Nehézkesen, lassan ketyegett az óra az őrházban és a hangja úgy
hangzott, mintha ólom csepegett volna belőle a földre.
Jella fejében tompa zavar volt, a melytől gondolkozni sem tudott és a
mellében olyas félét érzett, mintha egy nagy ütést kapott volna, melynek
csak a sajgását érezte, de a fájását még nem tudta felfogni. Megsebesült
és nem mert a sebbe nézni. Szinte félt attól a percztől, a melyben
minden az eszébe fog jutni. Néha úgy rémlett neki, mintha ő is elment
volna innen és másutt lenne, valahol messze, a honnan nem bir
visszatalálni saját magához.
Lélektelen szemmel üldögélt a tűzhely mellett. Hallgatta az óra
ketyegését. Aztán fásultan felállt, az ablakhoz ment, megkapaszkodott a
piros kis függönyben, sokáig értelmetlen erőlködéssel szorította a
markába, hogy szinte belefáradt és közben nézte az esőt. Az ablaküvegen
akár az olaj, sűrűn csúszott le a víz. Az erdő felé egyenletesen estek a
cseppek, mintha sok-sok nedves drótszál feszült volna az ég és a föld
között. Fényes esőszálak és Jella egyszerre azt képzelte, hogy börtönben
van. Felrántotta az ajtót. Nekiszaladt a zápornak, mintha el akarta
volna tépni a dróthálót, hogy megint szabad legyen.
Az ázott erdőben lassabban járt. Ingválla lucskosan tapadt a melléhez,
fejében könnyebb lett a köd. Odakinn a fák alatt közelebb volt hozzá az
András emléke. Valami ott maradt belőle a fák között. Az erdő, mely
annyiszor kihallgatta a szerelmüket, megismételte zúgásában a régi
szavakat.
– Andrija… hiszen én szeretlek…
Csak ennyit bírt gondolni. Csak ennyit tudott bizonyosan. A többi
zűr-zavaros, nyugtalan félálom volt.
Egy napon aztán felébredt. A kecskéivel járt a hegyoldalban. A mezitelen
gyökerek között piros gombák világítottak. Az őszi napban egy
berkenyebokor vérzett a sziklafalon. Jella a sűrübe figyelt. Már régen
hallott valami neszt a bozótban, mikor egyszerre mozogni kezdett a
cserjés alja. Soványan, sárosan Sajó kúszott a földön.
Jella lélegzete elállt, mintha kisértetet látna. Mereven bámult az állat
mögé. De nem jött ott többé hozzá senki az erdőn át. Elborult a szeme,
aztán kárörvendő gyülölettel nézett megint a pusztai kutyára. Most
megüthetné, elemészthetné, hogy nyoma se maradjon. Az arcza kegyetlen
lett, a keze olyan mozdulatot tett a levegőben, mintha egy késsel
hirtelen elvágna valamit.
Sajó szomorúan lógatta a nyakát és nyöszörögni kezdett. Ettől a hangtól
lecsuklott a Jella karja. Egészen ilyen nyöszörgést érzett ő is a
mellében.
– Téged is itt hagyott. Téged is… és egyszerre nagy közösség támadt a
magányos asszony és a gazdátlan állat között.
– Sajó te… Sajó kutyám, – dadogta, úgy mint Andrástól hallotta. És mikor
a kutya a térdéhez dörgölődzött, elfelejtette, hogy a pusztáról való,
elfelejtett mindent, már csak azt tudta, hogy az Andrásé volt és mintha
az állat bundás fején a legény kezenyomát keresné, hozzászorította az
arczát. És ekkor felfogta annak az ütésnek fájását, mely eddig csak
tompán sajgott benne…
Sajó a Jella kutyája lett. Sajóval beszélni lehetett. András is beszélt
vele és az asszony sok mindent elmondott neki. Péterhez nem szólt. Alig
is látta. Az embernek meggyült a dolga. András helyettese járatlan volt,
az ő vállát nyomta a felelősség és elfáradt tőle. Este a konyhában olyan
mozdulatlanul ült a lóczán, mint egy pihenő gép.
Jella örült, hogy nem kérdezett soha semmit. Sírni tudott volna, ha
beszélnie kellett. Fellélegzett, mikor magára maradt.
Kinn lépések kerülgették a házat. Csengő, apró kalapácsolás közeledett a
síneken. Nem emelte fel a fejét. Úgy is mindegy volt minden. Mire Péter
bejött a szobába, lehunyt szemmel feküdt az ágyon, mintha aludnék.
Virradatkor lábújjhegyen lopódzott ki az istállóba. Hivta Sajót,
hajtotta a kecskéket. Sietett, mintha valaki elé kellene mennie, mintha
futnia kellene valami elől. Olyan nehéz volt a szenvedése, hogy
elszerette volna dobni magától mint munka után a kapát, ha már nagyon
elfáradt.
