örömnaphoz. S az gyorsabban közeledett, mint kiszámították; a tizenegy
hétből hat el lett engedve. A consistorium Blankát szabályszerüen
elválasztottnak tekinté Cagliari herczegtől, a római egyházjog házassági
akadályait a protestáns canonok el nem ismerik: Blanka abban az órában
szabad volt, a melyben az egy Istent vallók községébe átlépett. S ez hat
héttel rövidíté meg a várakozást.
A fenmaradt idő épen elég volt arra, hogy Áron bátya a tervezett
meglepetést elkészítse a kedvencz számára.
Az ősi udvartelken egy külön álló házikót két szobával, meg egy
konyhával rendezett be épen arra a mintára, a hogy a toroczkói gazdák
lakásai vannak ellátva, czifrán faragott keményfabutorokkal, körül a
falon végigfutó fogasra sorba felaggatott mázos kancsókkal; ősrégi
tálassal, miken parasztremek kőedény és czintányér pompázott. Ágynemű,
függönyzet, ágymenyezet mind parasztleánykéz hímezte munka; egy boldog,
istenáldotta nép fényüzésének teljes tárlata. Még a kakukkos óra is
parasztember munkája benne, s az a gyönyörű vaslábakon álló kályha olyan
igazi hazai sötétkék porczellán, a milyent csak egy toroczkói bányász
házában lehet látni.
Ezeket a szobákat majd csak a menyegző napján fogják Blankának
megmutatni, mikor a kérő násznagy befejezte verses feleselését a kiadó
násznagygyal. Áron bátya lesz a kérő, Bertók bátya a kiadó násznagy.
Három vasárnappal előre hirdetik már azt az örömnapot. S az első
vasárnap már felgyülekezik a vőlegényi házhoz a város fiatalsága.
(Gyermekek ezuttal csak: tizenhat éven alul, a többi messze van.)
Üdvözletüket átadják: megvendégeltetnek; aztán felállítják a magas
szálfát a ház szöglete elé, tetejében a felpántlikázott
fagyöngybokorral: a közelgő menyegző hirdetőjét.
Az egész város meg van híva erre a napra. Kell az a három hirdetés köze
a sok sütésre-főzésre, mert a milyen hosszú az a pajta, úgy lesz az két
sor asztallal, négy sor paddal benépesítve, s vasárnap kezdődik, kedden
végződik a mulatság, a dinomdánom.
Csak valami baj ne jőjjön közbe!
A két fiatal hölgy örömét megkétszerezte a készülődés. Blankának úgy
tetszett mindaz, a mi itt ő miatta történik. Egész nap majd fölvették a
házat dallamos szavukkal.
És ezalatt Áron bátya minden este följárt a Székelykőre s onnan
nézegetett szét, mely tájon látszik ismét tűzvörösség az égen? s aztán
találgatta magában: ott mostan Borbánd ég; emitt meg Sárd, – amott
Magyar-Igen; – ez a nagy vörösség az égen nem lehet más, mint Nagy-Enyed
veszedelme.
Reggel pedig beszélt az ifju hölgyeknek a lakodalmi öltözetekről, s ő
adta nekik a tanácsot, milyen hímzést készítsenek a «füzőre», hogy
varrják ki igazi toroczkói divat szerint a fersing szegélyező kösnyőt.
Dehogy árulta volna el előttük, a mit éjszakánkint látott.
– Vajjon eljönnek-e ők? kérdezé egyszer tőle Blanka.
– «Állunk elébük!» kiálta föl Áron, nagyon is fölemelve az öklét.
Blanka rábámult s aztán elnevette magát.
– Én Dávidra meg Zenóbiára gondoltam.
– Vagy úgy! Áron persze más valakire gondolt.
– Elküldted nekik a meghivónkat?
– Hogyne küldtem volna, brilliántom. De még vőfély által küldtem. Rá is
talált mindenik vőfély a meghivottjára. Az egyik hozott nagyobb
bizonyságul egy szép selyem kendőt, a másik meg egy pár pisztolyt.
– Pisztolyt?
– Hát kinek mije van, azt ajándékoz. Dávid csak nem adhatott neki
selyemkendőt, mert az ott nem terem.
– S azt izenték, hogy eljönnek?
