maguk utján. Ha elbuknak, nem az én hibám. Én csak arról gondoskodtam,
hogy ha balsorsuk utóléri őket, erről bizonyítvány legyen a kezemben.
Csak nem tart ön Fredegondának, Lady Macbethnek, Borgia Lucrétiának?
– De hát hogy akar ön adatot szerezni?
– Igen egyszerű úton és módon. Erdélyből minden ily rémeseményről a
legrészletesebb tudósításokat küldik meg a hadügyminiszteriumnak.
– Ki küldi azt?
– Olyan hű emberek, a kik a hadviselésnek azt a nemét rosszalják.
Azokban a tudósításokban fel vannak sorolva az áldozatul esettek nevei
mind! Én e leveleket megkaptam másolatban.
A marquisnő felnyitá pompás, teknönczhéjjal kirakott szekrénykéjét s egy
rózsaszín szalaggal átkötött iratcsomagot vett ki belőle.
A herczeg tetteté, hogy összeborzad, mikor azt az asztalkára letette
eléje.
– Ne ijedjen meg, herczeg. Nem lehet ez iratokat olvasni. Titkos
irásjegyekkel vannak fogalmazva.
De a herczeg mégis fölkelt az asztaltól, mintha egy sírboltot nyitottak
volna ki előtte, s annak a kisértetei emelkednének ki eléje.
A szép Cyrene vette észre a hatást, s most már úgy tett vele, mint az
állatszelidítő a meghunyászított oroszlánjával, mikor a nyers hust
szájához veri s korbácsot ad neki helyette.
A marquisnő felnyitott egy iratot s nevetve olvasott fel belőle egy pár
sort. Az természetesen úgy hangzott, mintha sanscrit nyelven lett volna
irva: semmi értelme nem volt. A herczeg fülében mégis úgy hangzott az,
mint valami rettenetes varázsmondat.
Aztán csábító mosolylyal dült oda a vállára a szép hölgy, s
bársonyujjaival megczirógatva az állát, azt mondá neki:
– Hanem ha egy kellemes éjt akar ön az oldalam mellett eltölteni, ha van
önnek vágya egy rendkivüli, nem mindennapi emberek számára fentartott
gyönyörben részesülni, akkor szerezze ön meg nekem a hadügyérségtől e
levelezések titkos kulcsát. Akkor ketten egymás mellé ülünk. Ön nekem
kibetűzi az iratok tartalmát. Gyönyör és borzalom küzdenek egymással.
Meglássuk, melyik lesz erősebb? – S ha aztán «egy nevet» talál ön
felolvasni előttem, a melyre várok: akkor majd megtudja ön, hogy milyen
az a nőoroszlán, a ki az ő meghódítójának a lábát csókolja.
A herczegnek a hideg veríték gyöngyözött a homlokán. A hölgy leveté
magát a kerevetre, állát tenyerébe fektette és kaczagva ingerkedett.
– Nos, uram, az idő még nem késő; csak éjfél után három óra. Ilyenkor
legjobban lehet a hadügyminiszteriumban értekezni valakivel. Kevés ember
van jelen. Legjobb óra a bizalmas kérdezősködésre. Én visszavárom önt,
ha tetszik visszajönni. Ha alva talál, csak e szót mondja: «erdélyi
hirek» s én fölébredek és figyelni fogok. Visszavárom önt. Adieu!
A herczeg sietett tőle menekülni.
S aztán hajtatott, nem a hadügyminiszteriumhoz, hanem a Sperlbe, a hol
még akkor tánczoltak a herczegasszonyok, a kiknek csak keresztneveik
vannak.
VIII.
A marquisnő a komornájának csengetett.
Különösen fanyalgó kedvében volt. A míg a fiatal leány dolgait végezte
úrnője körül, az minden rigolyáját éreztette vele, a mivel csak egy
bálból kedvetlenül hazatért asszony rendelkezik.
Mikor a haját kibontotta, minden kis hajmeghuzásra felkiáltott s
tenyerei gyorsaságával fenyegetőzött.
A komorna gondolta magában: «ma megint drága napunk lesz: egész reggelig
nem hagy lefeküdni, folyvást talál valami parancsolni valót».
Ekkor az óra tizet ütött.
A marquisnő olyan mozdulatot tett, mint a ki meg van lepetve, s az órára
tekintett.