Összegörnyedve ült és halkan nyöszörgött az erdei csöndben. Féktelenül
rohant a szakadékos lejtőn és bele kiáltotta kínját a szélbe. Soha sem
hitte, hogy így lehessen szenvedni, mikor az ember se nem éhes, se nem
beteg, se nem fázik. A teste lefogyott, az arcza beesett és mintha az a
nagy tűz, mely azelőtt a szemében égett, pusztító, füstös nyomot hagyott
volna rajta, szomorú árnyékok sötétlettek a pillái alatt.
Szeptember elmult. Egy este Péter a kézilámpa mellett az asztalra dőlve
olvasott.
– Andrástól jött, – és kedvetlenül dobta le az irást.
Jella az ajtófélfának támaszkodott. Visszatartotta a lélegzetét, mintha
attól félt volna, hogy még az is elárulhatná.
Péter újra kezébe vette a levelet.
– Megint beteg. Azt szeretné, ha otthon hagynák egészen.
Az ember csendes hangja, mint egy elviselhetetlen, éles zsivaj szaladt
bele a Jella fejébe. Nem értette, hogyan bír olyan egyenesen megállni,
mikor a küszöb süpped alatta. A szája mozogni kezdett.
– Hát már vissza sem akar jönni?
– Azt írja, – mondotta Péter elkeseredetten, – pedig, Isten látja
lelkemet, úgy szerettem azt az Andrást, mint a fiamat.
– A fiadat! – Jella egy darabig értelmetlenűl nézett rá, aztán
lehajtotta a fejét. Egyszerre fáradtnak érezte magát, mintha ő is olyan
öreg lenne, mint Péter, mintha már eleget élt volna, mintha nemsokára
meg kellene halnia.
Éjjel megint nem bírt aludni. Kinn nehéz tehervonatok jöttek-mentek. A
lámpák tántorgó fénysávokat vetettek be hozzá a szobába. Nyitott szemmel
feküdt. Nézte a fénysávokat, a mint keresztülbotlottak az asztalon, az
ágytakarón, a kezén és a falon át kiszaladtak a sötétbe. A jelző
harangok mindig újra csöngeni kezdtek a háztetőn. Mindig újra lomha,
fekete kocsik tolódtak el. A lelógó kapcsok és lánczok csörömpölve
ütődtek a talpfákhoz.
Milyen kegyetlen és hosszú volt az éjszaka. Egy pillanatra megrázta a
gyorsvonat az őrházat. A repülő szikrák elnyúló tűzvonalából égő gyíkok
lettek az ablak előtt. Aztán szinte megsűrűsödött a sötétség és a csend.
Jella a szájára szorította a tenyerét, hogy ne kiáltson. Úgy fájt a
homloka, mikor egy-egy szegény gondolat megmozdult mögötte.
«Hát nem akar visszajönni…» Lehunyta a szemét, fáradt volt, hogy a
könnyeit letörölje. Elaludt. De egy fúró tovább dolgozott a fejében,
forgott szakadatlanul, könyörtelenül és ő hánykolódva küzdött vele
álmában. Reggel, mikor felrezzent, ijedten bámult a menyezetre. Csak egy
perczig tartott, hogy nem tudta, mi az, a mi mindjárt fájni fog…
Péter az ágyon feküdt és aludt. A szolgálati szobában a mozgóőr pipált.
Jella szótalanul ment el mellette. Indult előre a pályán. Az alagútból
visszanézett, aztán egyre gyorsabban szedte a lábát. A föld hideg volt.
A 78-as őrház ablakából utána kiáltott az asszony, de Jella nem értette
mit mond, talán nem is hallotta. Még egy fehér kis ház a sínek mentén.
Egy fekete vashíd a szakadék felett. Lenézett a mélység vízére, de nem
állt meg. A pálya emelkedett. Túl, a fák között piros tető látszott. A
sínek szétváltak, egyszerre több lett belőlük és a nagy fejű törpe
lámpák között mint a kötőtűk keresztezték egymást.
Az állomás sárga fala keményen vált le a szürke szikláról. Előtte
kiégett szénportól volt fekete a föld.
Egy kormos képű ember hordót görgetett az épület mögé. Jella utána
szólt:
– Itt áll meg az a vonat, a melyik a pusztára megy?
Az ember felegyenesedett és visszanézett, aztán röhögve görgette odébb a
hordót.
Jella bement a sárga házba. A pénztárablak mögött egy fiatal ember állt
szétvetett lábbal. A nadrágja ijesztően szűk volt és a hogy ásított, az
aranyzsinóros gallér kétoldalt nyitva meredezett az állának. Szemtelenül
nézett az asszonyra és megkérdezte, hogy mit akar?