– De azt ám. A leány azt mondta, hogy ha ezer ördög is áll az útjában,
mégis eljön a lakodalmad napjára Toroczkóra. A fiu meg azt izente, hogy
ha az egy Isten megsegíti, hát akkor semmi sem fogja visszatartani.
Ezekkel a szavakkal biz ők! Hát kinek milyen az erkölcse! Kit hogyan
neveltek! Hanem hogyha megigérte, mind a kettő itt lesz; mert kemény
szivű ember mind a kettő.
Pedig akkor már nehéz volt az igéretet beváltani, hogy valaki – a
szomszédból vagy távolból – Toroczkóra el fog menni, lakodalmat ülni.
A menyegzőt megelőző héten «fél tél napját» ünnepelte Toroczkó. Ez az
ősi kegyelettől felavatott ünnep még azon korszakból maradt fenn, a
mikor egész Toroczkó római katholikus volt. A bányászok védszentjének
volt az áldozva, öröm és hálaadás napja. Még most is ünnep minden
háznál. Hálaadás annak a bölcs teremtőnek, a ki két hazát adott a maga
kegyencz népének: egyet a föld fölött, a másikat a föld alatt, s
megengedte, hogy a kik áldásnak tartják a munkát, nem pedig a
paradicsomból kiűző átoknak, még a tél jege alatt és az éj sötétjében is
folytathassák emberi küldetésüket, a vas emberek, a kik vasból élnek,
vasat teremtenek. Még a pénzt is, a mit másutt «aranynak, ezüstnek»
neveznek, ők úgy híják, hogy: «vasat! vasat!»
Blanka ezen a népünnepen a toroczkói menyecskék divatjában jelent meg.
Fölvette az islóggal kivarrott sípujjas inget, apróra ránczolt
kézelőjével, a zöld fersinget a hímzett piros kösnyővel, s a tarka
madarakkal kivarrott vállfüzőt; meg a csipkés kötényt. Azzal is legszebb
volt valamennyi között. De nem is maradt el a lakodalmáról egy magával
jól tehető lélek sem a városból.
Pedig a toroczkói menyegző nem aféle divatos házasság, a hol a mint
vőlegény és menyasszony hátat fordíthatott az eskető papnak, vagy
jegyzőnek, siet felülni a vasutra s elszaladni a házától, rokonaitól,
ismerőseitől; a toroczkói nép, a hogy összetart a munkában, úgy az
örömét is szereti megosztani az egész községgel.
Az utolsó kihirdetés vasárnapján ott van az egész jó baráti sereg (egész
tábor) a vőlegényi háznál, mely most egyuttal menyasszonyi ház is. De a
lakoma most még nem a házasulók gondja. Most a vendégek adnak
«búcsúvacsorát» a leendő új párnak; minden vendég magával hozza a sült
tyúkot és a rétesalakú somodit. A vőlegény csak a bort adja hozzá. De
azt sem ingyen. Minden ember a maga pénzeért iszik s azért meggondolja,
hogy mennyi szükséges a jókedve föntartására? Az összegyűlt pénzt aztán
odaadják az iskola szükségeire. Semmi se vész itt kárba.
Hétfőn reggel kezdődik aztán az igazi menyegzői ünnepély. Korán reggel
már taraczkdurrogások ébresztik föl a várost; lovas ifjonczok nyargalják
be az utczákat, a két vőfély trombiták kisérete mellett hordozza végig a
mátkatálat, a mit a vőlegény és menyasszony kölcsönösen egymásnak
küldenek. S aztán a harangszóra megindul a nászmenet az örömünneplő
háztól az Isten házáig: elől az öregek, azután az ifjak, leghátul a nők,
középett a vőlegény, mellette két testvére, mint vőfély és a menyasszony
két nyoszolyójával: az egyik Anna, a másik Susa néne. Rebeka néne otthon
maradt örömanyának.
Az egyházban a tanuló ifjak zsolozsmája fogadja őket, s aztán az egyház
embere tart nekik egy olyan beszédet, hogy azt, a míg éltük tart, soha
el nem felejtik. Csak azután kérdezi meg tőlük, hogy igazán szeretik-e
egymást? Akkor meg is áldja őket az Isten.
Mikor ismét kilépnek a templomból, a leánysereg elhalmozza őket
bokrétáival. Télviz idején ablakaik virágkertjét fosztották meg, hogy
megmutassák, milyen nagy az ő szeretetük.
