Messze a hegyekben vihar vajudott reggel óta, de az erdő még
mozdulatlanul állt, mintha a nyomott levegő megkötötte volna az életét.
Valahol a fák között egy fenyőtoboz esett le tompa, visszaugró neszszel.
Az érdes napfényen át apró, száraz aranytűk hullottak a nyomába és az
esésük hallatszott az ijedt, várakozó csendben.
A hegyélen végigborzongott a vihar előszele… A fenyvesben inogni kezdtek
a fák. Nehéz zöldjük lassan himbálózott. Aztán a törzsek mozdultak
reccsenve, aztán mintha a föld alatt emelgették volna a gyökereiket,
hullámzott a moha.
Jella felkapta a fejét és Andrásra nézett.
Régen nem voltak maguk között, egyedül. Azóta, hogy Jella a kutyát
bántotta, soha sem szólt hozzá a legény. Az a harag mely akkor támadt
benne, kihült, de megkeményedett és elválasztotta őt az asszonytól. Most
is úgy állt előtte, mint egy idegen, pedig abban a perczben mind a
ketten ugyanazt gondolták.
Jella őrölő nyugtalanságában nem is bírt mást az eszében tartani. Egyre
az kínozta, a mit a félszernél hallott. Andráshoz hajolt. Most, a mikor
a legény oly közel volt hozzá, hogy a kezével elérhette, nem lehetett
azt felfogni, hogy elmenjen tőle. A hangja lágy lett és meleg:
– Úgy-e nem mégy el innen?
A legény megkönnyebbülten sóhajtott. Erről akart ő is beszélni, de nem
tudta, hogyan kezdjen bele. Jella felé fordult. A szolgálati zubbony
lógott rajta. Az arczát megviselte a sok láz. Fáradtan nézett az asszony
égő szemébe. Szeretett volna békével menni innen. Mikor megszólalt, nem
volt öröm a hangjában, csak a nagy elhatározás nyugalma.
– Elmegyek – mondotta egyszerüen, – jobb így mindenkinek.
Jella csak az első szót hallotta. Görcsösen markolta össze mellén a
lobogó ingvállat.
– Hát elmégy… Lassan, ijedten bólintgatott maga elé. Hát igaz… Egyszerre
olyan szegény és árva lett, mintha megint egyedül maradna a világban.
Elfeledett, régi szavak jutottak az eszébe… Valamikor sokat mondta őket.
Gyámoltalan, jó régi szavak.
– Majd visszajön… Halkan, habozva beszélt önmagának, mintha félne, hogy
most mindjárt elveszik tőle ezt is. De András nem mondott ellent és
Jella merészebb lett. Már egészen bizonyosra vette azt, a mi az eszébe
jutott.
– Úgy-e visszajösz? Nem sokára? És szeretni fogjuk egymást, mint
azelőtt?… És szeretni fogsz ott is! Mindég! Mikor nem látsz, mikor másra
nézel…
Ettől a gondolattól elsötétedett az arcza. Megint érezte a testében azt
a maró irigységet, a mi úgy fájt, hogy kiáltani lehetett volna tőle.
Kétségbeesetten rázta meg a fejét.
– Nem!… Még sem bírom. Itt kell maradnod Andrija. Elpusztulok én
tenélküled.
A legény öklére támasztotta az állát és a földet nézte. Érezte, hogy az
asszony nagyon szereti őt, de nem tudott már hálás lenni érte. Hiába
kényszerítette magát, hideg üresség volt a szivében, a melytől csak a
saját életére bírt gondolni. Nem kellett neki többé a Jella féktelen,
kínzó szerelme, szinte ingerelte őt. Azt szerette volna, hogy vége
legyen az egésznek és tudatlan önzésében úgy képzelte, hogy vége is
lesz, ha ő elmegy innen.
Sokáig hallgattak és közben Jella keze tehetetlen kis mozdulattal
egymásután emelkedett és esett vissza a térdére.
– Andrija!… Teremtőm, de hát miért jött ez igy? Hiszen én nem tettem
mást, én csak szerettelek…
A legény felrezzent. Ettől a hangtól megolvadt valami a belsejében.
Megszánta azt, a kit nem szeretett többé. Mondani akart volna neki
valamit, a mi jó legyen és még se tegyen rosszat. Végtére is szótlanul
tette a kezét az asszony vállára. Jella utána kapott és mohón a szájára
szorította, mintha magába akarta volna szívni, hogy többé semmi se
választhassa el őket egymástól.
– Andrija… Andrija… De nem tudta megmondani azt, a mit érzett. A szemét
elfutotta a könny.
– Úgy félek valamitől…
A legény a mellére húzta az asszony fejét, hogy ne lássa sírni és
darabosan simogatni kezdte, mint egy beteg kis állatot, a melyet meg
szeretett volna gyógyítani, mielőtt elmegy, a melyet el szeretett volna
altatni egy kicsikét.
