– Hát épen az én lakadalmamra akartunk valamit kérni.
– Mit hozzak rá gyémántom? Elhozzam a kolozsvári Salamon bandáját?
hozassak csimpolyást?
– Csak azt szeretném, ha együtt lenne akkor az egész családunk.
– Hisz az meglesz.
– Dávid is?
– Az is itt lesz. Urlóbot kérünk neki három napra.
– Hát akkor az, a mire mi ketten kérünk tégedet: hogy – hívd meg a
lakadalmamra Zenóbiát is.
Az öreg székely azt gondolta, hogy ez elől az orozva tett megtámadás
elől legjobb menedék lesz a futásban. Megfordult s megszaladt.
De a két asszonycseléd elfogta s nem ereszté ki a keze közül. Exequálták
rajta az igéretet.
Akkor aztán elkezdett alkudni.
– Inkább eltánczolom az igaz székely tánczot.
– Nem! Nem!
– Inkább elhozom a Salamon bandáját Kolozsvárról.
– Nem kell! Nem kell!
– Inkább elmegyek a püspökhöz, elhozom a dispensatiót a számodra, s két
héttel megrövidítem a várakozási időt.
Blanka aztán olyan szépen kérte.
– De mikor, látod, azt már nekem meg is igérted.
– Nagy bolondság volt tőlem! De még nagyobb tőled, hogy rá emlékezel.
Hiszen ha igértem, hát meg vagyok fogva. De látod, Salométól sem volt
szép, hogy apjától, Heródestől, Keresztelő János fejét kérte ajándékba.
– De hisz én nem kérem tőled senkinek a fejét.
– Mit tudod te azt?
– Oh tedd meg a kedvemért.
Áron bátya megfenyegette keményen a görcsös mutatóujjával Anikó hugát.
Könnyű volt kitalálnia, hogy az beszélte el Blankának Dávid és Zenóbia
szerelmi idylljét: aztán meg azt is, hogy ebben a családban Áron bátya a
«tribunus plebis»; ő gyakorolja a «vetót», s a melyik testvérének a
házasságába bele nem egyezik, annak nehéz állapotja van. Ezt kell
meghódítani.
– De rögtön velünk kell jönnöd a szobánkba. Ki tudja, mikor kapunk
megint ilyen jó kedvedben. Mi már megirtuk a meghivást.
– Már előre megirtátok?
– Mind a ketten egy levélben.
– Meghívtátok Zenóbiát?
– Igen.
– Akkor az apját is meg kellett hivnotok, Cipriánt.
– Természetes.
– Természetes. Biz az nagyon természetes. Hát már most én mit csináljak?
– Jer és ird alá te is a levelünket.
– Este van. Nem látok.
– Hozunk pápaszemet.
– Akkor hát inkább látok.
S a két ifju hölgy addig nem ereszté el Áron bátya karjait, míg át nem
ment velük közös szobácskájukba. Ott alája tolták a himzett tabourettet,
kezébe adták az irótollat, meglineázták előtte a helyet a papiron, a
hová a nevét kell pingálnia, s széles vállára fektették két felől a
fejecskéiket, mindaddig, a míg a levelet aláirta.
Megtörtént. A toll utolsó vonása olyan tintakartácsot fecskendett maga
körül, hogy az tökéletesen kifejezte Áron bátya érzelmeit ebben a
pillanatban.
– El sem olvastad, mit irtál alá! enyelgett vele Blanka. Hátha
halálitélet volt?
Áron ránézett szörnyű komoly arczczal, s széles tenyerét rátéve a
levélre, szomorúan mondá:
– Minden bizonynyal az volt.
Aztán megcsókolta Blanka kezét s azt mondá neki:
– Nagy bolondságot csináltam mai nap. De hát a te kedvedért még azt is
megteszem, gyémántom.
Azután gúnyoros nevetéssel fordult Anna hugához, hozzája intézve a szót.
– Tehát Manassé menyegzőjén poharat koczczintunk egymással, én és
Ciprián! – A zalathnai napok után!
Anna fehér lett, mint a fal.
Blanka arcza örömtől ragyogott.
Anna már tudta, hogy mit jelent – a zalathnai napok története?
De Blankának még nem beszélt róla senki.
Hadd örüljön még!
VI.
