A hegyélen haldoklott az ősz. Virradattal már nyirkos köd úszott a
völgyek felett. A sziklák nyílásában, messze a mélyben nem látszott
többé a tenger.
Aznap Péter ment el az értesítőért. Alkonyodott. Fenn a csúcsokon
havazott, mintha a levegő fehéren kezdett volna esni a magasból. A
töltésen hidegen áramlott a szél Jella a küszöbön állt, mikor a férje
kibukkant az alagút torkából. Gyorsabban járt, mint máskor és kiáltott
is valamit.
«András jön» – gondolta az asszony. A szíve mint egy kalapács sebesen
ütődött a bordáihoz. Megerőltette a szemét, hogy jobban lássa, mit
lobogtat Péter a kezében. Az ember egy irást hozott és jámbor kis
kárörömmel nevetett.
– Mégis visszaparancsolták, pedig sehogy sem akart…
Jella is nevetni kezdett. Azt hitte, hogy ilyen nagy boldogságot nem
érzett soha.
– Aztán mikor jön? – Futni szeretett volna Péter elébe.
Az ember jókedvűen dünnyögött, mialatt jött. Meg volt elégedve az
élettel is, magával is és mint a ki még valami nagy meglepetést
tartogat, rejtélyesen húzta fel a szemöldökét a sapkája ellenzője alá.