S az egyházi szertartással még nincs vége a menyegzőnek. A mi aztán
következik, az egy darab népszinmű, a mit a népköltészet muzsája maga
szerzett: az ifjak futása a nász házáig a menyasszonyi kalácscsal, a ki
legelőbb odaér a fiuk közül, az kapja a menyasszony hímezte selyem
nyakkendőt; aztán jön a két násznagy körmönfont verselése a menyasszony
fölötti alkudozásban, végre a kérő násznagy marad győztes; de csak úgy,
hogy a vőlegény megfogadja, hogy a menyasszonynak «atyja helyett atyja,
bátyja helyett bátyja fog lenni, s megőrzi, mint a szeme világát». Erre
aztán a fiatal leányok a menyasszonyt veszik körül, szép biztató nótákat
énekelnek a fölvidítására, úgy veszik rá, hogy nyujtsa kezét az ő
szerelmes vőlegényének. A nyoszolyók aztán bevezetik őt a vőlegény
házába; abba a kis udvarlakba, a mit Áron bátya lopva rendezett be az ő
számukra. Se Manassé, se Blanka nem tudtak arról semmit. Milyen nagy
örömet szerzett nekik vele! Blanka álmai paradicsomában találta magát. S
mikor aztán az aranycsipkés főkötőt feltették fejére a nászasszonyok, s
kilépett ismét, egy üdvözlő, hódoló, megbecsülő néppel tele udvarba, kis
háza küszöbén, kézen tartva attól a férfitól, a kinek ő ez órától fogva
Isten és emberek előtt asszonya, világa, királynéja, akkor úgy tetszett
neki, mintha ez már az örök üdvösségnek e földön kiadott előlege volna.
S a mint az új pár megjelen a vőlegényi ház ajtajában rázendítik az
ifjak és leányok a zsolozsmát:
«Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás!
Az egek Urának legyen örök magasztalás!
Kiben nincsen semmi változás
Sem igéretben elhanyatlás.
Tőle fejünkre szálljon áldás!»
Szegény poézis biz ez, a dallamát sem szerzette Palestrina; de mégis
nagyobb az a koszorús költők és mæstrok minden mesterműveinél.
«A te pálmaleveled újra visszaszállt rám!» súgá Blanka halk, szerelmes
hangon férjének.
Aztán hozzáültek a lakomához.
Ötszáz vendég volt a háznál. Ötszáz vendég, a ki holnap estig itt akar
mulatni. Lakoma lesz bőven, jókedv, a mennyi e napra illik. – Csupán egy
baj van.
– Jaj, igen nagy baj van! sopánkodik Áron bátya.
– Talán valami baj érte őket? szólt ijedten Blanka.
– Kiket?
– A kik még hiányoznak közülünk: Dávid és Zenóbia.
– Oh, dehogy azokról van szó édes mézem! Majd előkerülnek azok, ne
féltsed őket. Ha meg nem jöttek az esküvőre, majd meghozza őket a «púpos
kenyér»; majd itt lesznek a lakodalomra; s ha akkorra se érkezhetnek,
majd megjönnek a «kárlátóra», vagy legkésőbb a «tyúkverőre». Nehéz ám
most az utazás télviz idején; a szél befútta hóval az utakat. De hidd
el, hogy megkerülnek, mert megigérték. Hanem az a baj, hogy nincs
czigányunk! A honvéd urak elvitték magukkal a bandát; azt mondták, hogy
nekik jobban kell a háboruban a muzsika, mint nekünk itthon. Csak az
iskolai zenekar van itten, azoknak meg csupa fuvó muzsikájuk van, s azon
sem tudnak egyebet, mint indulókat, hymnusokat, halottkisérőket, a kin a
«hopcziher» tánczoljon. A fiatalság nem tudom, hogy járja el a
lakodalmon a «kuferczest», ha nincs czigány.
Egy kis Adorján fiu a Zsuzsa néne ivadékából, a ki nagyon szeretett a
Blanka néni szép köntöséhez ragaszkodni, belekottyant a beszédbe.
– Hogyne volna itten czigány: Áron bá! hát a Lányi?
– Oh, te jámbor kis Miska te! hogy az Ur nevelje meg a termetedet
akkorára, mint a mekkora szájat adott hozzá! Biz ide hoznád azt a «fél
czigányt», azt a Lányit, a Blanka nénéd tiszteletére, a ki olyan
művészeket hallott már életében, a kiket egyenesen szent Dávid tanított
hegedülni. Hiszen csak «félczigány» az.