Mik voltak azok a zalathnai napok? Egy névtelen történet, minőket
földdel betakarni szeretünk, s a kizöldült pázsitot nem bolygatjuk
fölöttük. Azt mondjuk: a végzet keze volt; annak méltóztatott egyszer az
«embert» mint elemi csapást mutatni be a világnak. Árvíz, jégeső,
tűzokádók lávája emberalakban.
Hogy Toroczkó új vendége előtt titokban lehetett azt tartani, a mi hozzá
oly közel történik, annak igen egyszerű magyarázata van. Nem voltak
hirlapok. Kolozsvárott a sajtó megszüntette működését, s Magyarország
felől nem volt postajárás.
Olyan idők voltak.
Hanem ha távolabb elmegyünk a szinhelytől, majd ott megtudunk belőle
valamit.
Caldariva marquisnő ez idő szerint Bécsben időzik.
E nő jellemének megértésére el kell némely előzményt mondanunk.
Férje Caldariva marquis valóságos nápolyi főnemes volt. Keze által a
szép Cyrenéből valóságos marquisnő lett. S a nápolyi udvarnál ez elég
czím volt az elfogadtatásra. Igaz, hogy Caldariva Rozina ellen nem is
lehetett akkor semmi olyan vádat felhozni, mely előtte a magasabb
társaságok bejáratait elzárja.
Mikor a marquist az a baleset érte, melyet már említettünk, a gyászos
özvegy Rómába költözött. Ott ismerkedett meg Cagliari herczeggel, a
kinek azután később bizalmas barátnéjává lett.
Még Rómában nem érezte a viszonyok semmi közvetlen hatását az életben.
Diplomaták és főpapok csak úgy látogatták salonjait, mint azelőtt s a
vatikáni fejedelem mellett nincs fejedelemnő, a ki scrupulosus legyen
megválogatni a hölgyeket, a kik előtt nyitva vagy zárva kell lenni a
«boscaretto»-nak.
Hanem a mint Cagliari herczeg felköltözött Bécsbe s a szép marquisnő is
egyidejüleg a fővárosba tette át székhelyét, nagyhamar tapasztalá, hogy
az ottani magas regiókban sokkal hidegebb a levegő, mint az olasz
kapitálékban.
Caldariva marquisnőnek nem volt elég a magas czím, hogy minden ajtó
megnyiljék előtte. A bizalmas viszony közte és Cagliari herczeg között
olyan volt, mint a pókháló a korona ágain. Azt le kellett onnan
tisztítani.
A marquisnő bizonyos volt a felől, hogy a herczeg nem tud az ő
bűvköréből menekülni soha többé: azért azt a tanácsot adta neki, hogy
házasodjék meg.
Ő maga választotta ki számára, a kit nőül vegyen: a kolostorból csak
akkor kikerült Zboróy Blanka grófkisasszonyt.
Tudta előre, hogy ez igen szerencsétlen házasság lesz, s számított rá.
Annyi czélt elért vele, hogy a herczeg megnősülése által a saját
hirnevének hiányosságai, úgy a hogy, tatarozva lettek. A külső
tisztesség meg volt mentve.
Cagliari herczeg, mint diplomata igen becses személy volt a sorsintéző
körökben: közbenjárása által sikerült egy meghivót kieszközölni Rozina
számára is egy udvari bálba.
Az akkori bécsi udvari bálok feszes etiquetteje erős ellentétet képezett
a nápolyi mulatságok kedélyes fesztelenségével szemközt.
A szép marquisnő elég érzékkel birt észrevenni azt, hogy őt ott lenézik.
Ez még nem elég erős szó. Nem látják meg.
A sorba állított szép élő karyatidák mindenfelé fordulnak, csak ő feléje
nem.
A feszes rendben fölállított cercle átelleni oldalán megpillantja az
ifju Cagliari herczegnőt. Valóságos gyermek még. Mosolyog, köszönget
jobbra, balra, hanem mikor átellenesére kerülne a tekintete, – akkor
lesüti a szemeit és elkomolyodik, vagy átugorja azt tekintetével.
A marquisnő megjegyzi magának, hogy ez a nő tudja azt a mesterséget,
hogyan kell valakit meg nem látni? annyira meg nem látni, hogy vonásaira
se emlékezzék, ha valaha összejön vele.
