JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XXVII. KÖTET
EGY AZ ISTEN. II.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
EGY AZ ISTEN
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
II. RÉSZ
A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
MÁSODIK RÉSZ. TÖRTÉNET, MELYNEK SOHA SINCSEN VÉGE.
I.
Blanka egy uj világot látott maga előtt, külömbözőt mindentől, a mit
eddig ismert.
E kis sziklazug, saját különszerű életével, jól el van rejtve szem elől,
semmi fővonalnak útjába nem esik. Az ő útja, egyedül az ő útja, az a híd
Borévnél az Aranyoson át, egyedül az ő számára, az ő költségén épült. S
ez a híd is megtekintésre méltó. Száz esztendős az már s annyi idő óta
tartja erős járma alatt a rebellis folyót, mely e tájon, mint egy
rakonczátlan bérczpatak rohan sziklamedrén alá, partjait szakgatva s
sziklaszigeteket szed és rak le kénye-kedve szerint innen amoda.
Hidoszlopai valódi római helepolisok, megtöltve kövekkel, egész alkotása
tömör, mammuthszerű, furfangos.
Napjainkban kényelmes országút vezet már e hidig az Aranyos partja
mentében, a meredek sziklaoldalba vágva és építve; ez út kapuja a
bálványként felmeredő sziklacsompó, mit a népmonda Leánykakőnek nevez.
Történetünk idejében azonban még csak egy lóháton járható sziklaösvény
vezetett végig az Aranyos szorosán Várfalvától Borévig, s minden terhet
a lóhátra tett «kerezs»-ben szállítottak ez úton. Egy hosszú
bérczfolyosó volt az, változatos szinű sziklatömegekből alkotva, –
valóságos ördög útja.
A borévi hidon túl aztán már kezdődik a toroczkói út. Egy útvonal merő
vasból készítve. A mi századok óta kikerült vassalak a kohókból, abból
van verve egy fekete chaussée az Aranyostól egész a Kőig. S ez út
mentében emelkednek Toroczkó kincstárai, a vasbányák, kohók, hámorok, a
félévezredes munka tanujelei, a körülöttük félkörben felmagasadó fekete
döbörök, a kihányt vassalak halmaza, melyben némelyik hámor úgy el van
mélyedve már, hogy a teteje nem látszik ki, csak a kürtőjéből fellövelő
láng hirdeti, hogy ott Vulkán legényei dolgoznak. – S a földalatti
zuhogás, dübörgés megmondja, hogy nehéz munkát végeznek: a vasat
tanítják engedelmeskedni.
A hidnál Barnabás bátya fogadta Blankát és az érkező négy testvért.
Kocsikkal jött eléjük, s mikor a menyasszonyt üdvözölte, azt versben
cselekvé. El is pirult miatta. Ő magyarázta aztán Blankának azokat a
földbe lebujó házfödelek titkait: az ott a Mezőségbánya; ez a Prudentia,
ott következik a Washington; ez a Hermány, az a Czibulás Gárgyás, az a
nagy csoport ott a Hármas hámor; ezek itt a mi hámoraink és bányáink,
mint megannyi lesben ülő sárkánynak, úgy fénylik a szemük! Barnabás
bátya poétai hajlamú ember volt, szerette a költői hasonlatokat.
Egyszer aztán a Hármas hámort elérve, az útkanyarodásnál megnyilt a
tekintet előtt Toroczkó völgye.
Ehhez már nem kellett szóbeli magyarázat. Blanka önkénytelen bámulattal
csapta egymásba két keze ujjait, felsóhajtva: «Istenem! beh szép!»
Egy óriási bércztömeg, fehér, mint a csontkoponya, emelkedik fel
meredeken s hosszú, egetemelő sánczfalat képez a völgykatlan előtt,
melyet a másik oldalon rengeteg erdőkkel borított hegyláncz zár körül. A
kopár szirtfal a «Székelykő», történelmi ősemlék, barlangjaiban a
bronzkorszak emlékmaradványaival, tetején az ős székelyvár düledékével,
mely Dzsingisz khán fiának hordáival daczolt egykor; a mongol és székely
nyilak hegyeit most is felturja még az ekevas: a mongol nyila lándzsás
volt, a székelyé szakállas.
De e kopár szirt lábánál, mint egy amphitheatrum páholysorai, mint a
Colossæum karzatrétegei emelkednek egymás fölé az emberkéz legszebb
remekei: a csinált szántóföldek. Az ember földet csinált a kőből.
Lépcsőzetes karzatokra vágta a sziklát, megtörte porrá, keverte kövérítő
anyaggal s kényszerítette a követ átalakulni kenyérré. Mint egy óriási
etagère, a mit megraknak virágcserepekkel, úgy tünik föl a Székelykő.
Négy ötöde meztelen, holdhideg sziklafal; az ötödik egy virágágyakra
felosztott kert. Hasonló szépet csak Lombardiában, vagy Toscanában lehet
látni. A késő őszi vetés táblái szép zöld keretet képeznek a város
körül, mely a völgy katlanát foglalja el, sűrű gyümölcserdők közé
rejtett házaival, mik közül magasra emelkedik ki az egyistenvallók
tornya, aranyos gombjával; az alkonyi nap bibor sugarai ragyognak róla
vissza. S ugyanezen sugarak arany ködöt szőnek az egész csöndes völgy
fölé, bezománczozva a házak fölött elterjedő kékes füstfelleget.
«Ez a mi otthonunk», sugá Manassé Blankának.
S az a túlvilági ragyogvány a nő szemében hirdeté a boldogság végtelen
tökéletességét, a miben lelke kéjeleg.
Ez volt egész életének ábrándja mindig. Ilyennek képzelte, álmodta,
ilyenné szinezte ő ki a paradicsomot. Elzárva, elrejtve a világtól; –
boldogság, mely nem beszéltet magáról.
S e boldogság tanujeleivel találkozott e pillanattól fogva
szakadatlanul. Annál a szép koronás fűzfákból képzett sétánynál, mely a
patak partján vonul végig, lovas legények jöttek üdvözletükre,
sajátszerü rókaprém-galléros kaczagányaikban, s a piaczon, hol a
hatalmas patak három ágú vizsugárban szökik ki a sziklából, nagy
néptömeg fogadta őket, melynek épen akkor adta tudtára Sándor bátya, a
népszónok, a Manassé által szerzett békességet a felkelőkkel. Mindenki
meg volt azzal elégedve. A szekeret megállították s Manasséhoz tódultak,
hogy kezeit csókolják. Blanka kezébe virágcsokrokat erőszakoltak az
odacsoportosult leányok. – A férfiak délczegek, a leányok szépek mind.
És viseletük oly sajátságos, a mi sehol a világon nem található másutt.
Az csak egy, a világtól elválva élő kis népecskének saját képzeletéből
származhatott, a ki kereste a festőit, az eszményi szépet, s csinált
magának egy oly divatot, a mit nem lehet utánozni. Hogy miért nem lehet?
Azt megtudta Blanka későbbb.
A nép áldása közben hangzott a toronyból a harangszó. Ez már olyan igazi
harangozás volt, a milyen Áron bátyának tetszett. «Egy! Egy!» A harang,
a hányat kondul, annyiszor megfordul tengelye körül.