De Blankának nagyon megtetszett az, a mit a kis Misike mondott. Neki
hozzák el lakodalmára azt az egy szál czigányt, ha fél is.
Azt is pedig még a szomszéd Szent-Györgyből kell előhozni, a hol már
vegyes nép lakik és így korcsma is van. Abban szokott ő vasárnaptól
hétfőig hegedülni.
A lakoma végét járja már, mire megérkeznek vele s behozzák a lakodalmas
terembe, a hol már a város előkelői áldomásoznak.
Ritka példány! Most is nyári spenczer van rajta, s azon, a hány
gomblyuk, annyiféle alakú gomb; mind a két könyökén másforma szinű folt.
Az egyik csizmájának a szára magasabb mint a másiké s mind a kettő
ballábra való volt valaha. A mellénye messzire és bőven lecsüng a
spenczer alól: az valaha termetes férfié lehetett, míg a ki most viseli,
nem magasabb négy láb és három hüvelyknél. Mellette még Áron bátya is
óriás. Hanem a kis, tagbaszakadt ember egyenesen és büszkén hordja a
fejét s az megnézni való fej! Kondor, sűrű, bozontos haja betakarja a
homlokát, csak úgy villognak elő közüle a szemei, az orra kissé félre
van ütve, mahagoni barna arczán itt-ott egy-egy csomó ritka bajusz,
szakáll irtványai; hanem széles szájának mosolyravont hasadása közül a
leggyönyörübb két sor elefántcsont fehér fog villog elő. S ez éktelen
pofán annyi büszke önérzet ragyog, mint egy herczegén; több: mint egy
művészén. Van is megfelelő eszköze hozzá. Egy hegedü, melynek a srófjai
somfából vannak faragva, s nehány betört oldalbordája enyvvel van
összetatarozva, a nyaka, a hol egyszer eltörött, szépen összedrótozva s
hozzá egy nyirettyű, melynek a szára egy ív alakú meghajtott
kőrisfavessző.
De azért hangot ád az, s nincs az a nóta, a mit el ne húzzon rajta.
Húzza vigan és keservesen; ábrándosan neki alélva, hátra vágott fejjel
és megint tűzre kapva, szügyébe vágott pofával. Nem tanulta ő senkitől,
vele született. Mikor aztán belemelegszik a nótába, észreveszi, hogy egy
szál hegedű, kiséret nélkül, semmit sem ér, elkezd hozzá énekelni: az
énekből trombita lesz; azután egész zenekar. A zenekiséret elnyomja a
violon primet, a művész szemei szikrát hánynak, haja repked a homlokán,
egész arcza együtt játszik a hegedűvel; aztán a lábai is, a mit
elmuzsikál, eldalol, azt el is tánczolja; – négy ember helyett dolgozik,
– nem azért az egy huszasért, a mit egy éjszakai működésért szokott
kapni, hanem művészi indulatból, az az extasis nem mondva csinált, az
valódi lelkesülés.
Valóban, a kik látták a kor legnagyobb művészeit, Ole Bullt,
Vieuxtempst, a Milanollókat, Vieniavszkyt, Reményit, zavarban lehetnek,
hogy melyiket tartsák nagyobbnak? De ha meglátták Lányi czigányt
Toroczkón, annak kellett a pálmát nyujtaniok: a minél ugyan az
szivesebben vesz vala egy csomó dohányt.
Blanka tapsolt jó kedvében. Hisz ez művészi unicum! a miért érdemes
Amerikából idejönni.
– Csak Dávid és Zenóbia volnának itt már!
Minden jókedvéből ez a sóhajtás zavarta ki.
A félczigányt aztán átengedték a tánczteremnek, a hol az kifáradhatlan
orchestrumával minden tánczravágyó kivánságát kielégíté; csak gyantázni
győzzék, – mert az igaz, hogy négy czigány helyett muzsikált, de öt
czigány helyett ivott.
Este felé már Áron bátya maga is aggódni kezdett, hogy se Dávid, se
Zenóbia nem érkeznek. Blanka minden óranegyedben kiküldött valakit az
utczára, hogy nézzen előre, nem közeledik-e valaki az úton? Egyik
testvérnek állandóul strázsálni kellett a kapuban.