Azután elkezdődik a táncz. A vendégcsoport közül felszinre kerülnek, a
kik eddig háttérbe voltak szorítva: a fiatal hadnagyok és cancelláriai
fogalmazók, a kiknek feladatuk az ünnepély tánczrendi részét
gyakorlativá tenni, a szertartás mestere bemutatja őket a szép élő
szobroknak is; azok egyenkint lejtésre kelnek, selyemuszályaik kört
seprenek a sima parquetten, – csak a szép Cyreneért nem jön senki. Az
egész walzert végig nézi.
Most a zenekar a franczia négyes előjátékát hangoztatja: az ifju urak
sietnek foglalkozni, a tánczoszlop alakul; a szép Cyrene megint ott
marad, mintha ő volna egyesegyedül márványból.
Ekkor egy festőmintának való szép ifju alak válik ki a tétlen
vendégtömegből s a szertartás rendezőjével odavezetteti magát a
marquisnőhöz.
«Vajdár Benjámin úr.»
Ohajt abban a szerencsében részesülni, hogy a szép urhölgygyel egy
chassée croiséet ellejthessen.
Ez a szerencse megadatik neki.
Ettől a pillanattól fogva rabja volt Vajdár a szép Cyrenének.
A franczia négyes jó suttogási találkozó. A szövevényes csoszogó táncz
alatt annyira mentek egymással, hogy a marquisnő felhatalmazta Vajdárt,
hogy őt meglátogassa.
Ez ifju az ő reputátióját mentette meg, mert a hivatalos báli tudósító
kénytelen lesz a marquisnő nevét is fölemlíteni, midőn a française
tánczoszlopának résztvevőit az az utókor számára megörökíti.
Diadalát csak az utolsó táncz-ábra zavarta meg. A «láncz»-ban minden
találkozó kezét nyujtja egymásnak sorba, s mikor Cagliari herczegnő
találkozott a szép Cyrenével, csak a legyezőjét nyujtá neki, és megint
nem nézett rá.
Talán egész öntudatlanul tette. Talán másnak sem adott kezet. Talán nem
is tudta, mennyire megsértett akkor egy nőt? Talán azt sem tudta, hogy
az egy olasz nő, s az olasz nők között az, a kit a világ a «szép Cyrene»
névvel tisztel meg és gúnyol?
Azt pedig, hogy minő átkos ellentéte van ezen nő csillagának az övével,
bizonyára ép úgy nem ismerte, mint a hogy nem ismerik az angyalok a hét
fő bűnt.
Nem sok időre ez első találkozás után Vajdár Benjámin elhagyta a szerény
subalternus állomást az udvari cancelláriánál, hogy Cagliari herczeg
magántitkárja legyen.
Azon időkben egy dúsgazdag főúr magántitkárjának állomása a
legnevezetesebb közhivatalokkal versenyzett.
Vajdárt kora ifjuságától kezdve üldözte az élvvágy, a gyönyörvadászat,
az urhatnámság. Ezeknek a rossz ösztöneinek sok lelkiismeretbeli kérdést
alárendelt.
Menyegzője ki volt már tűzve Annával s ő az utolsó napon irta meg, hogy
visszalép. Az egész család együtt volt már, vártak reá, s helyette a
kegyetlen levél érkezett meg.
Azt nem is tartotta szükségesnek tudatni egykori jótevőivel, hogy
egyuttal hitét is megváltoztatta. Ez nagyon természetes volt. Cagliari
herczeg nem tarthatott unitarius titkárt.
De átesküdött volna ő már akár phansigarnak is, a mióta annyira elveszté
eszét, hogy a főurának mind a feleségébe, mind a barátnéjába
belészeressen.
A marquisnő ismerte mind a két őrültségét s táplálta mind a kettőt,
kápráztató reményekkel.
Vajdár, mikor valami gyönyörvágyat kellett kielégíteni, nem igen volt
scrupulosus annak megszerzésében.
Az úrkodás és bonvivant életmód a fiatal embert odatántorítá, hogy
megismerkedjék az uzsorásokkal.
Azok pedig előrevigyázó urak. Tudják, hogy egy fiatal hivatalnoknak, a
ki hazulról semmit sem várhat, nem sokat ér az aláirása.