S ez üdvözlő kondulások tovább kisérik a kedvesen fogadott vendéget,
végig a csinos kőházak sorain, miknek ablakain vastáblák, pitvaraikon
vasajtók vannak; egész az ősi házig, a hol az utolsó két honmaradt
testvér fogadja őket: Bertók bátya a legöregebb és Anna, Manassé
ikernővére.
A két nőt nem kellett egymásnak bemutatni. A találkozás pillanatában
egymás keblére borultak s csak azután néztek jól egymás arczába, mikor
már azok egymás könyeitől voltak nedvesek.
Blanka meg volt lepetve; de kellemesen. Ő egy fájdalmaktól földúlt
arczot vélt találni, a korai csalódás hervasztó emésztődésével, s talált
helyette egy életvidám, ragyogó kék szemű, telt, piros arczú, szőke
fejecskét, körülhullámozva göndör arany fürtökkel, a kinek még a sirása
is olyan, mintha kaczagás volna.
Annán kívül még több asszony is volt a háznál. Rebeka, Bertók felesége:
egy magas, nyulánk termetű matróna; szelid, nyugodt tekintetű bibliai
alak, és Zsuzsánna, a népszónok tűzről pattant menyecske felesége; aztán
még egy csoport apróbb-nagyobb gyerek, leány, a kik mind egyszerre meg
akartak ismerkedni Blankával; a kis fiuk hozták neki mutogatni
irásaikat; a leánykák dicsekedtek neki a babáikkal, s a kis ölbeli baba
kivette a szájából az árpaczukor-darabkát s azzal kinálta meg. S aztán
mentül jobban hajtotta róla és szidta a sisera hadait Zsuzsánna, azok
annál jobban lármáztak körülötte, mig végre a család legokosabb
asszonya: Rebeka bemenekíté őt egy oldalajtón át egy mellékszobácskába,
a hol már el volt készítve Blanka számára az utolsó részletig minden új
öltözet. Az asszonyi gond kiszámította, hogy a ki azon úton jött
Toroczkóra, melyen Blanka, annak legelső szüksége lesz az öltönyváltás.
S ezt nem hozhatott magával.
Blanka azon csodálkozott leginkább, hogy minden úgy hozzáillik, mintha
testére volna szabva. Rebeka megsúgta neki: Manassé előre megirta, hogy
Blanka termete Annáéhoz hasonlít. – Tehát ő most Anna öltönyeit viseli.
És viselte azután az egész ház szeretetét. S az annál a háznál sok volt.
Ebben a nagy köztársaságban, melyben senki sem volt elnök, egy törvény
volt csak: a szeretet; az volt az alkotmány, a biró, az volt a király.
Az osztotta föl a munkát és a jövedelmet; az gondoskodott kinek-kinek a
szükségeiről; az örökösíté meg az együtt maradást. Se asszony, se férfi,
se gyermek nem czivódott itt egymással soha. Pedig emberek voltak ők is,
szeszélyeik, indulataik csak úgy voltak, mint másnak. De a szeretet volt
közöttük a törvény. A haragvónak nem volt a ki ellentmondjon, s kibékíté
a szeretet.
Ez volt a föltalált paradicsom legdrágább gyümölcse.
II.
Az örömnap szokás szerint nagy áldomással végződött; meg voltak híva a
családi lakomára a város notabilitásai: az őscsaládok fejei, kiknek
eredetét egy erdélyi tudós a Makkabæusokig vezeti fel, a lelkész, a
birák, a tanárok s a nemzetőrség altisztjei. A nagy családi étterem
egészen megtelt velük.
Blankának volt mit bámulnia Zsuzsánna néne gazdasszonyi talentumán,
kinek azon a feladaton kivül, hogy egy nagy társaságot közmegelégedésre
ellásson mindennel, a mi kivánatos, még arra is figyelmének kellett
lenni, hogy az asztal vendégeinek minő kényenczkedéseit kell
kielégíteni. Mert a hány ember, annyiféleképen szereti az ételt
elkészítve látni. Egyik tejszinnel óhajtja a puliszkát, a másik
kászuturóval; egyik pörkölve a malaczot és paprikás lében, a másik
ropogósra sütve nyárson. Rétesben, bélesben, s a toroczkói «somodi»-ban
pedig a hány ember, annyifélét kiván. Tisztelendőnek, biró uramnak saját
kedvencz ételeik vannak, a mikről nem szabad megfeledkezni. Az egyik
tanár is, tiszteletes Vernezs uram, kivételt képez. – Magában a
családban a legöregebb bátya egész háza népével együtt vegetarianus.
Azoknak csak növényi eledelt szabad feladni; ők soha hust nem esznek. És
a többiek, kik velük egy asztalnál lakomáznak, nem akadnak fel e
különösségben; nem boszantják őket kinálgatásaikkal, nem gúnyolódnak
velük: ők a mellett egészségesek és meg vannak elégedve.
A tanár azonban nem veszi igénybe a maga részére a gyülekezet
tolerantiáját. Vernezs uram hódítani, küzdeni és téríteni akar a maga
meggyőződései mellett. Ő a környékbeli vegetarianusok doktora és
patriarchája. Csak a csontja meg a bőre; de az eltörhetlen csont és
elviselhetlen bőr, a minek semmi sem árt meg. Ő az igazi orthodox
vegetarianus! Még a növényfélét is csak nyersen eszi, soha se megfőve,
vagy sütve. Az ő osztályrésze a gazdag lakománál vékonyra szelt retek,
hosszúra hasgatott murok; élő állattól nem fogad el egyebet, csak a
mézet. Kenyerét apró derczepogácsák képezik, minőket gazdasszonyaink
kenyérélesztőül szoktak megaszalni a napon. S minthogy épen Áron bátya
mellé került az asztalnál, még kötődik vele, kinálgatva őt a nyers
sárgarépájával, a mit ez, nemzeti büszkeségből, utál akármi alakban.
Blanka ájtatos kegyelettel figyel e rendkívüliségre; azt hiszi, hogy ez
valami vallásos fogadalom. Áron bátya, ki vele szemben ül, észreveszi
ezt a gondolatot az arczáról, s nevetve mond neki:
– Azt ne gondold ám valahogy, drága briliántom, hogy a nyers gyökérevés
a hitágazatunkhoz tartozik, mert akkor én rég kikeresztelkedtem volna
belőle; vagy elmentem volna egy olyan világrészbe, a hol a fán terem a
rostélyos.
S hogy hitvallása becsületét megmentse, kapott is a tányérjára egy olyan
darab sült hust, mint maga a tányér, a miből a piros lé kiszivárgott, a
mint a villát beleszúrta.
– A ki pedig az állat vérét megkóstolja, mondá a tanár, az az embervérre
is rászomjazik.
– Már pedig a tanár úr lakomáiról szoktak a vendégek véres szájjal
hazajönni, vágott neki vissza Áron bátya.
S minthogy e fölött az egész asztal népe nevetett, Áron bátya
megmagyarázta a czélzás értelmét Blankának. Vernezs tiszteletes úrnak
keresztneve is van: Lajosnak híják; a nevenapját ő is meg szokta
tartani; a vendégeinek olyankor felhord mindent, a mi csak jó és drága:
nyers murkot, burgonyát, zöld mandulát, borsót s végül egy tál jó érett
paradicsomalmát. A ki ebből eszik, bizony véres lesz tőle a szája.
A tanár úr ezt is komolyan vette.