Hogy egy távollevő, a kire várnak, úgy elronthat minden örömet!
Áron bátya kifogyott már minden hitegetésből.
Az utolsó eszközhöz folyamodott.
– No, édes bálványom, mondá Blankának, megigértem, hogy a te
lakodalmadon eltánczolom kedvedért az igazi «csűri» székely tánczot. Hát
ne sajnáld megtekinteni, mert nem látod ám azt mindennap!
Erre a neszre a tánczosok félreálltak a terem közepéről s nagy kört
kerítettek, mert a székely tánczához nagy tágasság kell. Egy tánczossal
tele van az egész tánczpad.
Nem hasonlít az semmi ismeretes choreographiai alkotáshoz, nem is lehet
azt oly könnyen eltanulni: aczélizmok s tornászati ügyesség kell hozzá.
A tánczos maga dalolja a táncznótát:
«Az én csizmám disznóbűr!
Apám hozta Sitkérűl,
A sitkei mesternek
Nincsen pénze szegénynek.
Héj!!!!
Kicsiny nekem ez a csür!
Kirepülök mint fürj
Madár!»
S a közben mindig fél lábával földig leguggolva, másik lábával maga elé
rug; de a sarkának nem szabad érni a földet, s ugyanekkor egy karját
fellöki a légbe, a másikat csipőjére nyomja s a groteszk, hol
fölegyenesedő, hol összetörpülő alak, a bohókás vershez, a fintor
mozdulatokhoz folyvást megtartja azt a hetyke, magába bizó, mástól
semmit se váró székely komolyságot: táncz az és küzdelem egy szín alatt.
A néző sereg átalános tapssal jutalmazza a tánczost, s ugyan kérik, hogy
járja el még egyszer. Úgy se tanulja azt el tőle senki.
– Ha az én szép ángyikám, rubintom kivánja, mondá Áron, és a buzdító
pillantásra ismét kiállt a középre, eljárni a maga tánczát.
De alig guggolt le először, a mint Sándor testvér oda tör hozzá a
nézőkörből, s valamit súg fülébe: a mitől egyszerre magasra ugrik az
öreg, s aztán nem folytatja a tánczot, hanem kiszalasztja a hallott
szót:
«Megjöttek!»
Senki sem értette azt meg olyan egyszerre, hogy kik jöttek meg? mint
Blanka. Egyszerre örömsikoltással ugrott föl helyéről és futott az
ajtóhoz. Ő akart legelső lenni, a ki az óhajtva vártakat üdvözölje.
– Ángyom! Ángyom! kiálta Sándor testvér, ne menj ki, ne bocsássátok.
Késő volt. Blanka már künn volt az előtornáczban, melynek nyilt oszlopos
homlokzata alól az udvarra lehetett látni.
E tornácz lépcső-följáratánál két paripa állt.
Az egyiken ült Zenóbia.
Blanka lerohant hozzá s megragadá a leány kezét.
– Mégis eljöttél! oh, mint vártunk! No hát szállj le.
Zenóbia nem szólt semmit, s nem szállt le a nyeregből.
– Hát Dávid hol van? kérdé Blanka.
Ekkor Zenóbia megszólalt.
– Itt van.
S azzal a másik lóra mutatott.
Annak a hátára volt felkötve egy fehér lepedőbe burkolt alak. Egy hulla.
– Dávid bátyám! sikolta föl Blanka. Mi történt Dávid bátyámmal?
Zenóbia tompa, rekedt hangon felelt:
– A te bátyád megölte az én apámat s aztán az én bátyáim megölték a te
bátyádat. S már most ez ezután így fog menni mindig – mindig – mindig.
XII.
Blanka az ijedtségtől elveszté hangját, néma volt; hanem Anna, ki
nyomában jött, felsikoltott és jajszóra fakadt.
Egy erős férfikéz hátulról hirtelen befogta a száját. Áron bátya volt
az.
– Ne sírj! Ne kiálts! Ha azok odabenn meghallják, kirohannak s izekre
tépik Ciprianu leányát, a ki nekünk vendégünk most.
Anna visszafojtá erőszakkal a sirását, arczát Blanka ölébe temetve.
– Sándor! dörmögé lenyomott hangon Áron. Eredj be gyorsan, s mondd a
czigánynak, hogy húzzon egy «vánkostánczot». Mindenki mulasson.