Benjamin nem sokat tusakodott magában a lelkiismeretével, hogy a hozzá
legközelebb eső jó barátja nevével adjon a saját magáénak nyomatékot.
Utánozta Manassé nevét a váltóján. Hiszen leendő sógora volt és igen jó
ember, a ki ha megtudná is, megbocsátana érte; de meg hitte is, hogy az
soha sem fog napfényre jönni. Az uzsorás becsületes ember, a kinek a
szavában bizni lehet. Ha egyszer az megigérte, hogy a letett váltót
senkinek nem fogja mutatni: hát akkor nyugodtan lehet aludni felőle.
Mikor aztán a herczegnél hivatalba lépett s egyszerre nagy pénzelőleget
kapott, az első dolga az volt, hogy az uzsoráshoz siessen, azokat a
bizonyos váltókat kifizetni.
A pénz férfia megvigasztalá nagyon: nem kell már azokat kifizetni. Neki
bizony egy kis pénzzavara volt; szüksége volt a jó papirjait folyóvá
tenni: a letett váltókat elvitte ahhoz az úrhoz, a kire utalva voltak, s
ez igazi gavallér ember, kifizette azokat első látásra.
Benjámin meg akarta enni az embert dühében!
Az ő hamisított váltóit annak az embernek a kezébe juttatta, kinek a
testvérét ő épen az idő alatt oly csúful meggyalázá. Odaadta a nyakára
hurkolt kötél végét a legkeserübben megbántott ellenségnek.
Ez ember őt most üldözheti az egész világon keresztül s még csak azzal
sem segíthet magán, a mivel férfi férfi ellen szokott föllépni, ha egy
lánczot ketté akar szakítani, mely őt akadályozza: még csak meg sem
ölheti. Hisz a kihivásra elég annak fölmutatni a hamisított váltókat s
nem lehet párbaj.
Manassé pedig kerülte őt e nap óta.
Vajdár megjelenése a Cagliari-palotában nyilt kitörésre hozta a herczegi
házastársak közt lappangva izzó ingerültséget; egy délután a herczegnő
elhagyta a palotát s egy nevelőintézetbeli barátnéjához menekült
Magyarországba. Onnan indítá meg a válópert férje ellen.
A közbejött nagy politikai fordulatok aztán fölforgattak minden eddig
létező rendet. A világnak nem volt gondja a herczegek magánéletében
előforduló botrányokra, s a főudvarmesterek, a mióta a «tisztelt
polgártársak» talpai otthagyták a nyomaikat a fényes parquetten, nem
válogattak többé olyan nagyon a marquisnőkben.
A herczeg válópere – még inkább a római események – aztán Rómába
szólíták a herczeget, titkárját és barátnéját.
Az a gondolat a marquisnő agyából került ki, hogy megfordítsák az eddigi
viszonyt a két nő között, s az elválás után Blankát Vajdárhoz adják
nőül, kit a szerelemszomjas herczeg kész volt fiává fogadni – ilyen
eredményért.
Hanem aztán önmaga elrontotta megint az egészet. Lehet, hogy Blanka
miatt nehezen kivihetőnek találta a cselszövényt. Nyomára jött Blanka
vonzalmának Manassé iránt. Most azután más tervet főzött ki. Egészen
nagyra nevelni Blanka szivében azt a szenvedélyt s bukott nővé tenni őt
általa.
A curia itélete a válóperben a marquisnőre nézve is kényelmetlen lett. A
herczegnek nem lehetett újra nősülni, a mig elvált felesége él.
Most már nem volt elég, hogy megalázza, összetörje azt az asszonyt, most
már az kellett neki, hogy el is temesse.
Úgy is halott volt már. Annak egy nappal több, vagy kevesebb ezen a
világon nem sokat számít már.
És akkor egy csodatevő varázsló rábeszéli ezt a halottat, hogy hagyja el
a sírboltot s kezdjen el egy új életet az Isten szabad ege alatt s az
bejelenti egész naiv őszinteséggel, hogy ő neki bizony megtetszett ez a
szép világ s visszaküldi koporsóját az elvált urának, az özvegyi évdíj
aranyaival s a szentszék itéletének papirhamvaival együtt.
Már most mi vár erre az asszonyra?
VII.
A szomorú évben is voltak, a kik mulatni szerettek.
