A nagy fehér sziklafalon kiégtek a füvek.
A szakadékok felett egy költöző madár szárnya csapott bele a csendbe.
András ekkoriban elkerülte az erdőt. A korcsmában sem látták többé,
Péter háza előtt sem állt meg annyiszor, mint régen. Ha nem volt
szolgálatban, oda ment, a hol már semmi sem nőtt, de az ember szeme
legalább messzire elláthatott.
Szürke horpadások. Lecsüngő sziklák. És a tikkadt, csontfehér
vízmosásban szakadatlan halk pergéssel egyre csúszott a kavicstörmelék a
mélység felé.
A legény a tenyerébe hajtotta az arczát. Ilyenkor úgy tetszett neki, a
búzavetésben hallja a szél járását. Néha-néha fenn a hegycsuszamlásban
egy laza kő indult. A kutya felemelte az orrát. András is odanézett és
örült, hogy nem ember az, a ki zajt ütött.
Megint csend lett. Csak a kavics pergett bele halkan, halkan a nagy
magányba.
Mióta András és a fehér kutya összetalálkoztak, nem szakadtak el
egymástól soha. Ha vonatot jelzett a harang, az állat az őrház előtt
állt feszülten, mintha ő is szolgálatban lenne. Vonalbejáráskor a legény
mellett kullogott a pályán, estefelé pedig, mikor András a töltés
partjáról az árokba lógatta a lábát, Sajó mellette ült és nézett mereven
egy irányba, mint a gazdája. Nagy ritkán összehajoltak, mintha titkokat
mondanának egymásnak, aztán megint elmult vagy egy óra és sem az ember,
sem az állat nem mozdította meg a fejét.
Egy napon Jella már jó ideje figyelte őket. Egyszerre csak beszéd
hallatszott a tájékukról. Az asszony nem értette, kihez szólt András.
Őtet nem láthatta a bokroktól, kívüle pedig nem volt senki a tájékon.
Önkéntelenül a levegőbe pillantott, mintha ott keresne valakit.
Az aczélkék égen fecskék gyülekeztek. Mint a parittyakövek, sebesen
surrantak össze. Billenő szárnyuk alatt apró testük fehéren czikázott a
napban.
Ebben a pillanatban tisztán hallatszott az András hangja:
– Elhúznak ezek is…
Most már világos lett az egész. Jella átugrott a sinek felett, két
kezével megmarkolta a legény vállát:
– Miért beszélsz a kutyáddal, mikor velem mindig hallgatsz? – Olyasfélét
érzett, mint multkoriban a hídnál, mikor a barnaképű leány az eszébe
jutott. Ellenségesen nézett az állatra. Bántani akarta volna,
elkergetni, hogy ne lássa többé András mellett. Egyre erősebben markolta
a legény vállát, és mert nem felelt, meglökte a térdével:
– De hát miért szereted?
András a tenyerébe fogta Sajó nedves, fekete orrát és maga felé
fordította a pofáját. Csendesen, szomorúan mosolygott, aztán hirtelen
olyan mély lett a nézése, mint az első időkben, mikor Jella azt hitte
róla, hogy határtalan messzeségbe lát el.
– Hogy miért szeretem? – mondotta vontatottan, mintha csodálkoznék, hogy
ilyesmit kérdezni is lehet. Gyanútlanul nézett az asszony szeme közé:
– Otthon minálunk ilyen kutyák vannak az Alföldön…
Jellának megrezzentek a pillái. Belülről megint megmarta a mellét valami
irigy harag és mert nem pusztíthatta el azt az idegen kutyát,
gyűlölködve félrerugta András mellől.
A legény talpon állt. Ökle felemelkedett, mintha ütni akarna. De Jella
nem várta be, ijedten futni kezdett.
András csak egyet lépett, aztán megállt, erőszakosan összefonta mellén a
karját, mintha saját magát akarta volna megfogni, hogy ne mozduljon a
helyéből. Kérlelhetetlenül meredt az asszony után és abban a
pillanatban, a melyikben már nem történt semmi, láthatatlanul,
hangtalanul valaminek vége lett.
Este hiába várta őt Jella a Péter háza előtt. És az erdőn is hiába
várta. A legény nem ment utána, pedig már olyan kevés meleg napja volt
az ősznek.
Éjjente hideg szél fújt át a hegyélen. A felhők lejöttek az őrházig. Az
ember beléjük nyúlhatott a kezével. András leakasztotta a báránybőr
bekecset a szegről. Fázott és nem bírt felmelegedni még a tűzhely
mellett sem.
Az utolsó tehervonat már befordult a déli alagútba. Zárólámpájának vörös
fényét felszippantotta a sötétség. András bement a házba. Leült a
tüzhely mellé. A nedves fa pattogott; Sajó lassan lélegzett a nyirkos
csendben. A legény fázott. A csontjai fáztak, a foga összeverődött. Új
hasábot vetett a zsarátnokra. Mozdulatánál felcsúszott a kabátja újja. A
szeme megakadt azon a kék vonallal rajzolt szíven, a mit huszár korában
egy sváb baka égetett a karjába. Emlékezett a baka arczára, széles volt
és szeplős és a keze is szeplős volt. Négy hatost fizetett neki.
Áldomást is ittak a zabosládán, tánczoltak is hozzá, olyan nagyon, hogy
András beleverte fejét az istállólámpába. A kincstári lámpaüveg
összetört. Az ő homloka vérzett… Most egyszerre újra fájni kezdett a
régi ütés. Mintha még ma is szédülne tőle a feje…
Másra akart gondolni. De megint csak a katonasor jutott az eszébe. A
sárga lópokrócz, melyet a goromba őrmester kiégetett a pipájával.