– Csak egy évig laknék ön a növények országában, soha sem kivánkoznék
onnan többé vissza.
– Hiszen én is szeretem a növényt – a sült mellé, mondá Áron bátya,
kezébe fogva egyet azon szárastul föltett zöld hagymák közül, a mik
különösen az ő számára voltak rendeltetve.
– És tudja-e ön, szólt a tanár, hogy azon hagyma, mely ez évszakban már
ritkaság s egyedül az ön kedveért termesztetik, egyike a legritkább
növényeknek, a mik egy botanikus érdekeltségét felkölthetik: ez az
«allium obliquum», a mi egész Európában nem jön elő másutt vadon, mint a
tordai hasadékban. Bölcsője az Euphrat vidéke. Valószinűleg Carus Cæsar
legiói hozták onnan magukkal, azok honosították meg Salinopolis vidékén.
Áron bátya bekapta a hagymát.
– Né! bizonyára mondom, valóságos perzsiai íze vagyon neki. Mintha csak
ahajt szakították volna Semiramis kertjéből. Kóstold meg rózsaszálom,
milyen fölséges.
Ez a kinálás Blankának szólt.
Csak akkora kis hagyma volt az, mint a legkisebb mogyoró.
És mégis, mikor Blanka mosolygó ajkaihoz vitte Semiramis és Vasthi
királynő kedvenczét, nagy, beszélő szemeivel Manasséra tekinte félre.
S csak hárman értették meg e tekintetet: ő, Manassé és Áron bátya.
Mert Semiramis és Vasthi királynők óta mind a mai napig mindig a Salamon
pecsétje volt a női ajkon a hagyma.
Vasthi királynő azzal veszté el koronáját, hogy férje, Ahasvér király
hivására azt izente neki vissza: «ma hagymát ettem».
– «Mi ketten» ne féljünk tőle, szólt ravaszul hunyorogva Áron. Én
élhetek vele holtig, te pedig tizenegy hétig.
Blanka elértette azt. A Székelykő völgyében a vőlegény és menyasszony az
eljegyzés idején át végtől végig az utolsó napig tanulják egymást –
tisztelni. Az első csókot az esküvő után váltják.
Anna segélyére akart sietni Blankának: most már ő is elértette a
példálózást.
– Áron bá! Az nem lesz olyan hosszú idő.
– Nézd, a kedves galambocska, hogy akarja tanítani a vén baglyot: merre
kelljen botorkázni a sötétben? Hát számláljunk, édes mézem. Holnap
bejelentjük az esperesnek, hogy Blanka hugunk egyházközségünkbe akar
átlépni; a törvény azt rendeli, hogy két hét mulva újra meg kell
jelennie ugyanott s ismételni elébbi elhatározását. Ez két hét. Aztán
jön hat hét a válóperre. Egy krajczárral sem adják alább. Ez már nyolcz.
Aztán még a háromszori kihirdetés. Tizenegy. Bizony hetvenhét napig lesz
te neked éjjeli, nappali társad a mi kedves virágszálunk.
Mire Blanka és Anna szerelmesen megölelték egymást.
Blanka nem is lett rossz kedvű.
– És én még öt napot adok hozzá.
– Hogy hogy?
– Úgy, hogy én nem megyek holnap mindjárt az esperes úrhoz, hanem
megvárom előbb a vasárnapot; elmegyek a ti egyházatokba, végig hallgatom
a szertartást s csak azután nyilatkoztatom ki, hogy híve akarok lenni e
gyülekezetnek.
Áron csak elbámult ezen az okos beszéden. Sehogy sem illett az arra az
ártatlan, semmi bölcseségre nem formáltatott ajkakra, a mik azt
elmondták.
– Hallja ezt, nagytiszteletű úr! szólt oda az esperesnek. A mi oltári
szentségünk nem akar egyik templomból a másikba átköltözni, a míg meg
nem tudja, hogy ott mi lakik? Bizonyosan nagyon megrémítgethették
szegénykét, a kik le akarták beszélni. Hogy mi kis gyermekek vérét
használjuk az áldozathoz? Hogy a Bafomet bálványt térdepeljük körül?
Hogy a Jézus Krisztusnak, a mi szerelmes urunknak viaszkból épített
alakját gombostűkkel szurkáljuk szive táján?
– Eredj, nagy bolond vagy Áron! csattant fel erre Anna, s meghajítá
bátyját egy kis galambkával. (Szokása volt asztal fölött
kenyérgalacsinokból apró madárkákat alkotni remeklő ügyes ujjakkal, és
futó nyulacskákat, egérkéket. Egy ilyen plasztikus alakot hajított Áron
felé.)
– Senki sem szólt mi rólunk Blankának semmi rosszat, mondá Anna; de
Manassé bizonyára megmondá neki, mikor a kezét megkérte, hogy a mi
egyházunk nem átjáró ház találkozni akaró szivek számára; nem asylum más
vallás elitéltjeinek. Ismerje meg elébb az Istent és az embert, kivel e
ház megtelik: azután kérjen benne magának helyet.
Blanka elbámulva tekinte Annára.
– De hát hogy tudod te ezt, hogy Manassé hozzám így szólt? Egyedül
voltunk; sík tenger közepén; száz meg száz mérföldre innen. Se madár, se
felhő nem járt fölöttünk, hogy elhozhatta volna hozzád, a mit Manassé
beszélt.
– Hát nem tudod, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk? mondá Anna, s
aztán kezét az asztalon átnyujtva Manassénak, sokáig néztek egymás
szemébe, azzal a mondhatlan gyönyörérzettel, a miben egy kétfelé osztott
lélek kéjeleg, midőn saját felével ismét összetalálkozik.
A nagytiszteletű úr kenetteljes áldomása ismét helyreüté a derült
hangulatot; költői virágokat s bibliai forgácsokat használt hozzá; –
igen szép toaszt volt.
Mire az áldomások egész sorozata következett, vigak és lelkesültek,
egyszerűek és felczikornyázottak; és egyetlen egy hang el nem árulta az
egész asztal fölött, hogy a mai nap ünnepélye több, mint egy vidám
eljegyzési lakoma: – ez egy komoly népünnep, a Toroczkó és a dakoromán
felkelők közötti békekötés áldomása. Mindenki tudta, hogy az egyetlen
vendég előtt ezt el kell titkolni, – a míg lehet.
III.
– Tehát nyolczvankét napig leszek a te éjjeli-nappali társad! szólt
Blanka, Annát szivéhez ölelve, midőn késő éjjel kis hálószobájukban
egyedül maradtak.
Úgy örült annak a gondolatnak, mint egy gyermek.
S a hogy a gyermek szokta, első dolga volt annak a kis szobának, mely új
otthona lett és lesz sokáig, minden titkaival megismerkedni.
Megismerkedett a könyvekkel, a mik Anna asztalán sorba voltak rakva. Az
rá nézve mind érdekes ujdonság volt. (Ő előtte oly gondosan eltitkolták
eddig, hogy van magyar irodalom a világon.) Azután a himzeteket kutatta
föl. Azután Anna kanári madarával ismerkedett meg, mely a lámpavilágra
egyszerre elkezdett énekelni. Majd meg előkutatta valahonnan társnéja
rajzmappáját. Anna igen szépen rajzolt, aquarelljei remekek voltak.