A míg a Tisza partján, a Kárpátok között, az erdélyi havasok völgyeiben
folyt a vér, a nagy császárvárosban csak úgy nem maradt el a farsang,
mint más esztendőben. S a tánczvigalmak legelsője, a mit a hirlapi fáma
előre elhiresztelt, a Caldariva marquisnő tánczestélye volt. Még akkor a
gazdag főurak voltak a társadalom tónadói; az egyenlőség korszaka nem
tolta helyükbe a – fényüző finánczbárókat.
Az olasz asszony izlése túlfinomitá a megszokott mulatságot. Az ő
termeiben nem csak tánczot és pezsgőt talált a vendégsereg; hanem
isteneknek való mulatságot is. A kor hirhedett művészei voltak megnyerve
az estélyek számára; a hasonlíthatlan Alboni, a hegedüművész Vieuxtemps,
kit kétszeresen érdekessé tett az, hogy Budapesten a magyarok, a miért
szerződése ellenére a német szinpadon is fellépett, kifütyülték; Elszler
Fannynak egy fiatal növendéke (állítólag leánya), ki félévi ragyogás
után a művészi pályáról végkép letünt, s a mi legnagyobb zajt ütött azon
idő tájon Európában, Kobler automat-szinháza, melynek alakjai minden
gépezet nélkül tánczoltak, lejtettek, maig is kitalálhatlan mechanismus
bűvészete hatalmával. Ezeket mind egyesíté a Caldariva-palota estélye,
melyre a bécsi társaság színe-java hivatalos volt.
A mulatság fényes volt és hevélyes. A házi nő ünnepelt királynője volt a
mulatságnak, a kit mindenki tömjénezett.
Csak az volt a kérdés, hogy ki ez a «mindenki?»
Mikor az utolsó vendég is búcsút vett s a zenekar a finale ábrándját
hangoztatta, a ház úrnőjét karonfogva vezeté Caldariva herczeg pompás
boudoirjába.
– Hogy van ön megelégedve az ünnepélylyel, királynőm? kérdé a herczeg
dicsekvő hizelgéssel.
– Sehogy sem, felelt rá a marquisnő, legyezőjét, karpereczeit
lehajigálva az asztalra.
– Mi hiányzott belőle?
– Az emberek.
A herczeg elbámult.
– Én azt hittem, hogy az ön termei tele voltak.
– Igen. Majmokkal.
A keztyüt, mely nem akart könnyen lejönni kezéről, lerepesztette, úgy
tépte le róla.
– Nem vette ön észre, mondá a marquisnő, hogy egyetlen egy udvarképes
alak nem volt a megjelentek között. Még az udvari szinház tagjai is
kimentő leveleket küldtek a saját becses személyeik helyett. Épen azok,
a kiket akartam itt látni, tündököltek jelen nem létükkel.
– Az udvarnál gyász van. Szépíté a dolgot a herczeg.
– Nálam van a gyász, uram, nálam! mondá a marquisnő indulatosan, s
gondatlanul szórta le hajfürtéből a gyöngysorokat, nyakáról a gyémánt
rivièret, s hogy corsettejétől hamarább szabadulhasson, ollóval vagdalta
szét a füző selyemzsinórt, s aztán a földretaposott bálruha helyett egy
bő burnuszt kerített magára. Meddig fog e megaláztatás még tartani?
A herczeg boszúsan vont vállat.
– Én oka nem vagyok.
– Hát ki?
– A római curia, mely megtiltotta megházasodnom.
– Önnek legnagyobb örömére.
– Ön igazságtalan hozzám, Rozina. – Tudja, hogy mennyire szeretem.
A marquisnő ajkait pittyeszté, s lehütő tekintettel nézett a maga
bolondjára. Olyan rút szájat tudott csinálni és kiállhatatlan órredőket,
mikor boszús volt, hogy az embernek rosszul esett reá nézni.
– Esküszöm önnek, mondá a herczeg, hogy a mely napon elvált nőmnek
halálhirét veszem, másnap kihirdettetem eljegyzésünket.
– Ezt tehette volna ön, mielőtt azt a nőt elvette.
– Nem önnek a tanácsára vettem-e el?
