Semmi sem történt. Csak az őszi nap sütött ki még egyszer és csillanva
ezernyi ezüstszál úszott a levegőben.
Útközben megállt a tél a hegyormokon.
Jella szemében világosabb lett a szüntelen alkonyat; mint hajdan, tele
tűzködte a haját a galagonya égő bogyóival. Néha még énekelt is. Magára
vette megint a sorompószolgálatot, a póstáért is ő ment el a 78-as
őrházhoz. Gyorsan, sietve ment és arra gondolt, hogy talán lesz valaminő
irásos papir Andrástól. Közben csak úgy megszokásból nézte a pályát és
gépiesen verte ki a dudvát a kavicspadka partjáról.
Egy napon azután csakugyan várta őt odaát egy levél. A kezébe vette és a
78-as biztatta, bontsa hát fel, hiszen neki szól.
Jella zavartan sütötte le a szemét. Hirtelen ingválla nyílásába rejtette
az irást és futásnak eredt. Kezével mezítelen melléhez szorította a
levelet. A teste égni kezdett azon a helyen, mintha András ért volna
hozzá. Csak az erdőben, a csendes fák alatt állt meg újra. Elővette a
borítékot, a melyikről azt mondták, hogy az övé. Sohasem kapott életében
levelet. Nagy megindultság fogta el, mikor kibetűzte rajta a tulajdon
nevét. És ezt András írta. Hálás volt érte, hogy leírta a nevét és
megcsókolta a kezevonását. Finoman nyúlt a borítékhoz, hogy baja ne
essék. Óvatosan kezdte bontogatni. Aztán egy fának dőlt, és míg az
egyforma sorokat nézte, úgy rémlett neki, hogy a sorok megindulnak a
szeme alatt, kifutnak a papirosból és eltévednek az erdőben. A betűket
csak rosszul ismerte és a fehér lapon olyan temérdek sok volt egymás
mellett, nagyok, kicsinyek, ismeretlenek. Hátratámasztotta a fejét;
lebámult a levélre. Olvasni akart volna, mint akkoriban, mikor Péter
könyvet adott a kezébe. De így írva egészen mások voltak a betűk.
Verejtékes lett a homloka. Leült egy kiálló gyökérre. A térdére
könyökölt. Egyre közelebb emelte a szeméhez az András írását, olyan
közel, hogy a szájával már elérhette és azért mégis elérhetetlenül
messze maradt tőle.
Kétségbeesetten ejtette az ölébe a levelet. Két keze összekulcsolódott
felette és hosszú idő után megint imádkozni kezdett.
«Istenem segíts…»
Nem bírta elolvasni, a mit András üzent neki és senkije sem akadt a
világon, a kinek a szeme elé merte volna tenni. Ki tudja, mi volt az ő
számára ezen a papiroson? Péternek nem volt szabad látnia, annak az
asszonynak sem, a ki az alaguton túl, a másik őrházban lakott. A mozgóőr
pedig elmondaná a faluban. És ekkor… Jágoda jutott az eszébe. Csillogni
kezdett a szeme. Hogyan is nem gondolt előbb rája. Jágoda, még ha nem is
tud olvasni, megmondja, mi van a levélben. Ő többet tud, mint mások. Ő
érti azt is, a mit az erdő beszél. Ő érzi, hogy mikor jönnek vissza
azok, a kik elmentek…
Jella felszökött a földről. Nevetni kezdett. Az arczához szorította
András kezeírását.
«Úgy-e szeretsz? Úgy-e azt irod? Úgy-e visszajössz hozzám?» És mialatt
félig futva indult a régi faluja felé, fejében lüktetve beszélt tovább a
saját hangja.
«Szeret. Azt írja,… azt, hogy visszajön…»
A töltés, az erdő elmaradt mögötte. Már völgynek ereszkedett az ösvény.
Megismerte a sziklákat, a kis havasi legelőt, a fákat, a szakadékot.
Davorin, a legények, a kecskék jutottak eszébe, mintha visszafelé menne
a hajdani életén át és újra látna mindent, a mi elmúlt,… messziről,
homályosan.
Az irtásnál megállt pihenni. Az ég alatt a tagbaszakadt sziklák, mint
egy legelő óriási gulya gázoltak az erdőben. Mikor Jella kisimította a
haját az arczából, felnézett rájuk. Egyszerre eszébe ötlött, hogy ő
valamikor azt hitte, hogy a hegyek áthúzódnak az egész világon. És
hirtelen, úgy rémlett neki, Medve Dusánt látja maga előtt, és távolba
mutató nehéz kezét is látja nagy mozdulattal a levegőben. «Ott is puszta
van… Ott is…» Jella ökle felemelkedett, mintha valami gyűlöleteset
akarna agyonsujtani.
– Verje meg az Isten a pusztát! Az vette őt el tőlem.
Lejebb a sziklaparton egy hegyi jávorról arany hullott a mély útba. Az
úton valaki járt. Ismeretlen pásztorember volt, nem nézett vissza. Jella
Slatkára gondolt. Itt hallgatta ki a beszédjét… A lejtőn meglátta a
falut. A szélgátak, a vörös földdarabkák, a templomtornya… minden úgy
volt, mint régen, csak ő lett más. Emlékezett, akkoriban kövek voltak a
belsejében és nagy forróságnak kellett eljönnie, hogy azok a kövek
megolvadjanak, egy végzetes tűznek, melyet ember gyujtott, mely embert
pusztított.
A pillái mozdulatlanok lettek: a völgyi erdő tövén felismerte a
kunyhójuk búbos, öreg tetejét. Megint gyerek lett, rongyos szoknyás
gyerek, és mikor a falusi utczán végigment, szinte hátrapillantott, hogy
ott vannak-e a kecskék mögötte.
A házakból idegenül bámészkodtak utána a népek. A kovácsműhely ajtaján
nehéz járással egy zömök ember jött ki. Jella összerezzent.