A komorna kapott rajta, hogy valaki mást fognak szidni, nem őtet, pedig
most megérdemelné, mert a marquisnő gyors mozdulata következtében
ugyancsak berántotta a bontó fésűvel a haját. Igyekezett árulkodni a
másikra.
– Bolond óra ez! Hármat mutat s tizet üt. Ritkán üt és akkor mindig
tízet.
– Hallotta ön már ezt az órát máskor is ütni? kérdé a marquisnő
bizalmasra váló érdeklődés hangján.
– Csak az imént is egy órakor éjfél után, hogy a kandallót felszítani
bejöttem. Akkor is tizet ütött.
A marquisnőnek bohó kedve támadt egyszerre, nevetett.
– Ez egy nagyon régi óra. Az ütőgépezete elromlott s semmi órás nem
tudja megigazítani. Akkor üt, a mikor eszébe jut. Pedig zenemű is van
benne, a mi háromféle operából játszik. Menjen oda Fanchette, nyomja meg
azt a veres korállgombot az oldalán.
A komorna tette, a mi mondva volt s arra az ódon óra elkezdett egy
minden divatból kiment nótát nagy álmosan leőrölni.
A marquisnő erre csupa nyájasság és figyelem lett a komornájához. Azt
mondta neki, hogy késő az idő, ő már álmos, most hagyjon mindent
szerteszét heverni, s úrnője haját félig felbontva, menjen aludni s
holnap délig be ne jőjjön.
«Igazán szeszélyes asszony!» mondá magában a komorna, a mint megcsókolta
azt a kezet, melyet az imént a tenyerével megfordítva, most pedig
kegyteljesen nyujtának felé, s aztán sietett megfogadni az utasítást.
A marquisnő pedig, a mint egyedül maradt, félig szétbomlott hajfürteit
egy kis csipkefőkötő alá szorítva, az órához sietett.
Az egy ügyes antik-utánzat volt, a minőt Velenczében gyárilag
készítenek, czifra faragványu álló tokkal, Jean Jouvence modorában.
Műértő az első tekintetre kitalálja, hogy nem igazi antik.
A marquisnő egy kis aczélkulcscsal fölnyitá az óraállvány ajtaját s
aztán elkezdett nevetni.
Nevetésére másik nevetés felelt s az óraajtón át belépett egy férfialak.
Vajdár Benjámin volt. Az antik óra csak egy rejtett bejárat álczája
volt! az óraütés a jel, hogy a kit várnak, itt van, s a zenehang a
felelet, hogy várják, bejöhet.
A látogató meg akarta csókolni az úrhölgy kezét, az pedig a helyett a
kezére ütött negédesen.
– Megjöttél, bolondom.
– Ma már másodszor vagyok itt.
– Olyan sürgetős?
– Megkaptam a levelek kulcsát.
– Ah! – Most egyszerre villogni kezdtek a szép hölgy bágyatag szemei. Ez
már kedves szó. Úgy ülj ide mellém, kis szamaram.
Ez a szó egészen átváltoztatá a nőt: minden tagjában nyugtalanság,
minden vonásaiban izgalom látszott. Odavezette karöltve Benjámint a
kerevethez, mely előtt egy gyöngyház-mozaikkal kirakott asztalra dobva
hevertek az említett levelezések s odavonta őt maga mellé.
– Te már készen tartottad az iratokat? kérdé Benjámin.
Rozina hamisan nevetett.
– Jupitert riasztottam el velük az imént. (A herczeget egymás között
Jupiternek hívták). Nagyon földi gondolatjai voltak ő istenségének, s
olyankor semmi sem téríti vissza olyan gyorsan az égiekhez, mintha a
halálról beszélnek előtte. Az is elég neki, hogy tőlem elfusson, ha a
fehér köntösömön fekete csipkét lát. Mi lássunk hozzá, mi van a
kriptaajtón belül?
A nő szinte lázban volt az izgalomtól, a mint e fárasztó, lassu munka
lepergett előtte. A cryptografia kulcsával egyenkint kellett a szavakat
kibetűzni. Eleinte oda tette a két kezét Benjámin vállára s úgy leste a
kibonyolított szavakat és mondatokat, annak a vállán keresztül nézve.
Majd nem találta ezt elég kielégítőnek, akkor odaült vele szemközt, hogy
a felolvasó arczvonásairól olvashassa előbb a kitalált szavak értelmét.
Odatámasztotta arczát a tenyerébe, úgy bámult az irásfejtő ifju ajkaira.