– Akkor még nem ismertem az itteni szokásokat. Azt hittem, hogy jobb
lesz szabadnak maradnom. Önnek a házában lesz egy hosszantűrő martyr, a
kinek a hallgatása elfed minden titkot, s az nekem szabadalmat ád. Nem
tudtam, hogy itt még az asszonyok számára is van titkos rendőrség. De
hát utoljára is nem tudott ön végkép megszabadulni ettől az asszonytól?
– Én mindent elkövettem, hogy a curia kedvezően itéljen. Követtem önnek
a tanácsát, hogy a nőt a kegyelem útjára vezessem. Mi hiusítá meg
mindezt? Most ki van ránk mondva az itélet. A meddig ez a nő él, addig
sorsunkat el nem fordíthatjuk.
– És meddig fog még ez a nő élni! – kiálta fel szikrázó dühvel a
halavány alabástrom alak.
A herczeg hidegen felelt:
– A meddig Istennek tetszik.
A szép Cyrene közel simult hozzá, s fejét vállára téve, halkan sugá
fülébe:
– Tudja ön, hol van most az az asszony?
– Nem tudom, szólt a herczeg, arczát félrefordítva, mint a ki nem mond
igazat.
– Lássa ön: én nem bocsátom el őt olyan könnyen a szemem elől. Ön
otthagyta őt Rómában, jól odalánczolva őt börtönéhez. Feje fölött kifent
kések, lába alatt kaszatömlöcz; árulók, orgyilkosok körülötte; lázadás,
gyujtogató népharag közepett. Már ott ugattak az ablaka alatt Jezabel
kutyái! Én tudtam, hogyan kell ettől az asszonytól megszabadulni.
– Ön remek nő, Rozina.
– Ekkor egy ember, a ki senki – egy pont, egy zérus, közé csap a
játéknak s halomra dönt mindent. Igen, mert ez a senki, ez a pont, ez a
zérus mégis volt valami, mi több egy herczegnél, egy fejedelemnél: –
egész férfi! Ez elvitte magával Rómából azt az asszonyt.
– Szerették egymást.
– Azt gondolom. – A sors másodszor is belevezette őket a kelepczébe, a
miben annyi más ember otthagyta az életét. Triesztben három óráig voltak
a haditörvényszék és rendőrség hálófonalai között. Ha négy óráig
maradtak volna ott, bizonyosan megfogta volna őket a háló. Csak az
útleveleiket kellett volna hamarább elolvasni valakinek, hogy
megtalálják az okot, a miért az ember a czinterembe vándorol. Azonban,
mire ez valakinek az eszébe jutott, akkorra már az az ember, az a semmi,
az a férfi! elvitte őt magával. Gyalog mentek a Karst sziklaösvényein
keresztül.
– Nagyon szeretik egymást! mondá a herczeg.
– Olyan nagyon szeretik egymást, hogy nem fognak öngyilkosokká lenni,
hanem tovább élnek, hogy tovább szerethessék egymást. Eleinte azt
hittem, hogy úgy fog végződni a drámájuk, a mint hasonló kedélyű
embereknél szokott. Turbékolnak, epedeznek, édelegnek s mikor azt
látják, hogy nem lehetnek boldogok, hogy a sors ellen hasztalan
küzdenek, akkor egy szép este bezárkóznak egy szobába s reggel mint szép
halottakat találják meg őket. Még mást is reméltem. Hisz nem vagyok oly
kegyetlen szivű. Azt hittem, el fognak szökni együtt más világrészbe.
Onnan majd egyszer a nőnek halálhirét fogjuk venni. Nem lesz igaz: ők
álnév alatt elrejtőznek, de nekünk a hivatalos hír elég lesz
bizonyítékul. Cagliari herczeg keze felszabadul a rávert bilincsből s
akkor aztán válaszolhat arra a kérdésre, hogy vajjon a szép Cyrene
több-e rá nézve, mint egy szép játékszer?
– Rozina, esküszöm önnek!
– Fölösleges eskü! Legalább egyidőre az. Ön megkapta Zboróy Blanka
levelét?
– Nem kaptam.
– Dehogy nem, a mit még Triesztből irt önnek novemberben.
– Nem jutott el hozzám. Én még a deczemberi havi illetményét elküldtem
neki Vajdár által Rómába: ötezer skudit.