Sándor testvér visszafutott a tánczterembe s rögtön hangzott rá a
«vánkostáncz» zenéje, a mihez a szöveget is énekelte Lányi: «Zsidó!
zsidó! mi van eladó?»
Ez alatt Manassé is kijött a felesége után.
– Manassé! súgá Áron bátya. Jer ide, segíts a bátyádat leemelni a lóról.
Manassé, mint a kit sziven szúrtak, hörgött fel e szóra. Térdei
megroskadtak alatta. Azután egyszerre visszatért lélekjelenléte;
odasietett a kötelékeket eloldozni, a mikkel a beburkolt hulla a lóhoz
volt kötözve.
Zenóbia az alatt folyvást a nyeregben ülve, csendesen odabeszélt
Blankához:
– A felvinczi verekedésnél egyetlen halottja volt a magyarnak; ő volt
az. Sokat megölt, őt is megölték. Lova kiragadta még holtan is az
ütközetből s elfutott vele az erdőre. Ott őrizte, míg én ott
felkerestem. Te meghíttál minket a lakodalmadra, eljöttünk, látod, mind
a ketten. Már most behíhatsz hozzátok, s bemutathatsz a vendégeidnek:
itt van annak a Ciprianunak a leánya, a kinek a fiai Sárdot, Vinczet
elpusztították, s Adorján Dávidot megölték.
– El! El! El! rebegé Blanka, kezét eltaszító mozdulattal emelve Zenóbia
felé. Kétségbeejté a rémgondolat, hogy ha most e nőt a toroczkóiak itt
találják, haraguk tűzhányó dühében annak a vérével fogják befertőztetni
ezt a házat, ezt a várost.
– Távozzál békével, Zenóbia; mondá Áron. Az én népem nem fog üldözni
téged. Reggelig mulatni fognak házunknál és nem tudnak meg semmit addig.
A mi fölött oly nagy vitánk volt: az mind a kettőnkre nézve elveszett.
Nem tartozunk egymásnak többé semmivel.
– Én neked semmivel többé Áron; de a hugodnak és az ángyodnak még
tartozom valamivel. Azzal a szép, nagyon szép meghivással, a mit hozzám
irtak. Ezért még bizony megfizetek. Eljövök még egyszer, s a mit akkor
hozok, azzal lesz aztán minden tartozás leróva közöttünk.
– Járj Isten hirével; monda Manassé.
– Neked pedig azt mondom, Manassé, emlékezzél rá, a mit a Monasteriánál
mondott neked a tribun: «Mi békét kötöttünk veletek, megesküdtünk rá,
meg is tartjuk. Hanem ha támad egy áruló saját népetekből, attól
reszkessetek!» Gondolj gyakran e szóra: Áldjászketye dumnye Zeu!
Azzal megfordította paripáját s kinyargalt a kapun, a szél szemébe
hordta a havat. Förgeteges éjszaka volt s neki még az éjjel Borévre
kellett jutni – egyedül.
– Hová vigyük a testet? töprenkedék Áron bátya. A ház tele van
lakodalmas néppel, azoknak nem szabad ezt meglátni.
– Ide! Ide! A mi kis házikónkba! – mondá Blanka.
– Hová? a te menyegzői házadba?
– Az most üres, senki sincs benne. Ott van egy felvetett ágy, abba
lefektetjük.
– Micsoda? A te menyasszonyi nyoszolyádba? a mi halottunkat? Oh én édes
Isten atyám!
És úgy kellett tenni. Dávidot a testvér átvitte a kis házikóba, s ott
kibontva halotti lepléből, kiteríték a nyoszolyára, a míg elkészül
számára a koporsó.
– Most már sírhattok asszonyok.
XIII.
A halál beköszöntött az új házba. Ő volt az első vendég. Egy néma ember
érkezett meg, a ki mindent elmond.
Blanka leült az ágy szélére s úgy bámult a halottra.
Meglepő volt a hasonlatosság Dávid és Manassé arcza között. A külömbség
csak egy kicsiny kis veres pont a homlokon: egy golyónak a helye.
Különben olyan, mint mikor Manassé alszik.
És Blankának a lelkében megzsibbasztotta a gondolatot ez a
hasonlatosság.
