Senki sem ismerte többé. Elfelejtették. A bodnár házából kalapálás
hallatszott. Épen így kalapált akkor is, mikor Jella anyjának koporsó
kellett… Megtámasztotta a kezét az elhagyott kunyhó furcsa mohos tetején
és benézett az ablakon. A hólyagos zöld üvegeket rég összezúzta a szél
és Jella irtózva kapta vissza a fejét, mintha egy halottnak a nyitott
szemébe nézett volna.
A patak pallóján járt. A víz most is zúgott. A palló sikos és fekete
volt, mint akkor, de a bozót összébb szövődött a malom tájékán és a nagy
kerékből már csak két sötét küllő meredt a porzódó ár fölé. Jella
érintésétől csörögve hullott le az ágakról a száraz levél. Hasztalan
kereste azt a kis ösvényt, a melyen Jágodát annyiszor látta görnyedten,
gyorsan, gyorsan menni a malom felé. Fű nőtt mindenütt. A küszöb nem
látszott többé a gaztól. Régen nem járt arra senki…
Jella fáradtan dőlt az ajtónyílásnak. Lehajtotta a fejét, mintha a nagy
pusztulásból hátrahallgatóznék az elmúlt időkbe. Aztán elővette ingválla
alól András levelét és mialatt nézte, könnybelábadt a szeme.
Sohasem fogja megtudni, hogy mi van benne. Nincs többé, a ki azt mondja
neki, hogy mindenki visszajön.