Szemeiben, mint bűvös tűz, ragyogott a lámpa fénye.
S a fölnyitott lap valóban megannyi kriptaajtó volt s a kibetűzött
sorokon, mint lépcsőkön szálltak föl belőle a sötét éj kisértetei.
Az első lap szólt a zalathnai vértanukról; a preszákai mező borzalmas
jeleneteiről, mikben egy szép, virágzó bányaváros népe lett kiirtva:
férfiak, aggok, nők, gyermekek; hatszáznegyven lélek. Mind királyi
hivatalnokok, bányatisztek családjai. Csak ketten maradtak élve. Egy
anya, ki egy lándzsadöféstől tetszhalottan maradt ott, aztán
fölocsudott, a holtak mezején föltalálta kis gyermekét, az is
tetszhalott volt, feléleszté a pataknál s elvánszorgott vele az erdőbe,
s itt megmenekült. Az okirat elszámlálja az áldozatok neveit.
– Ne olvasd ezt végig! mondá türelmetlenül a marquisnő.
– Borzasztónak találod? A többi is ilyen lesz.
– Nem! Hanem ez még nem érdekel egészen. Mikor ez történt, még akkor
«ők» Rómában voltak.
Következett a második levél. Ebben a sárdi rémnapot írják le, egy
megmenekült özvegy elbeszélése után.
Azután a borbándi, kisfaludi catastrophák.
Azután a benedeki vérkrónika. Mellékelve mindenütt az áldozatok
névsorozata. Egy-egy túlélő mindenütt maradt fönn, véletlenül,
csodamódon megmenekülve, hogy legyen a ki a nagy romlást a világnak
elbeszélje. Igenből a református lelkészt hagyták élve, azzal a szóval:
«eredj és mondd meg a népednek, hogy mit láttál a krakkói lovardában!»
A kisenyedi mészárlásból egy úrnő, a ki kútba ugorva menekült meg, kis
gyermekével keblén.
Egy fiatal úrleányt egy csimpolyás mentett meg azzal, hogy testvérének
adta ki. Benedeken egy kiirtott földesúri család kisasszonyát szabadítá
meg egy jószivű czigánylegény az által, hogy nőül vette.
– Hisz ez valóságos regény! mondá a szép Cyrene.
De még milyen regény! Dumas «ezeregy kisértetén» is túl tesz.
Hanem az egyformaság kezdé untatni. Ásítozott.
– Ezek mind igen régi történetek. Mi történt később?
A közben a kiterített térképen veres zászlós gombostűkkel jelzé a
rémhadjárat előrenyomuló strategiai pontjait.
Iszonyú hadjárat! Az elesettek életkora is föl van jegyezve. A férfiak
mind negyven éven felül, a gyermekek mind tíz éven alul. Harczra való
férfi nincs köztük. Legnagyobb szám a nőké.
S mit vétettek?
Azt, hogy magyarok voltak és urak (vagy németek; de urak.)
S a szép Cyrene (most majd azt irtam: «Európa») azt mondta rá:
«sajnálom, de ki tehet róla?» (Hiszen a kik megölték őket – nem voltak
törökök!)
«Folytassuk!»
Pedig Benjámin maga is ki volt fáradva a munkában.
Azokat a feldult helységeket ő mind jól ismerte. Igen sok vérrel irott
név tulajdonosával jó barátságban volt, házánál mulatott, a
háziasszonynak kezét csókolta, kisasszonyával tánczolt.
S azok most – a kút fenekén!
Hisz’ mégis végigfut az embernek a hátán a borzadás, még ha a szép
Cyrenével szemközt ül is.
– Fázol tán? Kiszáradt a torkod?
A szép hölgy maga hoz neki egy kristálypohárban villogó zöld
chartreuset, s hogy annál édesebb legyen, maga is beletorkoskodik. S
aztán oda ül mellé. Talán ha a karját a válla körül fogja fonni, az még
jobban fölmelegíti?
Menjünk tovább! Merre veszi futását a jégvihar? merre özönlik a láva, a
minek neve «ember»?
Következnek a tudósítások a későbbi időkről.
Nagy-Enyed!
– Azt hiszed, hogy Nagy-Enyed felé mehettek csak Thoroczkóra?
– Okvetlenül arra kellett venniök az útjokat. Ez a kényelmesebb és
rövidebb út. Deés és Kolozsvár felől a leghevesebb harczok színhelyén át
kellett volna végighatolniok s Kolozsvárott a legrosszabb helyre
jutottak volna: ott bizonyosan elfogják őket.