Hogyne? neki mindent kell tudni, a mit Manassé tud, hiszen egy lelkük
van. A szoba falai is mind az ő rajzaival vannak tele, igen egyszerű
fekete rámákban. Oh mi kedveseknek találja azokat Blanka! Nem győzi őket
végignézni. Hiába unszolja Anna a lefekvésre; késő már az éj! Azt
mondja, nem álmos. Mindent meg akar látni előbb.
Egyszer aztán visszadöbben. A lélekzete eláll. Egy kis tojásdad,
gömbölyü rámában pillantott meg egy képet, melynek látása vérét
megfagyasztja. Egy szép, eszményi férfiarcz. Az ecset, mely azt lefesté,
szeretet melegéről tanuskodik. Élethűség és eszményítés találkozik
benne. A szemek ragyognak, az arcz büszkén mosolyog, az egész tekintet
csábít. Ez Vajdár Benjámin képe.
Sírbolti rém nem ijesztheté meg Blankát jobban, mint ez a kép.
Hát még e rejtett paradicsomba is be tudott az jutni, hogy ott is
üldözze őt!
Anna észrevette Blanka arczán az önkénytelen indulatkifejezést, s mikor
annak zavart tekintetével találkozott, mélyen felsóhajtott:
– Manassé szólt neked ő felőle?
– Én ismerem őt jól; szólt Blanka, s nem birta idegeiről eltiltani a
borzadály végigreszketését.
A leány két összetett kezébe szorítva Blanka kezét, könyörgött neki oly
gyöngéd, oly búbánattelt hangon:
– Oh kérlek, ha valami rosszat tudsz felőle, ne mondd el azt nekem!
– Te most is szereted őt? kérdé Blanka, szánalommal és megrettenéssel.
Anna ágya szélére roskadt, s két kezét térdei közé szorítá. Szép, göndör
fürtei, mint a gyászfűz ágai a síremléket, takarták el arczát.
– Ő engem megölt. Ő sok olyant tett, a mit férfinak, becsületes embernek
nem szabad tenni; és én még sem tudom gyűlölni. «Tegnap még szerettelek,
holnap már gyűlölni foglak!» Lehet azt mondani, lehet azt megtenni; de
nem lehet azt – érzeni.
– Szegény Annám! suttogá Blanka, s eltakarta arczát e kép elől, mint a
ki fájós szemét őrzi a szúró lámpafénytől.
– Én tudom, hogy ő becstelen! szólt titkos suttogás hangján Anna.
Asszonyok vannak itt, kik mindent elmondanak. Azt hiszik, meggyógyítanak
vele. Mit ér az? A ki igazán beteg, nem lehet azt rábeszéléssel
meggyógyítani. Hányan voltak már, a kik vártak egy messze elutazott
alakra. Vártak rá, míg az körülutazza a földet, a világot, s várták,
hogy a ki az egyik égsark felé elment, a másik felől majd visszajön. És
azalatt nem szüntek meg szeretni.
– Ha csak a földgömb feküdne köztetek! súgá Blanka.
– Igaz! mondá Anna, arczát a tenyerébe nyugtatva. A földgömb nem olyan
véghetetlen, mint egy bűbájos arcz, mely két szív közé áll. Azt nehezebb
körülvitorlázni, mint a világot. Az hosszabb út, mint a tengerészeké.
– S ha csak egy bűbájos arcz állna köztetek, rebegé Blanka, leülve Anna
mellé, s annak a fejét keblére vonva.
– Azt is tudom. Az egész világ áll közöttünk. Az ég és a pokol. A
becsület, hit, hazaszeretet minden törvénye szakít el egymástól minket.
Én nem mehetek oda, a hova ő. De ő jöhet oda, a hol én vagyok.
– Te azt hiszed?
– Mint az egy Istent! szólt fellángoló szemekkel Anna. Nem. Azt nem
remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha
bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok
felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez
visszavezet, hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész
világtól gyűlölve, eltaszítva, ide fog vánszorogni az utolsó
menedékéhez. És akkor az, a kit senki se szeret többé: fog találni egy
szivet, a ki soha se szünt meg őt szeretni; s a kinek akkor nem lesz
egyéb életgondja, mint az ő sebeit, a miket a világból elhozott,
begyógyítani, s a szennyfoltokat, a miket homlokán elhozott,
letisztogatni. Ez az én erős hitem!
S e szónál a leány alakja felmagasodott és arcza ragyogott.
Egy angyal, a ki egy ördögöt szeret!
– Lásd, szólt Blankának, a képre mutatva, mely most is
immortelle-koszorúval volt körülfonva. Ez a kép itt szobámban (akarata
ellen), tanuvallomást tesz mindennap arról, hogy a mi családunkban mily
végtelen nagy a szeretet. Testvéreim mind gyűlölik őt, és mégis, mert
tudják, hogy én még most is szeretem, nem dobják e képet a tűzbe, a
pocsolyába: itt hagyják szobámban. Nem bántanak meg azzal, hogy egy más
alakot hozzanak elém, a ki nálánál jobb, hogy őt elfeledtessék velem.
Tudják, hogy mennyire szeretem, s kimélik azt, a mit más meg sem ért.
Oh, kérlek, ha neked is van okod őt gyűlölni, tűrd el az ittlétét, a
hogy a többiek eltűrik és ne lásd meg!
És Blanka most még jobban gyűlölte azt az embert. Eszébe jutott a szép
Cyrene s összehasonlítást tett a két alak között. Hogy amaz maradhatott
a győztes!
– De lásd: én sem vagyok háládatlan irántatok, szólt mosolygó arczczal
Anna. Nem lát engem senki kisírt szemmel; nem keverem senki jókedvébe
sóhajtozásimat. Derült vagyok, érdekel minden, a mi körülöttem történik.
Arczom sem ijeszt meg senkit panaszt tevő halványságával. Nézd, milyen
piros vagyok: akár csak te magad.
S Blankát a tükör elé vonva, odaszorítá arczát annak az arczához, s
aztán vitatkoztak egymással, hogy melyikük pirosabb?
– Pedig te boldog vagy. És boldog fogsz lenni! mondá a leány. Manassé
paradicsommá teszi rád nézve a földet. Oh, ha te őt egyszer úgy
megismered, egész a szive fenekéig, a hogy én ismerem.
Blanka nem állhatta meg, hogy gyöngén el ne nevesse magát. A nővér
jobban akarja ismerni testvérét, mint ő: a szerető!
Anna pedig elkomolyult.
– Tán nem hiszed? Láttad őt már haragudni? Ellenféllel szemközt állni?
– Láttam.
– S mit tett akkor?
– Homlokán két égő folt támadt olyankor.
– Az, az! És tovább?
– Szemei kigyulladtak, arcza kővé látszott meredni; melle küzdött a
rajta fekvő rémmel, míg lassan ő lett a győztes; arczvonásai kiderültek,
elmosolyodott s aztán hideg vérrel szólt tovább.
– Akkor nem láttad még az igazi szenvedély arczát nála, a hogy én láttam
őt, mikor az őt megbántott erős férfit félkézzel felkapta övénél fogva s
úgy vágta a lábaihoz, hogy egész atyafiságának kellett összefutni, hogy
őt fölszedje a földről. Mikor haragjában szól, megrettent vele egy
sokaságot, s minden fegyver úgy otthon van kezében, hogy meg nem
mérkőzhetik vele senki. Ugy-e, ilyennek te nem ismerted őt még?