– Hahaha! Önnek derék fogadott fia van, mondhatom. Önnek a leveleit
utasítás szerint ő szokta fölbontani. Erre az egyre elfeledte önnek a
figyelmét fölhívni. Annak aztán megint nem ő lesz az oka, ha a mostani
olaszországi állapotok mellett egy ötezer skudis küldemény, mely a
czimzettre nem talál, úgy elvész, hogy nyomára nem lehet akadni. – Ez
igazán geniális kölyök!
– Kitelik tőle ilyen escroquerie.
– Hanem azért ne veszszen ön vele össze. Nekem vett rajta gyémántokat. A
családban maradt a vagyon. Arról a levélről nekem már novemberben
tudomásom volt.
– No, és szabad nekem «is» megtudnom, hogy mit írt nekem a herczegnő?
– Azt, hogy lemond az apanageáról, újra férjhez megy, s minthogy ez nem
megy templombontás nélkül: áttér a jegyese hitére.
– Ebben az az örvendetes, hogy nekem megmarad a hatvanezer skudim.
– Fi donc! Ha Mayer bankár mondaná ezt! De egy Cagliari herczeg!
– Én ezt a hatvanezer skudit ezentul önnek adom, szólt a herczeg,
hizelgőn fonva karját a szép hölgy vállai körül.
– Uram, ne érintse ön a kezemet! szólt az, elhárítva magától az ölelést.
Ha volt bátorsága «egy» nőnek azt mondani önnek a szemébe: itt a
herczegi koronád, meg az aranyaid: szedd fel! nekem nem kellenek, én
akarok egy «egész» embert, a ki nekem uram és királyom! hát akadhat ön
még egy második nőre is, a ki ezt szintén megteszi.
– De hát mit kíván? Csináljam én is utána azt, a mit Zboróy Blanka tesz?
Legyek önnel együtt protestánssá, hogy aztán mi is megesküdhessünk?
– Bizony, majd azt mondtam rá, hogy tegyen úgy! Úgy hiszem, hogy ha
egyszer az «advocatus diaboli» előtt védeni kell a földön elkövetett
bűneinket, az ön tréfájára könnyebb mentséget találna, mint a mit én
tervezek.
– Ön valami tréfát tervez, Rozina?
– Nem is rosszat. Hogy a szerelmes pár czélt érhessen. Toroczkóra kell
haza jutnia. Nyomrul-nyomra kisértem eddig az útjokat. Erdély felé
tartanak, annyi bizonyos. Ott a hegyek között van a galambpár fészke, a
melyben meg akar huzódni. S azok a körül fekvő erdők most tele vannak
kányákkal, héjákkal!
– Ön arra gondol? szólt akadozó szóval a herczeg.
Az öreg roué szerette magát kegyes embernek mutatni, a ki fél az
éjszakai rémektől, hisz a babonákban. Nem szerette, ha egy szép hölgy
halálról beszél előtte.
– Még most csak gondolok; szólt a szép Cyrene. S lehet, hogy a
gondolatom is teljesül. De ha nem úgy lesz, akkor majd tenni is fogok.
Azzal elővette azt a nagy katonai térképet, melyen Erdélynek minden
hegye, völgye, még elszórt csárdái is mértani pontossággal vannak
följegyezve. Több hely beleszurt gombostűkkel volt megjelölve.
– Itt a völgykatlanban fekszik Toroczkó. Körülötte ezeket a pontokat
tartják megszállva a fölkelők. Hallott ön már valamit a viselt
dolgaikról?
– Borzasztó meséket.
– Azok nem mesék s borzad tőlük, a kinek gyönge szive van. Én nem. Mit
gondol ön, hogy ha egy ilyen borzasztó mesének a szinhelyére tévednének
a mi menekültjeink, mi történnék velük?
– Arról álmodni sem szeretek.
– Ott nem védi meg őket az angyali szépség. Azok ott gyorsan itélnek és
végrehajtanak.
– Valóban?
– Valóban! Valóban! Ön olyan hangon mondja azt, mintha egészen másutt
járnának a gondolatjai. – Meglehet, hogy önnek a felesége már ebben a
pillanatban valamelyik kutnak a fenekén fekszik.
– Az rettenetes volna!
– Rettenetes csak az volna, ha igaz lenne s nem volna senki, a ki a
tényt be tudja bizonyítani. Erről gondoskodtam én.
– Ön borzasztó nő, Rozina!