Tehát mi történt Nagy-Enyeden?
Az, hogy egy nagy népes város: a culturának egyik végőre, ki lett
törülve hosszú időkre a létezők sorából.
Sírbolti rémek egész tábor számra?
Rémdráma, mely előtt Neró, mint egy bukott komédiás, futhat el a
szinpadról; a fölséges nép túltett a fölséges Cæsaron!
S a szép Cyrene ereiben is római vér folyik.
Az Agrippinák és Faustinák vére, a kik a halálordítás közepett letépték
fejükről a rózsakoszorút s lehajították a gladiatornak.
Hétszázan menekültek meg az égő városból az erdőkbe. A hogy az éjjeli
orvtámadás ágyaikból kiverte, öltözetlenül, mezitláb, fegyvertelenül,
januári csikorgó hidegben.
Hova akarnak menekülni?
Legközelebb van nekik Toroczkó.
Tovább! tovább!
Üldözőik rémtábora mindenütt a nyomukban van.
Vajjon megmenekülnek-e előlük?
Vajjon «ők» közöttük vannak-e?
Most egy új tudósítás következik.
Ez azon kezdi, hogy Kolozsvárt visszafoglalta Bem, s egyik alvezére
Tordáig nyomult.
A hírlapok nem beszéltek erről. A közönség a hadjárat felől a
legtökéletesebb tudatlanságban volt tartva.
Hah!
Itt a kibetűzött név, a mit kerestek: «Adorján».
– Manassé? kérdi mohón a marquisnő.
– Keresztnév nincs mellette.
– Olvasd hát!
– Egy Adorján és négy magyar mágnás, még hét huszárral és husz honvéddel
elindultak Tordáról a Nagy-Enyedről menekülőket megszabadítani s
Toroczkót megvédni.
– Harminczketten, tízezer ellen! Ne motozkálj a betük között oly lassan!
Siess!
– Felvincznél rábukkantak a felkelő táborra, mely a nagyenyedi
menekülteket üldözni s Toroczkót megrohanni sietett. A harminczkét ember
nem várta be, míg a mögöttük járó főcsapat utánok érkezik, közéjük
vágott a fölkelő seregnek.
– Őrjöngők! Tovább! tovább! Mi történt Adorjánnal?
– És szétverték az egész tábort.
– Harminczkét ember egy egész felkelő sereget.
– Igy szól a hivatalos jelentés. A támadók részéről csak egy lovas esett
el.
A marquisnő nem akart hinni az irott betüknek.
– Hogyan? Harminczkét ember egy egész felkelő tábort? Az talán csak
annak előhada volt.
– Meglehet. A tudósítás tovább szól. Délre megérkezett a gyalogság, két
század honvéd és aranyosszéki nemzetőr. Azon az éjszakán hétszáz
menekültet, nőt, gyermeket, félig megfagyott alakokat szedtek össze az
erdőkből. Azokat szekerekre rakták és hajnalban megindultak velük Torda
felé. Vincznél maguk előtt találták teljes hadi rendbe felállítva az
egész felkelő sereget. Neki vágtattak s utat törtek maguknak s az egész
szekérsornak a hétszáz nyomorulttal, tízezer emberen keresztül.
– S megmenekültek mind?
– A magyarok részéről csak egy huszár esett el. Ellenfeleik szerteszét
oszoltak.
– Lehet-e, hogy most ezek megtámadják Toroczkót?
– Ez a sereg, mely Enyed körül táboroz, bajosan. Onnan csak egy szűk
sziklaszoroson át lehet bejutni a toroczkói völgybe, a hol még a
legrendezettebb hadsereget is agyonverhetik aláhajigált sziklákkal a
védelmezők, a kiket meg sem lehet közelíteni. Hanem egy másik felkelő
tábor, mely Aranyosszék körül tanyáz, meglepheti őket a Székelykő felől,
ha annak a feljáratai nincsenek őrséggel ellátva. Még erről a táborról
nem kaptunk tudósítást. Azonban még egy levél van hátra.