– Nem; szólt Blanka elámulva.
– És lásd, mikor a gyász megesett házunkon, a mi menyasszonyi koszorumra
az özvegyi fátyolt akasztá, egész családunkban nagy felháborodás támadt.
Bátyáim esküdtek, hogy megölik azt az embert, a hol összetalálkoznak
vele. Csak Manassé hallgatott. A többieket nem kisérlém megengesztelni.
Tudtam, hogy haragjuk őszinte ugyan, s ha megsértőjüket kézrekaphatnák,
annak rossz vége lenne. De ők nem mennek utána a világba, hogy őt
keressék. Toroczkói embernek már Erdélyből kimenni is: külföldi út;
Bécsbe, Rómába erővel sem hagyja az magát vinni. Hanem Manassé
bizonyosan találkozni fog vele; egy városban laknak, egy világkörben
élnek, utaik keresztezik egymást. És ő hallgat. Őt vettem elő. Szobájába
mentem; még rajtam volt a menyasszonyi ruhám. Manassé útra készült; épen
egy pár pisztolyt akart eltenni tokjába. Az egyik pisztoly a kezében
volt. Én odamentem hozzá, vállára borultam s azt mondtam neki: «Manassé,
lelkem! Fogadd meg nekem, hogy nem ölöd meg azt az embert; nem pusztítod
el nyomorultul! Mert az énnekem fájna.» Manassé rám nézett, úgy, a hogy
te mondod: lángoló szemekkel; homlokán az a két vörös folt kigyulladt,
arcza olyanná lett, mint egy márványszobor, s a míg melle zihálva
küzdött a rajta fekvő dæmonnal, az alatt annak a pisztolynak a csöve, a
mit kezében tartott, e szörnyű önküzdelem közben rettentő öklei között
meghajlott, mint egy viaszgyertya, és úgy maradt. Én bámultam és
kaczagtam, «lásd, nem is lőhetnél vele többet! Isten és önmagad álltok
mellettem: ne öld meg, ne pusztítsd el». És akkor megölelt, megcsókolt,
s aztán öklét feltartott hüvelykujjával égnek emelve, mondá: «Fogadom
neked, hogy nem ölöm meg, nem pusztítom el őt, mivel hogy az a te
szivednek fájna!»
Mennyire felmagasodott Blanka lelkében e vallomás alatt Manassé alakja!
Eddig csak felét látta annak. Az ikertestvér lelke volt a kiegészítő
rész. Eddig csak bámulat tárgya volt előtte az önuralom, melylyel
Manassé a boszúállást elutasítá magától; azt hitte, rideg, vallásos
dogma annak a kútfeje: most aztán megtudta, hogy a mi azt az elátkozott
embert védelmezi, a mi azt, mint az Iliász és a Niebelungen hőseit
sérthetlenné teszi, az egy szeretni soha meg nem szünő szívnek örök
varázslata; egy sóhaj, egy néma imádság burkolja körül az átkozott
dæmont, a mit kard, golyó keresztül nem járhat. Manassé a szerető
nővérnek adott fogadalmat emelte hitágazattá.
Most már imádta őt az asszony.
IV.
Blanka boldogsága Utopiáját találta fel az Annával megosztott kis
szobácskában.
Nem is gondolunk arra, minő kincs két rokonszenves nő egymásra nézve.
Szeretőt találni: mindennapi dolog; de testvért találni: a sors
kegyenczei számára tartogatott szerencse.
A ki előtt egy nő, szivének legrejtettebb titkait elmondhatja, s a ki
azt megérti: azokat az ezerféle apró bajait a női szívnek, a miknek
felfogásához még a legodaadóbb férfikedélyben is hiányzik az érzék;
azokat a nevezetes gondokat, a mik a férfira nézve bohó semmiségek, de
miket egy másik nő teljes értékükben méltányolni tud. Aztán a leghívebb,
a legszeretőbb férfi is nem ismer egyenjoguságot: ha meghallgatja is a
szeretett nő panaszait, aggodalmait, ha talál is rájuk vigasztalást, de
a maga baját viszont nem panaszolja el neki; nem engedi a homlokát elülő
felhők titkait kitalálni; búját, keservét tartogatja magának; megcsalt
reményeket, megtorolhatlan sértéseket büszke elmondani az ő szerelmese
előtt; bezárja a száját s csak magában évődik; – míg a rokonszenves
nőszív a vele közlött panaszra a saját panaszával felel, kitárja a maga
világát, engedi a testvérlelket egészen beleköltözködni.
Blanka és Anna egész hajnalig nem aludtak el; mindig volt egymásnak mit
beszélniök, alig várhatták, hogy a selyemszálakat, a mik éltük
eseményeit képezték, úgy keresztül-kasul szőjék egymáson, hogy azokból
utoljára egy szétbonthatlan mintarajz alakuljon.
Hogy közleményeikben Manassé és Benjamin volt a két főalak, az
természetes. Mindketten megegyeztek végre abban, hogy a ki Benjamint oda
fogja kényszeríteni, a hol őt Anna akarja látni, az Manassé leend.
Hanem azért mégis felébredt Blanka, mikor az első napsugár besütött az
ablakán s az ódon üvegkarikákon keresztül biborpiros világát odaveté az
ő ágyára. Annát is felkölté.
– Nézd, már hajnal van.
– Pihenj még édes; súgá neki Anna; ez még csak az «első hajnal». – A
Keresztesmezőn jött még csak fel a nap.
S néhány percz mulva eltünt a biborsugár a falról, s ismét úgy lett,
mintha bealkonyult volna. Blanka szempilláit lecsukta az álomtündér.
Jó egy óra mulva aztán Anna ébreszté fel őt.
– Most van nálunk hajnal, kedves.
Akkor villant ki az első lángsugár a Székelykő fölött, s most már Anna
vánkosaira sütött az.
Toroczkón kétszer látják a napot felkelni, nem kell e tüneményért Ava
Saxa szikla előfokára vándorolni.
A férfiak már nem voltak otthon a háznál, mikor Blanka és Anna
hálószobájukból előjöttek. Manasséról azt mondták, hogy a családi birtok
ügyeinek rendezésében jár. Annál nagyobb dolga is volt: elrendezni a
békeegyezményt szülöttevárosa és a dákoromán fölkelők között.
Reggelizés után a meleg őszi verőfényen kisétált a két fiatal hölgy a
kastély parkjába, melynek berendezése műértő kézről tanuskodott. Apró
mulatóházak, darázskőből rakott grották, teleültetve havasi virággal,
csörgeteg patakok, hattyúktól átszelt halastavak élénkíték az őspagonyt;
a remontanrózsák utóvirágai búcsúztak a muló esztendőtől, s százados
vadszőlőtő még sárguló lombbal koszoruzta be az óriási tölgyfát, mikor
már annak a saját levelei rég lehulltak. S ez a tölgyfa takarja be azt a
csendes halmot, hol az apa és anya hamvai nyugszanak. Előtte egy fehér
obeliszk áll, azon e szók: «a legjobb szülőknek!» s alatta a kilencz
testvér neve. Azt a tölgyfát pedig még a nagyapa kedvencz szajkója
ültette. A fecsegő madár mikor gazdáját eltemették, utána ment, s a
domboldalba, a hova eltünni látta, egy makkot dugott el a csőrével:
abból nőtt a tölgyfa. Minden fának, minden kődarabnak története van itt,
s egy-egy mohos szikladarab emléke felvezet az Árpádok és első
honfoglalók korszakáig.