Kárörvendő huszárpofák. A kaszárnyaablak repedt üvegje. Mindenféle, a mi
rég kiment a fejéből. Aztán hirtelen arra a napra emlékezett, mikor
hazaeresztették a falujába. A piros sipkát is elvihette magával. A
sarkantyúja pengett, az új csizmája kopogott és egy leány olyan szépen
nézett utána az alsó soron.
András visszakapta a fejét. Egészen egyedül volt, mégis mintha a Jella
arcza tolódott volna eléje a tűzfényből. Végigtörölte a homlokát… De
hiszen Jellának nem igért ő semmit…
Megint zavaros lett az egész. A szegletben vastag füstöt látott kelni. A
levegőben csengést hallott. Hogy a fejéből jött-e a csengés meg a füst
vagy máshonnan, maga sem tudta. Felállt. Körben kezdett járni a
konyhában. A füst elmúlt a szegletben, a csengésnek is vége volt. A
kutya körme megcsikarta a téglát, a mint nyujtózott. Az állat lustán,
álmosan követte nyomon a gazdáját, olyan közel hozzá, hogy a csizmája
sarka mögött kapkodnia kellett az orrát.
Andrással émelyítően forogni kezdett a ház, de ő azért csak ment és
csökönyösen nézett a levegőbe, mintha valamit keresne, a mit
elveszített.
– Az a csengés az előbb?… Hátha harangjelzés volt?…
Bizonytalan, lázas mozdulattal gyujtotta meg a kézilámpában a kanóczot.
Felrántotta az ajtót. Egy pillanatig szabad mellel állt a küszöbön.
Az éjszaka tele volt fagyos sivalkodással. Az erdő hallatszott a
sötétben, mintha zuhogó, vad víztömeg csúszott volna át rajta.
A legény, szél ellen menni kezdett előre a vágányok mentén. A lámpa
bádogbordái között ingó, kemény fénydarabok estek a kövekre. András
árnyéka lebillent a töltésről, beleért a szakadékba, fordult és
idétlenül nőtt meg a sziklafalon. Szemközt, az ég alatt, tátott szájjal
kúszott előre a nagy hegy és nyelte maga előtt a síneket. A legénynek
ekkor hirtelen úgy rémlett, hogy valaki futva jön mögötte. Magasra
emelte a lámpát, visszanézett. De a sűrű feketeségben csak egy fehér
szakadás mozgott felé. Sajó volt.
Andrásnak kitisztult a feje… Az északi alagútnál állt, a melyen át haza,
ő hozzá, az Alföld felé lehetett elmenni… Az órájára nézett. Eszébe
jutott, hogy az utolsó éjjeli tehervonat rég bejárt. Még a mozdonyszámra
is emlékezett.
– Háromezerháromszázhuszonhét…
Mire a házba ért, a tűz nem égett többé. Megkisérelte, hogy feléleszsze,
azután azt is abbahagyta. Úgy sem törte már a hideg, inkább melege volt.
A fejében doboltak az erek. Az ágy szélére ült és a csizmáját nézte.
Szerette volna lehúzni, de nem bírta elszánni magát, hogy a lábát
mozdítsa.
– Háromezerháromszázhuszonhét…
A számok szakadatlanul görögtek a homloka mögött. Szétváltak és megint
másként álltak egymás mellé. Sorakoztak, mint a katonák. Mikor jobban
odanézett, piros sipkájuk volt és a falun mentek át és az alsó soron
utánuk nézett egy leány.
A legény teste kimerülten hajolt előre, keze pedig még mindig
mozdulatlanul csüngött le kétoldalt a térde mellett. A vér beleszaladt a
duzzadó erekbe. Elzsibbadtak a tagjai.
Sajó nyugtalanul nézte őt; időnkint fájdalmasan vonított és végignyalta
gazdája tüzes kezét, de András nem vette észre, lázas szemmel meredt a
levegőbe, mintha egyes-egyedül lenne a házban.
Magányos kínjához kevés volt a pusztai kutya, valaki más is kellett
volna neki onnan hazulról…
Kinn szürkülni kezdett, a mozgóőr megzörgette az ablakot.
A legény előrebukva, eszméletlenül feküdt a földön. Sajó lekonyított
füllel, mozdulatlanul virrasztott fölötte.
… András rövidesen fennjárt megint, de a helyettes ember, a kit az
állomásról küldtek, még mindig nem ment el. Jella szomoruan kóborolt a
legény háza körül. Befutott hozzá. Vitt neki tejet, aztán megint ment
nyugtalanul, mintha kergetnék; sehol sem találta a helyét, mióta nem
lehetett egyedül Andrással soha.
Egy este a félszernél állt, mikor a töltésen hangokat hallott. A férfiak
maguk között beszéltek. Valamelyik azt mondta, hogy Réz Andrásnak írás
jött; hazamehet szabadságra…
Jella megkapaszkodott a deszkafalban. A torka összeszűkült, nem bírt
nyelni. A szíve nehéz lett, úgy érezte, hogy leszakadt, aztán nagy,
rémült zuhanással esni kezdett a belsejében… Erőtlenül támasztotta fejét
a falnak és a szívétől lassan megtudta minden csepp vére, hogy András el
fog menni tőle.