– Pihenj meg. Igyál még egy pohár liqueurt. Én hadd szíjjam ki addig a
magam mézét e rettenetes méregvirágból. Milyen borzalmas képek! Látni
ezeket az útfélen fekvő nőalakokat, ruháik letépve, meztelen fehér
keblükön a halálos sebbel. Rettenetes gondolat. De hinni azt, hogy hátha
az «ő» szelid madonna-arcza is ott van azok között, a kik véres
mintájukat ott hagyták a fehér hóban. Mellette két imádója, a kik
csókjára vágynak: a holló és a farkas! Ah mi gyönyörteljes ábránd!
Még is összeborzadt erre a szóra. A nőszív soha sem romlik meg annyira,
hogy a rosszat, a mit tesz, meg ne bánja. Azért megteszi.
– Nem! Nem vagyok olyan rossz. Nem kivánom neki ezt a sorsot. De azt
igen, hogy mentse meg őt is hódító szépsége. Találjon egy
parasztlegényre, ki őt a mészárlásból azzal menti meg, hogy feleségül
veszi. Zboróy Blanka grófnő, Cagliari herczegnő egy pakulár felesége. A
ki aztán maga könyörög, hogy tegyék az ő nevét is a halottak
lajstromába! Akkor aztán hadd éljen, ha el van temetve.
A szép Cyrene annyira meg volt elégedve magával, a miért ily nagylelkű
megoldást tudott feltalálni, a miért magát rajta kaphatta egy nemesszívű
gondolaton, hogy önteltségében megcsókolá saját hófehér vállát.
– Te még is jó lélek vagy Rozina! mondá magának hizelegve.
Jól kiérdemelt hizelkedés.
– Nos! Kis bolondom. Még egy levél van hátra. Nem vagy még álmos, kis
kutyám?
Benjámin egy perczig gondolkozott rajta, hogy ne legyen e valósággal kis
kutyája a szép Cyrenének? A delnő hátravetve magát a kereveten s két
felemelt karjára nyugtatva fejét, lustán letapadó szempilláival oly
élveteg képet mutatott, hogy a fölött az ember elfeledheté az egész
hadjáratot, szörnyeteg mészárszékeivel együtt. Benjámin gondolkozott
rajta, hogy ne dobja-e az utolsó levelet az asztal alá?
Küzdött benne a vérszomj és a gyönyör dæmona egymással az elsőbbségért.
A vérszomj győzött.
– Lássuk az utolsó levelet is.
Ez a monasteriai főhadiszállásról kelt. Az itt összegyűjtött felkelő
tábornak kellett Toroczkót megsemmisíteni.
A legelső sorok olvastára a legnagyobb érdekeltség lepte meg a delnőt.
Adorjánokról volt szó!
Odaült a szék kartámlányára, hogy jobban belelásson a megfejtett iratba
s ujjahegyével kisérte a leirt szavakat, míg szőke fürtei, a főkötő alól
kiszabadulva, a felolvasó arczát beárnyékolták. Az alabástrom arczon
végigvonaglottak az indulatkifejezések csodái.
«Egy Adorján odament a felkelőkhez békét ajánlani. Azt elfogták,
meglánczolták.»
«Egy másik Adorján jött utána: kérni a fölkelőktől a békekötést és
elfogott testvérét. Azt is a másikhoz lánczolták, nem irgalmaztak.»
«Ekkor jött egy harmadik Adorján. – Manassé.»
– Ah! Végre hát Manassé!
A szép hölgynek összeszorított két fehér fogsora kivillogott felvetett
piros ajkai közül, míg szemei kerekre felnyilva lesték a megszülető új
sort.
«Olaszországból jött, egy szép hölgyet kisérve, a ki menyasszonya.»
– Megvannak!
«Azon a napon, melyen a magyar seregek Kolozsvárt elhagyták, indultak ők
el, a hegyi utakon. Éjjelre Ciprianu házába szálltak meg, a ki a
fölkelők egyik főnöke s az Adorján-ház elkeseredett ellensége.»
– Az elfogta őket! sietett a marquisnő a még ki nem betűzött sor
talányát megelőzni.
– Nem. «Az megmenté őket s erdei járatlan utakon keresztül
Magyar-Peterdig vezetteté.»
– De hát bűvészek azok az emberek? Varázslatuk van?
«A menekülők a tordai hasadék Balyika barlangjában tölték a következő
éjt.»
– Hol van az? Mutasd a földabroszon!
– Itt.
– És a Monasteria?
– Az meg itt.
– Hisz itt két ember a könyökével éri el egymást.
– Ugy van. Mintha egy házba szálltak volna, az egyik a földszintre, a
másik az emeletbe.