Majd a nyáron, a nagy pünkösdi népünnep alkalmával el fogják vezetni
Blankát a Székelykő tetejére is, a hol az ősi Székelyvár utolsó
sánczfala fönnáll még, a miről annyi hősrege beszél, annyi népmonda
dalol még. A magyar nép legrégibb mythoszának bölcsője, oltára ez a
völgy, ez a bércz.
Dobszó szakítja félbe a beszélgetést.
A «Kő» felől, porfelleget verve közelít egy harczias csapat. Blanka és
Anna a parkot átszelő patak hidjára felállva nézik az előttük
elvonulókat.
A toroczkói nemzetőr dandár két szakasza az, mely a megkötött békefrigy
után a sziklaszoros oltalmából visszatér. Egyik szakasz hajlott korú
férfiakból áll, a másik tizenhat éven aluli ifjakból. A mi e két életkor
közé esik, az elment honvédnek. Jól vannak fegyverezve mind: hogy miként
látták el magukat szuronyos lőfegyverekkel? az Áron bátya titka.
Felvonulásuk példaszerü és a rendes csapatokhoz illő. Az ifjak szakasza
az akkori idők harczi indulóját énekli.
Blanka tenyerébe tapsol, azt gondolja, népies mulatság ez.
Pedig ha Manassé közbe nem jön, ma és holnap ez éneklő ifjak egy harmada
ott festi vérével a Kő patakának megáradt habjait.
Most aztán az a kis sziklaöböl akár egy bűvös üvegharang alá volna
letakarva. A négy égsark felől mindenünnen fognak felé tódulni a
pokoltól szabadon eresztett szörnyetegek. Ezt bűvkör veszi körül, nem
törhetnek át rajta. Szétmállanak, köddé válnak, mikor határát érintik.
Az alatt a sziklasziget boldog védenczének elég ideje marad uj hazáját
megismerni.
Mindenütt együtt járnak Annával s az minden háznál otthon van. A
holdsziget városkája sajátszerű kis telep ezen a világon.
Magára hagyatva; körülvéve elhanyagolt, messze visszaesett idegen
népfajtól, mely faviskókban lakik, rongyban jár, sötétségben lát; – e
kis darab föld egy önmagából született kultura telepe.
Minden saját teremtménye, mint Japánnak, Chinának, vagy az Inkák
birodalmának.
Rendes város, a melyben nincs se prókátor, se orvos. S a pört mégis
eligazítják s a nyavalyát mégis meggyógyítják. Boltja nincs, de azért
mindent megtalálni benne, a mi az élet kényelmére szükséges. Ismeri a
pompát, a fényüzést: de azt mind maga állítja elő; a határán túl nem kér
senkitől semmit. Szeret jól élni, vigadni: de egyetlen csapszéke
nincsen! az idegen számára vendégfogadó minden ház; az ottlakó pedig mit
keresne a korcsmában?
Azt mondják, hogy lakói valaha (ötszáz év előtt) németek voltak,
eisenwürzeli települők; de most a legtisztább, a leghibátlanabb magyar
nyelvet beszélik.
S a kis maroknyi népnek tanodái vannak, mikben philosophiát és
költészetet oktatnak. Külön osztályuk van a mechanikai és technikai
tanulmányokra. Leánynöveldéjük legrégibb az országban.
Blanka elbámult, mikor meglátogatta a szegény nép gazdagságát. Mert az
gazdagság.
Alacsony házikó a gymnasium és növelde. Valahány angol utazó ott járt,
mind belecsapta még a homlokát a bejárat alacsony szemöldökfájába. Mert
valamennyit figyelmeztették bár előre a bemenetkor, hogy vigyázzon az
ajtóra: azt őseik háromszáz év előtt apró emberek számára építették; de
a mint odabenn az egyszerű parasztfiukat a classicusokból felelni s a
parasztleányokat zongorázni hallotta, bámulatában mind elfeledte a fejét
kijövetkor aláhuzni.
Szerencsére Blanka nem nőtt olyan magasnak.
S a kis sziklaváros nem éri be azzal, hogy a maga gyermekeit nevelje,
még idegeneknek is menedéket tár fel. Szegény székely fiuk messze
földről vándorolnak Toroczkóra s ott adnak nekik ingyen kenyeret és
tudományt.
S hogy mulatsága se hiányozzék a kis szigettanyának, még azon a héten
szombat este, azok az emberek, a kik egész héten át dolgoztak, ellenség
előtt álltak, Blanka tiszteletére nagyszerű hangversenyt rendeztek ott
abban a tanodaházban, hogy arra a herczegi úrhölgy azt mondá, hogy olyan
szépet nem hallott életében.
– Látod, mond Anna, ez a mi Scala-szinházunk!
V.
Blanka egészen új életmódot talált maga előtt: teljes ellentétét az
eddiginek.
A Cagliari-palotában egyedül, elhagyottan élt, a világtól
számkivetetten; környezete zsoldért hizelkedő, alattomban ellene
áskálódó, kémkedő, renyhe had. Egyedüli látogatója a csábító szép
kisértet, a vetélytársnő, a bűbájos dæmon; hálótársnője a zengő
szoborkép; künn a társaságban cselszövény, hazug barátság,
álszenteskedés, hizelgő irigység, s áldozatai fölött kaczagó boszúvágy.
– A templomban bársonyba öltözött hölgyek, kik az imakönyvbe nézve
suttognak egymáshoz forró szerelmi kalandokra s jéghideg politikai
merényletekre kiadott jelszavakat: míg fenn a chorusban magasztos hangok
éneklik Palestrina himnuszait, s azalatt a reducik a pápák síremlékeihez
köszörülik orgyilkaik pengéjét.
Itt pedig egy közös házban lakó testvércsalád, melynek minden tagja
munkában tölti el a napot s jól megszolgált kenyerét a közös asztalra
felhordja. Minden öröm és gond közös mindenkivel. Az új családtag pedig
kegyencze mindenkinek, a kinek az első belépése óta a ház küszöbén
kedvét keresi a ház apraja és nagyja. Még dolgot is találnak a számára:
tudják, hogy neki ez is öröm lesz. Az első naptól kezdve úgy szeretett
volna segíteni mindenkinek: a konyhán sütni, főzni, a kertben a
konyhanövényeket télire elrakni; a majorházban a baromfiakat etetni;
odabenn a gyermekek számára ruhát szabni, varrni; – de ezt mind nem
engedték neki. Ehhez vannak mások, a kik jobban értenek. Találtak aztán
ki a számára valamit, a mi egészen neki való volt. A családi
számvivőséget. Kapott egy nagy könyvet, a mibe az ő feladata volt
följegyezni a napi kiadásokat, a mosásba adott fehérneműt, a cselédek
előlegezéseit, az apró bevételeket és a többi. Valami prózai lélek
számára végtelenül unalmas feladat; de egy költői kedélynek valódi
mulatság. Az annak olyan, mint a szárazföld a tenger istennőinek. Az
egymás alá rakott számok: a sorok rímei s az egész teletölt oldal, végén
a «summá»-val (ha jól kiüt) a legsikerültebb poéma! (Mikor én mulatni
akarok, akkor én számadást csinálok.)
