre visszafordult a fekvő hölgy, s arczán, szemeiben
dæmoni öröm világolt, a harag és öröm ellenmondó vonásaiból támadt
gyönyörű meduzakép.
Most már lehetett bátorsága a herczegnek a két kicsiny kéz után nyulni s
mind a kettőt biztosítva, egyiket a másik után megcsókolni.
– Hol? Mikor? Hogy? kérdezé a hölgy.
– Nagy-Enyeden. Meggyilkolták.
– Eh! őrült beszéd! mondá a marquisnő, s a herczeg vette észre, hogy a
kezét szeretné saját rendelkezésére tartani. De nem adta neki vissza.
– A mit ön meg akart tőlem hallani: meghoztam.
– Ki mondta azt önnek?
– Az én kedves fiacskám, az ön kedvenczkéje, Benjámin. Most olvasta a
hadügyminiszteriumhoz érkezett tudósításokból. Onnan jött egyenesen
hozzám, a jó fiu.
A marquisnőben forrott a méreg.
Ki akarta szabadítani a kezeit erőszakosan; de a herczeg nem bocsátá el.
– Igazat mondok önnek. Szavamat adom rá, hogy úgy van. Pénzt is adtam rá
Benjáminnak, hogy rögtön utazzék Erdélybe s a szegény szerencsétlen nő
maradványait szállítsa Bécsbe.
– Oh! Bocsássa ön hát el a kezeimet!
– Mit akar ön, kedves Rozina?
– Mit akarok? szólt a nő, s elkékült ajkán tajték kezdett habzani. Hát
egy imádságot akarok – mondani – a szerencsétlen asszony – lelki
üdveért. – Engedje, hogy a kezeimet imára kulcsoljam!
Már erre a kegyes czélra csakugyan szabadon kellett becsátani a kezeit.
Pácscs!
Abban a pillanatban aztán a herczeg is megtudta, hogy milyen az a
féloldali hideglelés!
X.
Az arczul ütött alak egy herczeg volt. És egy római. És egy dæmon.
Ez nem az a frivol szerető, ki a bársonykéz arczcsapására azt mondja:
«annál jobb! a nő ütése egy váltó; értéke egy mennyország!»
Ha Caldariva marquisnő azt akarta megtudni, hogy milyen az ördög, a kit
arczul ütnek, maga előtt láthatta azt. E perczben Jupiter valóban
Jupiter volt: az, a kinek láttára a kiváncsi Semele szörnyet halt!
A szép Cyrene ijedtében két felemelt karját keresztbe tette arcza elé.
S a megsértett bálványkép, mély, rezgő hangon (mintha még mindig az ütés
vibratiója alatt reszketne) szólt hozzá:
– A mit én mondtam, az úgy van. – Vajdár ez órában indul még Erdélybe s
onnan Zboróy Blanka holttestével fog visszatérni (s közben jéghideg
kezét a szép hölgy lepletlen vállára tette).
E szóra a hölgy odaveté magát Cagliari nyakába fekhelyéről,
szenvedélyesen átölelte azt két karjával s megcsókolta a homlokát s
onnan elkezdve aztán végtől-végig csókolta őt, le egész a lábai hegyéig,
s ott maradt a lábainál, arczon fekve és térdeit ölelve, zokogott,
bocsánatért könyörgött, fuldokolt, vonaglott.
Cagliari felemelte őt s kérte, hogy legyen nyugodt; mert
indulatoskodásával még betegebbé fogja magát tenni.
A hölgy arczát vánkosába temeté, hogy sirását erővel elfojtsa.
– Én értem az ön türelmetlenségét, Rozina, szólt hozzá Cagliari halkan.