– Tovább, tovább! szólt a delnő, türelmetlenül ütve tenyerével az
asztalra.
«Minden útjok el volt zárva a Toroczkóra jutáshoz. Ekkor Adorján Manassé
éjjel felment a Monasteriába s megjelent a fölkelők főhadiszállásán.»
– Vakmerő!
«A haditanács már készen volt a támadási tervvel. Volt tízezer
fegyveresük. Vártak egy segédcsapatra, mely rendes katonasággal,
ágyúkkal ellátva támadja meg más oldalról Toroczkót, azt pedig nem védte
több háromszáz nemzetőrnél.»
– Manasséról olvass! És asszonyáról!
«Adorján Manassét megérkezésekor elfogták s bezárták. Két bitófa föl
volt már állítva a két testvére számára, reggelre felállították melléjük
a harmadikat is.»
– Úgy, úgy! És az asszony? Az asszonyt nem találták meg?
«Reggelre Adorján Manassé rábeszélte a fölkelők vezérét, hogy kössön
békét Toroczkóval: maradjanak jó szomszédi frigyben, s őt és testvéreit
bocsássák szabadon. A vezér megkötötte a frigyet, pazsurákat adott az
Adorján-testvéreknek s Manassé arájának, azok hazajutottak Toroczkóra; a
felkelők pedig visszatérek falvaikba.»
A delnő felkapta az egész iratcsomagot s oly dühvel vágta azt le az
asztalra, hogy a légcsapástól az argandi lámpa kialudt. S csak a
boltozatról lefüggő éji lámpa világítá még be a szobát.
Mint egy felbőszített szép nőtigris, úgy szökött fel helyéről, s végig
futott szobáján, meg visszatért, főkötőjét ledobta fejéről, hogy
hajfürtei mint arany kigyók omlottak vállaira.
– S mi történt tovább? Mi történik Toroczkón?
– Több tudósításunk nincs.
– Nincsenek ott kémeitek?
– Thoroczkón nincsenek árulók. Egy volt. Azt már magadévá tetted.
– S te nyomorult, nem osztod azt a dühöt, a mi engem képessé tesz arra,
hogy pofon üssem magát az ördögöt! – Nem. Nincs többé ördög! Más gyáva
csak odáig tudta vinni, hogy istentagadóvá legyen: – én az ördögöt
tagadom meg. Kihagyni őket siklani a körmei közül! Hát már most kiben
bízzék még az ember?
Benjámin megkisérté enyhültebb kedélyhangulatra bírni a gyönyörűséges
szép furiát s kapott tőle a kisérletért egy irgalmatlan nagy pofont.
– Nesze!
– Köszönöm. Ez hát az enyém. Egy négyszem között adott pofonért, ha szép
hölgy adja, nem haragszunk. Az egy váltó.
– Még pedig nem hamis.
– «Értéke» egy mennyország!
– Pokolban akarod-e megtalálni a mennyországot? Te hidegvérű reptil!
Mikor azokat a jeleneteket olvastad előttem, a mik alatt valamit éreztem
Báthory Erzsébet gyönyöréből, a ki ifju leányok vérében fürdött, azt
véltem, lángba borulok s megégek azzal együtt, a ki lángkörömbe lép. A
kisértetek orgiájába vitt oda képzeletem s gyilkossal s legyilkolttal
karöltve jártam a bőszült danse macabret. Nem érezte szivemhez szorított
fejed a vad feldobogást? Vége van. Eredj haza s igyál szódavizet! Most
jégbálvány vagyok. Ez a hír méreggé változtatott bennem minden
életnedvet. Ha megharapnék most valakit, meghalna tőle, mint a csörgő
kigyó fogától. Gyűlölet, utálat minden gondolatom. Beteg vagyok. Halálos
beteg. A nehézkór előjeleit érzem. Valakin ki kell töltenem boszúmat. Ne
óhajts ilyenkor megismerni, mert rettenetes vagyok.
Benjámin mozdulatlanul állt a szép dühöngő előtt. Az kezébe fogta a
csengetyűzsinórt.
– Rozina, ön cselédjét akarja híni? – kérdé Benjámin elkedvetlenülten.