Következett aztán (a munkanapok végén) az Úrnak napja, a vasárnap.
A mi után Blanka oly régen óhajtozott.
Egy ünnep abban a házban, a melyről Manassé azt mondta, hogy az nem
átjáró ház találkozót tartó szerelmesek számára.
Vajjon milyen lehet az ő templomuk? milyenek az ő szertartásaik?
A ki Rómából jön, ugyan mire lehet az még kiváncsi templom dolgában?
Találhat-e az még a toroczkói völgykatlanban valami újat?
Találhat.
Egyszerű fehérre meszelt négy fal, sima boltozattal. Két karzat a két
végében, közepén a szószék, az előtt az Úr asztala.
Férfiak és nők, legények és leányok mind külön ajtókon jönnek be az
Úrnak szentelt házba. Legelébb az ifju legények. Azok elfoglalják a
karzatokat, az orgona karzatát a tanulók. Azután belépnek a családos
férfiak életkor rende szerint. A legelső padsor szemben a szószékkel az
előljáróké, a nép elnevezése szerint a «nagy fejüeké».
A szószék melletti baloldali padsorokat a város tekintélyes családjai
foglalják el. A legelső pad magával az Adorján-családdal teli van: egy
másik a Zsakókkal, harmadik a Boslákkal, kiknek neveit, mint alapítókét,
az iskolák aranykönyvei tartják megörökítve.
Blanka most látja a toroczkóiakat először ünnepi öltözeteikben.
Hétköznap durva munkásöltöny van rajtuk, a férfiakon a ködmen, az
asszonyokon a «muszuly».
Valami sajátságos, sehol másutt fel nem található viselet a toroczkói,
csupán egy város népe számára kigondolva: valami vegyüléke a németnek és
magyarnak.
Fekete, báránybőrrel prémezett dolmányok a férfiaknál, ezüst foglalatú
carniol és amethyszt-gombsorokkal, miknek nyitott eleje közül kilátszik
a finom bőrmellény, arra tarka czikornyák hímezve selyemmel,
aranyfonállal; a derekat tenyérnyi széles piros bőröv szorítja át,
szines szironynyal gyönyörűn kivarrva, s a délczeg öltözet fölé van
vetve panyókául a sujtásokban gazdag kaczagány, magasra fölálló
rókaprémgallérral, azt hatalmas ezüstcsattok tartják összekapcsolva a
mellen: két oldalt hat sor ezüst boglár.
Ez a nép fényűző! Jól teszi! Saját tenyere izzadt értte, a miben
pompázik.
A mint a férfiak helyet foglaltak, jönnek a házas nők.
Páris minden divatja nevetséges erőködés ahhoz a fantáziához, a mivel e
földműves nép asszonyainak jelmezei dicsekesznek. A menyecskék islógos
ingpatyolatja, a csipkék, hímzetek, fodrozatok remek összeállítása, az
eszményi vállfüzők, zsinórövek, a prémes palástok, a redőgazdag
fersingek, a classicus ránczvetésű gereznák, a selyem előkötények:
kimeríthetlen változatait mutatják föl az asszonyi szép izlésnek, a mit
tökélyre emel a fekete csipke-főkötő, festői hajlásokban átkötött fehér
fátyolkendőjével.
Mikor a nők helyeiken ülnek, akkor jönnek be végre a negyedik, hátulsó
ajtón a hajadon leányok, egyszerre, párosával, s két oldalt a nők háta
mögött foglalnak helyet. Utoljára jönnek a gyermekek. Gyönyörű phalanx!
Murillo és Bernini angyalai: csakhogy elevenen.
Ez a toroczkói templom pompája!
Róma templomainak falai ragyognak a művész remekétől, de népe rongyos és
szurtos. A toroczkói imaház falai meztelenek, de népének arcza ragyog a
boldogságtól: az aranyat, a selymet, a dicsekedő pompát nem a szent
szobrok, hanem az emberek viselik.
Az volt a Canova, az volt a Michel Angelo, a ki ezt a kődarabot
kifaragta ilyen szobornak!
Egy durva, idomtalan kődarabot, mit a vaksors Ázsiából, vagy a finn
pusztákról, vagy ki tudja honnan, szeszélyében ide hajított. Az «ember»
boldogsága, a nép pompája az Isten házának legnagyobb dicsősége!
Az egyszerű ének után a lelkész föllép a szószékbe s beszél a
gyülekezetnek – nem a csodákról, nem a mysteriumokról, hanem arról, a
mit mindenki megért: hazaszeretetről; embereknek egymás iránti
kötelességeiről, a munka áldásairól, Isten végtelen irgalmáról, a
jótetteknek önmagukban föltalált jutalmáról.
Imájában megemlíti Jézust, mint Istennek szerelmes fiát, embereknek
követendő mintaképét.
És nem tagadja meg az üdvöt és paradicsomot azoktól, a kik más úton, más
csillagok vezetése mellett indultak azt fölkeresni.
Azután hazabocsátja a gyülekezetet.
Legelébb eltávoznak az egyház vénei, a férfiak, akkor felkerekednek a
házasnők, s azok mögött akkor egyszerre előtünnek Toroczkó drága
kincsei: az eddig rejtve volt hajadonok.
Hat hosszú padsort töltenek meg egymás végtében.
Mintha a «szépek könyvei», az almanachok sorbaszedett czím-arczképei
elevenültek volna meg, úgy tünik elő száznál több eszményi arcz és alak
egy csoportban.
Viseletük harmonikus egysége a fehérnek. Fehér irhabőr ujjatlan mente,
fehér, kézcsuklóig érő bő patyolat ingujj, fehér, sűrűránczos fersing, s
az arcz körülkötve fehér fátyolkendővel. S az arczok ábrándképei a
szépségnek, gyöngédek a színben, nemesek a vonásokban, változatosak a
kifejezésben, csak a szűz szemérmetességben hasonlók egymáshoz, mintha
mind egy családhoz tartoznának.
Hanem a hosszu hófehér sorban aztán feltünik egy-egy fényalak. Egy
leány, a ki már menyasszony. Társnői fellegalakja között ezeregyéjszakai
tündér. Viganójának bíborpiros kösnyői; aranynyal-ezüsttel gazdagon
kihímzett vállfűzője, aranynyal áttört piros zsinóröve; a vállait,
nyakát, keblét elfedő széles gazdag csipkék, az övébe feltűzött, hosszan
lecsüggő színes selyemkendő, a felhajtott orrú piros szattyáncsizmák, a
kézcsuklóit szorító gyöngyhímezett kösöntyük a népviselet remekét
tüntetnék föl; de a homlokára tett párta még ezen is túlemeli azt, a
tenyérnyi széles arany paszománt, mint egy korona fogja körül a ragyogó
tekintetű főt, körüllebegve vállig leomló tarka szalagoktól, a mik közül
büszkén kiválik az aranyvirágoktól rezgő mátkabokréta: a menyasszony
büszkesége.
Blanka nem állhatta meg, hogy egy ilyen szép menyasszonyt templom után
oda ne csaljon magához, apróra megbámulni araköntösének ragyogó
pompáját.
Mind igazi arany s igazi drágaság az.
És a mit az rejt: a szív is olyan arany és olyan drága.