Ön Nápolyban udvarhölgy volt: kegyencze a koronás főknek s itt Bécsben
nem akarják önt meglátni. Ez annyi, mint szellemileg halálra itélve
lenni, az élők sorából kitörülve lenni. Ön el van telve keserűséggel
mindazok iránt, a kiknek kegye önt boldoggá tenné. S a kinek tehetsége
is, akarata is van hozzá, hogy önnek azt a boldogságot megszerezze: az
nem mozdulhat. Hozzá van lánczolva egy asszonyhoz, a kinek halálbűne az,
hogy él. S ön azt hiszi, hogy ez csak ön előtt halálbűne. S hogy engemet
csak az ön szenvedése érdekel; azért könnyen veszem azt, s hagyom a
sorsot folyni, a hogy neki tetszik. Ha megigéri ön, hogy nem sír többet,
hát még mondok önnek valamit.
– Nem sirok.
– Mosolyogjon rám egyszer.
– Megbocsát-e?
– Ha mosolyogni fog – – Ön elragadó szép!
– Megbocsát-e? ismétlé, sima kezével végig czirogatva az imént megütött
arczot.
– Azért igen. De hogy saját arczára vörös foltokat szerzett a sirással,
nem addig, míg azok el nem múlnak. Ejh, ilyen vörösre sírni a szemeit!
A szép hölgy nevetni kezdett s többé nem voltak a szemei vörösek.
– Már most hallgasson rám nyugodtan, s attól, a mit én önnek el fogok
beszélni, meggyógyul ön, mert az erős narcoticum.
Cagliari leült a karszékbe a marquisnővel szemközt.
– Én jobban akarom, mint ön, hogy Zboróy Blanka ravatala körül égjenek a
viaszgyertyák a Cagliari-palota czímertermében. Indokaim vannak rá:
erősebbek, mint önnek. Az ön indoka csak egy méhecske: döng, míg nem
háborgatják a mézszívásban, s csak akkor ereszt fulánkot, ha
fölingerelték; az én indokaim viperák. Ön egy nőt el akar veszteni, mert
miatta asszonyi büszkesége van megalázva. Erre még az evangeliumban is
találni fölmentő szózatot. Még ettől a gondolattól az ön homloka ilyen
tengersíma maradhat, mint most. De az én homlokom redőiben a Gaderénok
«legiója» lakik. A miről ön még csak álmodik, azt én már régen
cselekszem. Hogy Zboróy Blankának vissza kell adni azt, a mi az ő uráé:
holttestét, ez az itélet ki van mondva. Négy fal között arczul ütheti
egy asszony azt, – a kit szeret.
(A szép Cyrene engesztelő csókkal érinté a herczeg kezét.)
– De hogy arczul üssön egy nő az egész világ szemeláttára egy Cagliari
herczeget, hogy a szeme közé csapja a szent szék itéletét, mely őt többé
nem tartja fogva, de engemet igen, hogy kitörülje nevemet neve elől s
helyébe irja egy székely góbé családnevét s aztán mosolygó arczczal
járjon-keljen a világban, megütve ostorral az én haragom fenevadait: az
nem fog idyllen végződhetni. Ez a tréfa polgárok között megjárja, de a
Ferrarák utódainak asszonyok számára is vannak pokolgépeik. Nem alszik
ön el beszédemen?
– Hallgatok és gyönyörködöm! monda a nő s ébrenléte bizonyságául elkezdé
egyik hajfürtét Cagliari egyik ujja körül csavargatni.
– De én nem alázom meg magamat azzal, hogy a haragot, a megbántás keserű
érzetét is fölvegyem indokaim közé. Hideg vérrel, érzéketlenül bánok el
vele: akár egy anatom. Nekem szükségem van arra, hogy ő ne legyen!
Asszonyok gyilkolnak gyűlöletből. Nevetséges! Mi, a kik megszoktuk
ezerekben játszani: legyen az arany, vagy emberélet, csak nem jövünk
felindulásba, ha «egy» aranyról, vagy «egy» emberről van szó. «Le jeu
est fait.» Tizezer emberrel be kell tömni egy sánczárkot. Le jeu est
fait. Talán az, a ki ki tudta adni a parancsot, hogy Florenczet fel kell
gyujtani congrev-röppentyükkel, ingadozni fog, ha el kell rendelni, hogy
Zboróy Blanka ravatala körül gyujtsák meg a viaszgyertyákat?