Jella jól ismerte ezt a fajta tekintetet, sokszor néztek így rá a
legények, nem bánta, de most indulatos lett. Úgy érezte, hogy annak az
aranyzsinórosnak a pillantása valami olyat bántott rajta, ami az Andrásé
volt. Végighúzta kezét a mellén. «Ez is az Andrásé. Minden az Andrásé.
Az övé vagyok.» Először szeretett erre gondolni; a teste hirtelen
emlékezni kezdett és az emlékektől meggyuladt a vére. Összeszedte a
bátorságát. Eddig úgy képzelte, azért jött ide, hogy megkérje az
állomási urat, hívná vissza Andrást, de mikor egy paraszt embert látott
a pénztárablak előtt, a ki jegyet vett, más jutott az eszébe.
– Én a pusztára mennék, – mondotta sebesen és nagy vágyódásában
elpirult. – Hol kell ott leszállni a vonatról?
Az aranyzsinóros vállat vont.
– Azt bizony nem tudom. Arrafele sokszor áll meg a vonat.
Jella tanácstalanul bámult a levegőbe. Egyszerre végtelenül nagy lett
előtte a puszta. Hiszen ő még csak az András falujának a nevét sem
tudta. És a gondolata eltévedt, a hogy a legényt kereste a világban, a
melyet ő sohasem látott.
Csüggedten indult kifelé. A ház falának egy létra volt támasztva, mikor
átbujt alatta, eszébe jutott, hogy ez szerencsétlenséget hoz. Aztán,
mert a füstös várószobában egy padot vett észre, befordult, hogy
megpihenjen. A padon egy asszony, meg egy gyerek kuporgott, közel ültek
egymáshoz és szalonnát ettek. Jella körülnézett. A szegletben legyek
döngtek a rozsdás vaskályha felett. A mérlegen egy zsíros petroleumkanna
állt, melyre vörös és fehér czédulák voltak ragasztva. A szürke
falitáblán meg-megzizzent a félig letépett menetrend papirosa. A gyerek
lecsúszott anyja oldaláról. Egészen leszakította a nyomtatványt és hajót
csinált belőle a földön. Jella leült az asszony mellé.
– Te is elutazol? – kérdezte nagysokára. A másik kelletlenül bámult rá,
megrázta a fejét.
– Az ember megy el. Épen a jegyért fizet meg odabenn. Mi csak idáig
jöttünk.
– A pusztára megy?
– Mit tudom én, hogy van-e ott puszta. Sok mindenféle van a tengeren
túl.
Jella fejében összezavarodtak a kétes fogalmak. Az asszony és a gyerek
nevetgélni kezdtek. Hirtelen feléjük fordult megint.
– Aztán sok időre megy el az ember?
– Sokra bizony, de hát csak majd elmulik az is. Ketten várjuk, a míg
visszajön. Úgy könnyebb.
Az ajtón bekiáltott az a paraszt, a ki az előbb a jegyet vette. Az
asszony felállt.
Jella utánuk nézett. «Ketten várjuk… Úgy könnyebb… Én egyedül várok.»
Előrehajolt, hogy még egyszer lássa a gyereket. Kinn a pályán ténferegve
jött az aranyzsinóros. Lába alatt ropogott a szénporos föld. Jella nem
várta be. Elindult, hogy haza menjen. Úgy sem volt már itt semmi
keresnivalója. Reménytelenül, fáradtan tette meg a nagy utat visszafelé.
A berkenyebokrokon piroslott a sok élő bogyó. Egy vad almafának
lecsüngött a galya a gyalogösvényre. Az is tele volt gyümölccsel. Jella
végighúzta kezét a galyon és nem tudta, mit érez.
«Ketten várjuk… Ketten…» Sajátságosan fájni kezdett neki, hogy ő egyedül
vár. Most jutott először az eszébe, hogy hiszen neki is lehetne
gyermeke. Önző szomjuságában számára a szerelem eddig csak a csókokért,
csak a szerelemért volt. És ő ivott és az András öleléséből nem maradt
meg, a nagy gyötrődésen kivül, semmi sem…
A melle lihegve zihált, mintha minden gondolattal egy-egy nehéz súlyt
emelt volna. Kimerülten állt meg az út mentén és öntudatlan szemmel a
fenyves felett egy sziklaszálat nézett, mely magányosan meredt az őszi
égnek. Olyan kopár, olyan vigasztalan volt ez a szikla. Az elmúlt
nyárból még csak egy fűszál sem maradt rajta. Pedig a lejtőn, a bokrokon
piroslott a bogyó. Az almafán érett volt a gyümölcs.
Jella életerős fiatal testében egyszerre világosság lett. Az ősi
asszonyi vágyódás beleömlött a gondolatából a vérébe… és a vére ettől az
órától kezdve jobban kívánta Andrást, mint valaha.
«Vissza kell jönnie… Vissza fog jönni»… A régi reménység láthatatlan
hullámokban áramlott megint a lelkébe.