Blanka azt látta, hogy itt százan vannak, a kik versenyeznek vele
szépségben és szívjóságban. Jó szerencse, hogy még sem vetélytársak.
– Honnan veszi ez a nép ezt a pompát? kérdé Annától, bámulattól
elragadottan.
– Saját munkája ez mind.
– A csipkét, hímzésgazdagságot értem; ezt maga készíti: de hol veszi ezt
a rózsával és liliommal kevert arczszínt! e gyöngéd modort, e szelid,
finom hajlékonyságot?
– A toroczkói férfi nem engedi asszonyát, leányát durva munkába
elegyedni; nem küldi a mezőre dolgozni. Kiméli és őrzi a napsugártól. A
nő csak házi munkát végez.
E szóban van a civilisatio ideálja kifejezve.
– De ha a toroczkói férfiak asszonyaik, leányaik finom szépségét nem
engedik a napsugártól elbarnulni, ha selyemben, csipkében, aranyhímzett
patyolatban járatják őket, ha növeldéket, tanodákat tudnak fentartani,
micsoda mesebeli tündér kölcsönöz nekik erre elég gazdagságot? ezt kérdé
Blanka Annától.
– Annak a tündérnek neve: a munka. Toroczkón, az Úr napjait kivéve,
nincs pihenő nap. Mikor a természet téli álmát aluszsza, akkor a
toroczkói férfiak lemennek a föld alá, ott folytatják a munkát. Azok a
füstokádó fekete sánczok az út hosszában az ő kincstáraik: a vasbányák,
a kohók. Több mint félezred év óta hordják fel a vasat a bányákból s az
messze földön hirhedett legjobb vas. És minő fáradsággal termelik és
készítik azt el! Egyszerű, öneszükből feltalált gépeiket egyedül a patak
hajtja, a legtöbb munkát emberkéz végzi, századokról-századokra pihenés
nélkül. Ez az ő kincshordó tündérük. Nyáron át nehéz fáradsággal mívelik
a sziklába vágott szántóföldeiket, s ha rossz időjárás, jégeső, fagy
elpusztít mindent, a mit a föld fölött talált, megmarad a mi a föld
alatt van: a vas, s a mi az arany kalászban elveszett, visszaadja a vas.
Ez mindig egyformán terem, annak mindig van ára. Toroczkónak vasba van
vésve a multja, vasra van építve a jövendője.
– És én azt hiszem, hogy az a vas benne van itt a légben, a vízben, a
növényben és az emberek szivében, lelkében is.
– Úgy van! felelt rá Anna büszkén.
Az ünnepélyes ájtatosság után Blanka felkérte Bertók és Áron bátyáit,
hogy menjenek el vele tanukul a lelkészhez. Ott kijelenté áttérési
szándékát. Tudtára lett adva, hogy két heti időt szabott a törvény
elhatározása meggondolására. Ha változatlan marad az, jelenjen meg ott
ismét.
– Még két hét! sóhajtott fel Blanka. S aztán még hat hét a válóperig!
Áron meghallotta azt a sóhajtást.
– Én abból tudnék lealkudni valamit, ha nagyon szorítanók.
– Hogyan?
– A törvény azt rendeli, hogy annak, a ki válópert indít, vagy itt kell
lakni Erdélyben, vagy pedig itteni birtokosnak kell lennie. Ha tehát
itteni birtokos lennél, akkor nem kellene tovább várnunk, mint míg a
consistorium összeül, s kimondja, hogy a római curia által hozott
itéletet érvényesnek találja az elválásra nézve: az újra összekelésre
aztán nem kell engedély.
– Hát mit kellene tennünk?
– Valami kis viskót kellene megvásárolnod itt Toroczkón.
– De én nem tudom, hogy van-e nekem pénzem?
– Hogyne volna.
– Manassé mondta?
Áron meg volt akadva. Azt nem felelhette, hogy Manassé «mondta», mert ez
hazugság lett volna: az igazat sem árulhatta el, hogy mit látott és
olvasott Manassé tárczájában? mert akkor minden egyébről föl kellett
volna világosítani Blankát; tehát igazi székely óvatossággal azt felelte
e kérdésre, hogy «mondódott».
Ennek aztán Blanka nagyon örült.
– Volna annyi pénzem, hogy megvehetnék rajta egy vasbányát?
– Micsoda? Te egy vasbányát akarsz venni? Te drága kincs.
– Igen. Manassénak hozományul. Ő azt mondta, hogy új pályát akar
kezdeni: bányász lesz.
– Tehát veszünk egy vasbányát; azt a te nevedre kereszteljük s az akkor
mindjárt gyémántbánya lesz.
A vétel még az nap megtörtént. Egyikét a városhoz legközelebb eső
tárnáknak elkeresztelték Blanka nevére, s kocsikon kimentek azt átvenni.
Maga Blanka is leszállt az aknába, új birtokát a föld alatt
megtekinteni.
Egész gyermek lett az örömtől.
Pedig biz a vasbánya nem valami költői képzelmet felmelegítő látvány.
Estére az áldomását is megülték a birtokbavételnek. Mert az egy Istent
hivők és az angol puritánusok között az a nagy különbség van, hogy a míg
ezeknél a vasárnap a zárkózottság rideg napja, addig amazoknál az öröm
és vígasság határideje. Akkor a leányiskola termeit kiürítik,
átalakítják tánczteremmé, czigányt hozatnak s hajadonok, menyecskék és
ifjak esti harangszóig tánczolnak ártatlan jókedvvel. Korcsma,
tivornyaház e városban nincsen. A mulatság a falu véneinek gyönyörködő
szemlélete mellett folyt le.
Az Adorján-házban is mulatság volt tehát ezen a napon. A bányavásár
áldomását ülték. Áron bátyának is nagy kedve csucsorodott, hogy lehetett
tréfálni vele.
– Ma nem lehetne tőlem olyat kérni, a mit meg ne tennék.
Blanka és Anna szaván fogták szegényt.
Régóta suttogtak egymással titokban valamit, a mi a szemjárásból s a
félbeszakított beszédekből itélve, nyilván Áron bátya ellen tervezett
cselszövény volt.
Csaknem egyszerre szólalt meg mind a kettő.
– Áron bátya! szavadon fogunk.
– Meg kell tenned, a mire kérünk.
Most már Áron megszeppent. Igazi székely volt, a ki tudja, hogy az
igéret: adósság, s azért jó azzal takarékosan bánni.
– No – de csak egyet kérjetek, mert többet nem igértem.
A két hölgy egyik a másikat nézegette, hogy szóljon.
– No már tudom, hogy miben mesterkedtek? Látom arról a te fitos
orrocskádról, Anikó hugocskám, hogy mi bolondra akarsz rávenni? Azt
akarod, hogy tánczoljam el az igaz székely tánczot!
Az pedig egy igen furcsa táncz, arra a nótára, hogy: «Az én csizmám
disznóbűr!» Hires jó kedvének kell lenni a székelynek, hogy azt
valakinek bemutassa; mert az nagyon tréfás táncz. Komoly annak, a ki
járja, de a ki nézi, mindig kaczag rajta.
– Hamis a zuzád! Már el akarod velem járatni! Pedig megmondám, hogy nem
tánczolom el, míg lakadalom nem lesz a háznál. Csitt, te leány! Szólj te
asszony! Inkább a te kivánságod teljesüljön.