A marquisnő egészen elfeledte, hogy baja van. Szemei ragyogtak.
– Én nekem az a játékom, hogy összeveszítsek egy országot a másikkal,
uralkodókat népeikkel, mert az az én világom, életpályám, elementumom.
Utamban meg nem állít a tenger. S egy asszonyi könycsepp nagyobb víz
akar-e előttem lenni a tengernél? Szép játék ez, és igen nagyban megy!
Tudja meg, hogy én iszonytatót vesztettem benne. Engem ez a politikai
nagy hazárdjáték már leszállított jövedelmeim egy harmadára. Az előtt
évenkint másfél millióval rendelkeztem; most csak féllel. Romagnában
elkobozták birtokaimat; Magyarországon felszabadították a parasztjaimat;
a zűrzavarban állampapirjaimon roppant összeget vesztettem; az
alkotmányos élet kivert rendes sphærámból. Új emberek jöttek, a kik
félretolnak s most csak félmillióm van egy évre, másfél helyett. Ha egy
nyomorult hivatalnoknak lefoglalják fizetése két harmadát s aztán egy
harmadából kell neki megélni, az nem szenved oly kínokat, mint egy úr, a
kit másfél millió jövedelemről félmillióra szállítottak alá. Koplalni,
mezitlábos porontyoknak kenyeret, tüzelő szenet nem tudni teremteni, nem
olyan rettenetes, mint érezni egy nábobnak a decadentiát. – Elvégre is
azt, hogy az ember rongyosan járjon, pinczében lakjék, azt meg lehet
szokni. De a hanyatlást – soha! Hogy én, a ki eddig az epsomi,
longchampsi mezőnyökön hat versenyparipával irattam be, ezentúl csak
kettőt küldjek oda, hogy ki eddig olyan társaságban játszottam a
piquetet, a hol louisdorban ment pointja, ezentúl keressek olyan
kompániát, a hol csak tallérban játszanak? – Hogy a ki eddig egész
udvari kisérettel utaztam, ezentúl nagy szerényen egy titkár meg egy
komornyik kiséretében járjak, keljek? Hogy a kinek termeiben eddig a
világ első hirhedt művészei jelentek meg, ezentúl a bécsi
streich-quartett s a karinthi kapu énekesei mulattassák a vendégeimet?
Hogy félbehagyjam a fogadalmi templomot, a mit őseim uradalmi székhelyén
tizenkét év óta építtetek; vagy megrakjam azt Thorwaldsen művei helyett
egy bécsi kőfaragóéval? Hogy a ki eddig minisztereket, főpapokat,
tábornokokat köteleztem le magam iránt, most beérjem egy fakó
journalista subventionálásával, ki elveimért papiros fegyverrel harczol?
Ha meggyűlöltem valakit, hadat vittem az országára, s ha megszerettem
valakit, várost csináltam a falujából, s most én se tudjak máshoz
nyulni, mint pokolgépecskéhez, gyémántos katulyákhoz? Sőt utoljára még
azt mondjam annak a nőnek, kit imádok: «Kedvesem, eddig két palotában
laktunk, ezután lakjunk egyben!»
A szép Cyrene felkaczagott; oly képtelenség volt mindezt még csak fel is
tenni!
– És a mi mindezek közt a leglehetetlenebb, hogy én a bankáromat, a
háznagyomat mind beavassam hanyatlásom titkába, s megkérjem őket, hogy
rendezzék ezentúl a háztartásomat egy harmadára, hogy adják el
képtáramat, muzeumomat, s gyémántgyűjteményem két harmadát, pótolják
másolatokkal, hamis kövekkel a hiányzatot. Nem! Nem! Azt, a mit önnek
most elmondok, nem hallotta még tőlem senki, és nem is fogja megtudni
senki. Mert én tudok segíteni magamon s nem tűröm az elmerülést!