Ez a holt hasonmása férjének elmonda előtte mindent, a mit eddig
titokban akartak tartani. Mi történik a vér és a láng tengerében, mely e
szigetvilágot körülcsapdossa. – Ilyen utazók kerülnek onnan haza.
A mikor a Szamos hidján találkozott vele, azt hitte, hogy csak egy
dicsőséges harczjáték az, a mibe az ilyen délczeg lovagok elindulnak.
S aztán megemlékezett rá, hogy akkor egy csókot igért neki, Áron bátya
kértére; a mire a fiatal hős elpiruló arczczal azt mondá: «majd ha
visszatérek dicsőséggel. És ha halva hoznak eléd, csókomat akkor is
megadd.»
Ime, eljött az igért csókért.
Lefeküdt az ő menyasszonyi ágyába, félszeme félig nyitva. Tán
leskelődik, ha megadják-e a mit megigértek?
S még senki sem merte ez arczot megcsókolni. Anna, Áron, Manassé tudják,
hogy az első őt illeti. A menyasszonyt. Az a honvéd huszáröltönyt viseli
még; ő a menyasszonyi pompát.
S minél közelebb hajlik föléje, annál nagyobb a káprázat, hogy az maga
Manassé, holtan, megölten, jégszoborrá fagyottan. Minden idege
megrendül, mikor ráborul és az ő ajkai annak márványarczát érik s a
kitörő zokogás görcsei között e nevet hangoztatja: «Manassé!»
Férje gyöngéden odahajol hozzá s magához öleli őt.
Csak akkor tér magához.
Még sem ő az! Nem a halott.
– Oh ne halj meg te! Ne jőjj így elém te!
Egy feneketlen mélységbe szédül alá lelke, midőn arra gondol, hogy
Manassé is így fekhetnék most ezen a szomorú ágyon; csak lelket, csak
gondolatot kellett volna cserélnie testvérével.
Visszaemlékezett most már a tordai hasadékban tett rejtélyes utazásra s
az asszonyi szív csodálatos divinatiói tehetségével egyes vétlen
elejtett mondatokból összeállítá a valót, hogy ha Manassé azon az Isten
őrizte éjszakán nem a Monasterián keresztül választja az utat, a
vakmerőbbet, a nehezebbet, egy fehér kendővel a kezében keresve fel egy
ellenséges tábort, hanem az egyszerübbet, a rövidebbet, a tordai berken
át karddal kezében törve utat hazáig, hát most ő is ilyen néma utazója
lehetne annak a két tengernek.
Aztán helyet adott a másik három testvér öleléseinek.
Lassankint a többi testvérek is átszállingóztak a lakodalmas háztól.
Sándor testvér egyenkint szólingatta ki onnan. A vigadó násznépnek nem
tünt föl a háziak elmaradozása, ők annál fesztelenebbül mulattak.
Azt pedig, hogy a vőlegény és a menyasszony oly hamar eltüntek, bevett
szokás igazolta. Ők siettek a maguk boldogságába, a hol a paradicsom
minden örömei várnak rájuk.
Tudták volna csak, hogy minő örömek azok?
– Áron bátya! mondá Manassé, gondoskodjék róla, hogy a násznép semmit
meg ne tudjon a szétoszlásig. Ha most kimenne közéjük a hír, a hogy föl
vannak hevülve, képesek volnának azonnal fegyvert ragadni, s a kit
legközelebb találnak, azon kezdeni el a vérboszút. Mulasson minden
ember.
– Te parancsolsz, monda Áron, s ő maga átment a násznéphez. Neki volt
valamennyi között olyan vasból öntött arcza, a mi el nem árulja, ha
valami fáj oda benn. A fuvóhangszerek rázendítették a bányász-indulót, s
ez a zaj elfödte azt a nagy sírást, a mi a kis udvarházban végbement.
A bányászinduló után a násznép lassankint oszolni kezdett. A
trombitásokkal együtt kivonult a lakodalmas sereg az utczára, s úgy ment
végig zeneszóval, el-elmaradozva kiki a maga házánál.
Csak a collegium diákjai maradtak hátra a cantus præsessel.
Azoknak volt a feladatuk még egynehány hajnali dalt énekelni a boldog
pár hálószobájának ablaka alatt, búcsúzóul, altatóul.
Odaálltak karikába a kis ház ablaka alá, s tanakodtak a cantus
præsessel, hogy melyik dallal kezdjék? legjobb lesz az, hogy: