Virradt már, mikor András hazafelé indult. A hegyek hajnali párákban
álltak derékig, a kövek nedvesek voltak a harmattól. A legény nehéz
lépéssel ment, az arcza gödrös volt, a szeme tiszta. Nem ivott meg egy
korty bort egész éjjel. Nem is szólt senkihez, csak ült a korcsmában és
fizetett a petroleumért, mely a lámpában elégett. Mikor az erdőbe ért,
egyszerre megállt. A cserjésben valami madár nehézkes szárnycsapkodása
hallatszott, mintha menekülve akarna felszállni, aztán csörtetés jött a
nyomába és a sűrűből egy hosszúszőrű kiéhezett kutya futott elő. Egy
fehér juhászkutya, olyan, a milyent András itt a hegyek között nem
látott soha.
Önkénytelenül füttyentett neki.
A kutya egynehány ölnyire lódult még a nagy gyorsaságtól, aztán
előrefeszített lábbal csúszott valamelyest a hirtelen megállásban.
Visszakanyarodott és lelapulva, ferde testtel kúszott a legényhez. Az
orra nedves és fekete volt, a szeme barna, mint a dohánylevél. András
lehajolt hozzá, lompos fülén lassan húzta végig a kezét és mialatt
nézte, olyasfélét érzett, mintha sírni tudna, nevetségesen sírni egy
kóbor juhászkutya miatt.
– Sajó te… Sajó kutyám… Maga sem értette, hogyan jutott ez a név az
eszébe, de mikor kimondta, két öklét keservesen a szemének szorította.
És úgy, lehunyt szemmel egyszerre hazalátott az arany asztagos nagy
alföldi rónaságra, ahonnan neki el kellett jönnie… Otthon már bizonyosan
learatták az életet. Szinte érezte a meleg termés érett szagát, szinte
hallotta a tücsköket a tarlón. Kolompolásos csend… És az ember még az
Uristenhez sem emeli fel a fejét: a pillantás hatalmas sík földön át
egyenesen megy bele az égbe. Nem állja az útját semmi, csak egy fényes
hasítás a kékben, a falusi templom bádog tornya. Mozdulatlan akáczok,
elszórt kis tanyák, a gulya, a ménes, fehér juhászkutyák…
Valami összemarkolta a torkát… Káromkodni szeretett volna egy nagyot,
hogy bedőljenek tőle körülötte a hegyek. A kutya, mintha megértette
volna, csaholni kezdett, farkával a földet verte, aztán felugrott a
levegőbe és végignyalta az András állát.
A legény elkapta előle a fejét, de azért az arcza mégis felderült.
– Sajó te… mondotta sokszor egymásután, – Sajó kutyám… És az ember és az
állat úgy mentek odébb, mintha összetartoznának.
Túl a hídon, a hol az erdő alatt már ritkulni kezdett a sűrű, Jella ült
egy kidőlt fán. Egész éjjel nem aludt. Mikor derengett, kiszökött a
házból. Azóta Andrásra várt. A hogy meglátta, lehajolt és úgy tett,
mintha rőzsét szedne. Aztán mást gondolt. Eldobta a galyakat, megindult
a legény felé. Lassan, fojtott lépéssel ment, mint egy szép erdei állat,
a mely ugrásra készül. Egymásra néztek. András fáradt, türelmetlen
pillantása lefegyverezte egy perczre az asszonyt. Szeme nedves lett a
szemrehányó éhes szerelemtől. Összegörnyedt, mintha kéregetne.
– Ne légy rossz hozzám…
A legényt nem indította meg a Jella ellágyulása. Már elmult az az idő…
Részvétlenül, szinte indulatosan állt előtte és olyan magasan tartotta a
fejét, hogy a felkelő nap belesütött az arczába.
Jella válla megremegett. Hiába alázta le magát. Hirtelen megváltozott a
tartása.
– Majd kellek még! – és fenyegetően előrelépett. Mintha meg akarta volna
mutatni a hatalmát a legénynek is, magának is, lassú, sötét mosolygással
eresztette hátra a fejét.
András arczán ingerült fáradtság ült ki. Elutasítóan emelte fel a kezét:
– Hagyj békét…
De a hangja tompa volt és Jella megérezte benne a diadalát. Nagy barna
szemében megolvadt a töredezett arany, a dereka visszacsuklott. Asszonyi
ösztönében megtalálta újra a csábítás mozdulatát és ebben a mozdulatban
egy egész élet küzdött a boldogságért. A szája kinyílt. Nevetni tudott
volna, kiáltani, hangosat… Hatalmába vette a legényt és mintha zsákmányt
ragadna meg, a nyaka körül fonta a karját.
– Hát mégis szeretsz! – Gyönyörűségében úgy hallgatta az András szive
dobogását, mint azoknak a köveknek a láthatatlan rohamát, a melyeket ő
maga taszított a szakadékba.
A legény küszködő ellenszegülésében szaggatottan lélegzett. Egyszerre
nem látott többé. Vakon kapta át az asszony derekát, Kétségbeesetten
szorította mellére, mintha az ölelésében akarta volna elpusztítani, hogy
ne legyen többé…
Magasan az erdő felett, a sziklaélen egy hegyi paraszt kapaszkodott a
havasi legelő felé. Kicsinek látszott és az ember is, a kaszája is
egészen fekete volt, a hogy egy pillanatra a nap tűzkorongja elé került.
Jella babonásan borzadt össze. Eszébe jutott valami. Lenn, régen a
falujában, a korcsma küszöbén, kártyát vetett neki egy czigányasszony.
Az egyik kártyán csúnya kaszás állt és az asszony azt mondta, hogy ez a
halál.
András is nézte az embert, de ő csak egy munkás parasztot látott, a ki
ment előre az új nap felé.
Egyenlőtlen lépéssel indultak odébb az erdei ösvényen. Nem szóltak
egymáshoz és a csend csak úgy magától ellenséges lett közöttük.
A legény füttyentett. Az asszonynak eszébe jutott, hogy mit is keres
közöttük az a fehérszőrű idegen kutya. De András nem felelt a kérdésére.
Hiába szólította. Hozzája nem volt a legénynek egy szava sem, pedig
mikor a töltésnél elváltak, Jella tisztán látta, lehajolt és mondott
valamit a kóbor kutyának.