Akárkinek vérébe kerüljön az! Mert higyje el ön nekem, Rozina, hogy az a
brigante, a ki az utszorosban a közeledő maillepostra les, s a maga
mesterségét nem nevezi máskép, mint «affare d’un colteletto», nem olyan
mindenre elszánt ember, mint egy grand seigneur, a kinek az elébbi
harmincz millió helyett tizből kell megélni. Ha ezt másnak mondanám,
megrettenne tőle: ön egyedül van beojtva a belőlem kisugárzó contagies
ellen.
Ez a szó azt az ötletet adta a delnőnek, hogy a mint a herczeg kezén a
mutató ujját arany hajának egy tincsével körülszorítva tartá, hirtelen
egy arany melltűvel beleszurjon ez ujj hegyébe, s aztán a kigyöngyöző
vércseppet ajkával felszívja.
– Hadd menjen át az én szivembe a te véred!
Most azután egészen közel hajolt hozzá a herczeg, hogy suttogva
beszélhessen vele.
Az ernyővel letakart éjlámpa sugárbűvköre megvilágítá mind a két főt. A
tündérszép női arcz egészen a fölé hajló dæmon-arcz befolyása alatt állt
már; annak az indulatkifejezései idomíták az ő arczvonásait, annak a
szemei delejezték az ő szemeit, annak az ajkai kényszeríték mosolyra,
bámulatra, extasisra az ő ajkait. Egészen hatalmában volt annak az
embernek, ki a rombolás, a kártevés vágyában oly vulkáni magasban állt
felette! Vulkánhoz, a tűzokádóhoz csak Venus mehetett feleségül. Más nő
irtózott volna tőle.
– Most következik az a nő, a kiről beszéltünk. Szólt suttogó hangon a
herczeg. Mikor hozzám adták a testvére feleségül, egy szerződést irattak
alá velünk, mely szerint ha a házastársak bármelyike elébb meghal, annak
a vagyona a túlérőre marad. Ő fiatal volt, én idős. Az előny az ő
részükön. A válóper kimenetele nem semmisíté meg a szerződést: azt a
felbonthatlan sacramentum őrzi. Ha Zboróy Blanka meghalna, testvérei
kénytelenek volnának a birtokát kiadni: a miben az én helyzetem annyival
előnyösebb, minthogy az egész család erősen belekeverődött a forradalmi
mozgalmakba Magyarországon.
– De hisz az ő birtoka csak egy millió. (Ez védelem volt.)
– Ne higyje ön. Csupán ennyi után fizették neki a testvérek a kamatot;
valóságban ötször annyi az.
(Ez sulyosítja a vádat!)
– No de – még én nem vagyok az «uj Pitaval» hőseinek gallériájába
felvételre megérve. Én nem keverek «örökségi porocskát».
Choiseul-Praslin herczeg sem vagyok. Várhatok türelemmel az én kedvező
esélyeimre. Lehet, hogy egy dühös szerető egyszer megöli e makacs
asszonyt; lehet, hogy önmaga vet véget szerencsétlen életének. Rómában
néha már csak egy hajszálnak kellett volna elszakadni, hogy
tragédiájának vége legyen. Egy véletlen, egy ösztönszerű sugallat, hogy
egy órával hamarább tünjék el palotájából, mint azt a római nép az éj
sötétében megrohanja, – s most – a napi rendre tértünk volna át fölötte.