Körülöttük süvöltve járt a szél az erdőn. A nagy mozgalomban csak ők
ketten álltak mozdulatlanul. Közel egymáshoz, mégis magányosan. És a
legénynek ekkor egyszerre úgy tetszett, mintha ez az óra nem először
lenne, mintha már máskor is állt volna így búcsuzva Jella oldalán. Aztán
eszébe jutott, hogy csak a gondolatában történt ez mindannyiszor, ha
megértette, hogy nem tudnak ők ketten egymással megélni.
– Jella, – szólalt meg fojtottan és mialatt önmagával is, a szavakkal is
küzdött, csak egyre simogatta az asszony szép rezes haját. – Jella, ne
sírj, ha mondom! Hiszen mindig tudtam, akkor lesz ez csak jól, ha már
nem lesz sehogy.
Az asszony megütődve emelte fel az arczát.
– Tudtad? Hát másszor is gondoltál te erre?
András szomorúan bólintott.
Jella feje csüggedten esett vissza a legény vállára.
– És én azt hittem, hogy semmire sem gondolsz, mikor hallgatsz… Mintha
egyszerre az eszébe csapott volna valami, eltaszította magától Andrást
és merően nézett a szeme közé:
– A pusztára mégy?
– Oda…
Az asszony szemöldöke összeszökött. Egyetlen baljóslatú árnyékot vetett
keresztben a homlokán.
– És a pusztára is gondoltál, mikor nem szóltál hozzám.
– A pusztára is.
– Andrija te! – A melle gyorsan, ijesztően emelkedett. – Megfojtalak, ha
szeretsz ott valakit… A gyanakvó harag sötét hullámban szállt a fejébe.
Nem volt többé ura a testének. Két kezével a legény szive felé kapott,
tépni, szaggatni szerette volna a husát, hogy ne kínlódjék csak ő
egyedül, hogy a másiknak is fájjon valami. Az arcza szinte csúnya volt,
a szája vonaglott.
– Megátkozlak, ha elhagysz… Tönkre teszem az életedet!… Isten engem úgy
segéljen!
A legény tekintete megint kemény és érzéketlen lett. Ellenségesen
húzódott el az asszonytól. Mindent újra látott benne, a miért nem tudta
szeretni, a miért elvágyott mellőle. Már nem okolta magát semmiért, már
nem szánta a másikat.
– Eressz, – mondotta ridegen, mikor Jella elállta az útját. – Élni kell
és így nem lehet…
Az asszony feleszmélt. Megértette, hogy nem bírja többé Andrást
tartóztatni. Felfogta, hogy vesztett és elsápadt.
– Soha nem tudtam, hogy ilyen erős vagy, hiszen olyan engedékeny voltál
mindég… Meghunyászkodottan emelte fel száját a legényhez:
– Csókolj meg legalább.
András, mintha nem hallotta volna, mereven nézett el felette.
Jella összerázkódott. Hátra eresztette a fejét. Még ekkor is küzdeni
akart, de a régi szép mozdulat nem volt már csábítás, csak szegény
alkudozás, csak nyomoruságos könyörgés. Aztán mosolyogni próbált. Aztán
lassan elfordult Andrástól és végig húzta két kezét az arczán, mintha
megfájdult volna a szája attól a szörnyű, utolsó mosolygástól.
– Nem tudok… Nem tudok többé. – És egy nagy zokogás tépte meg a mellét.
A legény hirtelen feléje fordult. Nem értette őt. A szédítő magasságok
és sötét mélységek világa mindig idegen volt neki.
Soká mozdulatlanul nézett Jellára és a zúgó erdőn, csendesen elbúcsuzott
tőle. Mikor az asszony mérhetetlen kínjában felpillantott, egymás
szemében akadt meg a tekintetük.
– Andrija, adjál valamit, a mivel élni lehet. Mondjad hát, hogy
visszajösz.
A legény fáradt volt, menni szeretett volna.
– Visszajövök… Elakadt a lélegzete. Miért mondta ezt? Hiszen nem akart ő
ide visszajönni. Azt hitte, hogy hazudik és megvetette magát érte.
Tagadóan nézett Jellára, de az asszony, a ki mindig gyanakodott, most
kétségbeejtően hitt neki. És András nem merte elvenni tőle ezt az
egyetlen hazugságát, mert alaktalanul, homályosan olyasfélét érzett,
hogy több jót adott véle, mint mindazzal, a mi közöttük valaha igaz
volt.
– Áldjon meg az Isten…
Többet nem szóltak egymáshoz. Este Jella magányosan állt a töltésen.
Messze a sínek felett egy kis fény ingott, távolodott az alagút felé.
Valaki elment.