A delnő másik kezével közelebb vonta őt magához s erőszakosan elfojtott
hangon suttogta fülébe:
– Gondolj rá, hogy van egy ember, a kinek egy kötél van a kezében, a
minek a hurokja a te nyakadra van szorítva, s a ki annálfogva tégedet, a
mikor neki tetszeni fog, a sárba, a mélységbe leránthat; a ki elől
hasztalan emelkedel a legmagasabb polczra, rád talál, lába alá tapos. A
ki miatt nem lehetsz boldog soha; kiránt a hitvesed, a gyermeked karjai
közül, a mikor legboldogabb, legkevélyebb fogsz lenni. Aztán gondolj rá,
hogy van egy asszony, a ki tégedet arczul ütött, nem úgy, mint én:
enyelgő kézzel, de halálra sujtó szóval, a ki téged felismert,
kikaczagott s a ki utamban áll nekem, mint egy áthidalhatlan mélység,
mint egy elolthatatlan tűz. A ki miatt kell éreznem a mérges nyilak
legmérgesebbjeit, az emberek gúnymosolygását, a ki miatt börtön rám
nézve ez az egész világ, mert azokon az ajtókon nem léphetek be, a miken
belül egy más világ van: az én világom. A míg ez az asszony él, addig
rám nézve nincsen nappal: csak éjszaka szabad az arczomat megmutatnom. S
te az én mosolygásomat akarod látni, a míg ez asszony él?
Vajdár hallgatott.
– Te! Gondolj reá, hogy ez a két ember talán most a lopott boldogsággal
mámorig lakozva, egymás álmait őrzi s talán e perczben hizelgő néven
szólítja egymást s felel rá gyönyörittas örömmel… Ah! Pokol!
A szép hölgy indulatosan dobbantott lábával.
– Tépni, harapni, körmeimmel hasogatni van kedvem ezen az éjszakán!
Mondani olyan sértő szavakat, a miktől a köny kicsorduljon! Ütni olyan
sebeket emberek testén-lelkén, a mik be ne gyógyuljanak soha. – Nos, mit
tudsz vigasztalásomra mondani, te gyáva? – Meddig él még ez a két ember?
Vajdár néma maradt.
A delnő most változtatta a hangját, az indulat-kifejezést. Mesterkélt
ájtatosság hangján kezdett beszélni.
– De hát nem istentelenség-e az, a mit ők cselekesznek? A szentegyház
örök törvényeit megszegve! A pápa tilalmát, a szentszék itéletét lábbal
taposva. Ők a bűnösök, a kik előlem elbujnak, nem én, a ki őket üldözöm.
Ők lázadtak föl az Isten ellen. Ők sértik meg a szentséget, a tiz
parancsolatot. A sakramentumot meggyalázzák. A ki őket megöli, csak a
boszúálló Isten itéletét hajtja végre.
Vajdár nem szólt rá semmit.
A szép Cyrene látta, hogy ez olyan ember, kire sem az Istennel, sem az
ördöggel nem lehet hatni. Ennek csak egy fetishe van, a minek meghódol:
– a nő!
A szép Cyrenében abból is volt.
Kezével keblébe nyult s a szétbontott hímzetfodrok bűbájos rejtekéből
egy zsinórkán függő aczélkulcsot vont elő.
– Te! súgá Benjáminnak, s egy perczre mosoly derengett arczán. Ez a
kulcs azé leend, a ki nekem hírül hozza, hogy az a nő halva van.
Azzal megcsókolta a kis kulcsot, s aztán Vajdár ajkaihoz értette azt,
hogy az is csókolja meg.
– Mit szólsz?
Vajdár halkan, csendesen felelt.
– Én csak gondolni szoktam és tenni.
– Tehát a rivederci!
Azzal megrántotta háromszor erőteljesen a csengetyüzsinórt.
Ez világos utasítás volt Benjáminnak, hogy siessen távozni azon az úton,
a melyen jött.
Az óraajtó becsukódott, s az óra ismét ütötte a tizet.
A szobaleány rohant be ijedten: fél papucsa a kezében, hálófőkötője a
nyakában. Azzal aztán kezdődött a drága mulatság. Minden cselédet
felvertek, a kit kéz ügyében kaphattak, megvertek; inasokat, kocsisokat
éjnek idején orvosokért kergettek, meghozott gyógyszereket földhöz
csaptak; semmi élő teremtésnek nem kegyelmeztek.
A marquisnőnek ez a bál-nap a legszomorúbb napjai közé tartozott.
IX.
Vajdár Benjámin, hogy méltó catastrophával végezze a megkezdett
tragédiát – sietett a Sperlbe.