Azonban most egyszerre egy bolond ötlete támadt ez asszonynak. Ő férjhez
akar menni. – Jó! – A kettőnk közötti viszonyt ez nem változtatja meg. A
római curia itélete felül áll minden törvényen s az nem veszi tudomásul
az ő új házasságát. Ha meghal, mint Cagliari herczegnő hal meg. Igen, de
a protestáns canonok meg azt követelik, hogy térjen ki a római egyház
kebeléből, ha első férjétől elváltnak akar tekintetni. S ha ezt
megteszi, akkor elveszti a saját jogát a birtokaira, a mik a
hagyományozó végrendelete szerint csak római katholikus utódokat
illetnek, s akkor nem csak ő rá nézve, de rám nézve is köddé foszlik
szét az egész Zboróy Eldorado.
A nő mindkét karjával magához vonta a herczeg fejét, hogy a fülébe
sughassa:
– Meg kell neki halnia, mielőtt másodszor nővé lehetett volna.
– Odáig – egyedül – neki – magának. Szólt, egyenkint megnyomva minden
szót a herczeg. Alkudhatik a sors velem. Beérem azzal az eredménynyel,
hogy Vajdár meghoz egy ólomkoporsót, a szerencsétlen martyr-halált
szenvedett asszony hullájával. Annak herczegi pompával adok
végtisztességet s síremléke művészremekül fog állni fogadalmi templomom
oltárának jobb oldalán. Halála minden évfordulóján gyászmise lesz teljes
pompával a szent István székesegyházban. Gyilkosait üldöztetni fogom, s
azokat az előljárókat, kik a balesetet megakadályozhatták volna,
földönfutókká teszem.
A szép Cyrene kaczagott, mintha csiklandták volna. Nevetni való tréfa.
Mikor az ördög mosdik!
A herczeg maga is elmosolyodott.
– Ez tréfa. Ezen még nevethetünk. De hogy ha megtörténik az, mit
arczulütésnek neveznek, akkor olyan katasztrófa fog következni, a mit a
krónikákban fognak fölirni vörös betükkel. Hunyd le a szemedet és úgy
hallgasd most, a mit mondok, mintha álmodnál… Ha Zboróy Blanka elhagyja
ősei hitét,… megesküszik egy új férjjel,… akkor nem elég neki magának
meghalni;… hanem meg kell halni annak a férjnek, a ki őt elvette;… meg a
papnak, a ki őket összeeskette,… az egész családnak, az utolsó gagyogó
gyermekig, mely őt tagjául befogadta;… a násznagyoknak, tanúknak, a kik
szertartásán jelen voltak;… az énekes deákoknak, a kik az alkalmi
zsolozsmát énekelték;… a násznépnek, a ki a menyegzői lakomán vele egy
asztalnál evett és ivott;… meg kell halni az egész népnek, mely az
ablakon kinézett, míg a násznép végigvonult, és a ki csak azt mondta
róluk: «milyen szép egy pár!»… És meg kell halni annak az egész
városnak, mely annak tanuja lesz vala!… Földig kell romboltatni a
templomnak, a hol az megtörtént, és a háznak, mely az anyakönyvet őrzi,
hogy ne maradjon egy élő, a ki azt mondhassa, hogy látta Zboróy Blankát
az egy Istent hivők templomából kilépni! ne maradjon egy papirlap, mely
tanuskodjék az ő hitehagyásáról!… Nekem van erre módom… A mit az egyik
római nép meg nem tett, majd megteszi a másik római nép!… Traján
dédunokái elvégzik az én számadásomat Attila dédunokáival… Nos?
Meggyógyítottam-e önt?
A hölgy nem felelt. Elaludt.
A magánál hatalmasabb dæmon igézete alatt zsibbadtan, aléltan menekült
az álom világába s ott talán egy ártatlan gyermeknek álmodta magát, a ki
pillangót kerget, s ha megfogta, megszánja: elereszti.
A herczeg az elfogadó teremben ismét összetalálkozott a visszatérő
orvossal.
– Már jobban van. Elaludt. Mondá neki.
– Bizonyos voltam felőle, szólt az orvos. Az én «laudanum Sydenhamiim»
az ilyen bajoknál csalhatatlan.
A herczeg ráhagyta, hogy úgy van.
XI.