A pálya fekete és lucskos volt az esőtől. Jella leeresztette a sorompót.
Egy tehervonat csörömpölve tolódott át a hegyélen. A mozdonyról
lekiáltott valamit a gépész. Hóna alatt kibukkant a fütőlegény vigyorgó
füstös képe. Egy szénporos, gyűrött őszirózsát hajított az asszony felé.
A virág a sárba esett. Jella nem nyúlt érte, de azért sokáig nézte.
Ekkor tudta meg, hogy már ősz van, eddig nem vette észre.
A telet sem vette úgy észre, mint máskor. Hiszen András esténként
sokszor ott ült mellette a tűznél és ő benne még mindig nőtt a nagy
forróság. Pedig a jeges szél kemény havat vert az ablaküvegnek. Az
alacsony, vak ég alatt, kettős mozdony vonszolta fuldokolva a hóviharban
a vonatot. Az erdő eltünt a zimankós fergetegben. Az emberek nem
látszottak ki a bundákból. Az ajtó alatt bejött a hó a konyhába, éjjente
pedig vonítottak a rókák a szakadékban és elnyúlt testtel, lompos,
szürke árnyak kullogtak a fehér dermedésen az istálló körül.
Aztán átnyilallott a tavasz a Karszton. A nap aranylépéssel járt a
hegyeken és a nedves erdők megszáradtak a nyomában.
Megint nyár lett. Ép úgy, mint tavaly, de ez a nyár nem volt többé a
Jelláé.
Pedig látszani nem látszott semmi. Ezt csak érezni lehetett.
Kinn az erdőn már apró neszszel hullott le az érett málna az ágról. Az
őrház előtt, egy kék olajos kendőn, paszuly száradt a napban és
csörgött, ha szél érte.
Lenn a vízárok táján Péter dolgozott. Egy talpfán térdelt a két sín
között és azt a kapcsolócsavart húzta, a mely könnyebben lazult meg,
mint a többi. Mikor az ösvényen Jella elhajtotta mellette a kecskéket,
felnézett rá.
– Hová mégy már megint? – kérdezte nagyon halkan, mintha a hangjával
akarna bocsánatot kérni azért, amit mond.
– Az erdőre! – kiáltotta Jella ingerülten és ment tovább.
Az ember megalkuvó kis sóhajtással görnyedt a sínre. Zsebkendőjét fájós
térde alá gyűrte. Megint neki fogott a munkának.
Jella a kanyarodónál megállt. A mozgóőr jött szemközt, a ki a faluban
lakott és onnan járt fel a pályára segíteni.
– Réz András ma nincsen szolgálatban, – mondotta az ember és a sinre
köpött. Az arcza ránczos lett, a szája mint egy görbe, vörös seb ide-oda
vándorolt a két füle között.
«Vajjon tud-e ez valamit?» Jellának eddig soha sem jutott ilyesmi az
eszébe. És Péter? «Majd jobb leszek hozzá» – gondolta, hogy eltolja
magától a nyugtalanságát. Visszanézett. Egyszerre megfeledkezett
mindenről. Lenn a pályán egy kékes folt mozgott a napsütésben. András
volt. Lassan közeledett. Megállt a két fénylő sín között, ott, a hol
Péter dolgozott. Mikor tovább ment, eltakarták a bokrok; nem került
többé elő. Jella hiába várta – és ez nem először történt.
Esteledett, mire a patak hídján összetalálkoztak. A legény a réten át
jött, a falu felől. Messziről hallatszott a fütyülése. Az arcza tüzelt,
a szeme fényes volt. Jella elállta az utját.
– Honnan jössz?
András mereven nézett rá. Kigombolta a zubbonyát, mintha a meleget
akarná kibocsátani, a mi a mellében volt. Aztán nekidőlt a híd
karfájának és tovább fütyült.
Jella sohasem látta így.
– Te ittál…
– Ittam, – mondotta a legény, – de nem eleget, mert még mindég tudok
mindent, a mi nincs jól. És keserűen nevetni kezdett.
Az asszonynak eszébe jutott, hogy milyen régen nem hallotta őt nevetni.
A híd alatt már sötétedett a víz. A réten egy kis parasztleány libákat
hajtott a falu felé. Egy boglya mellett gereblye volt a földbe szúrva.
Jella hirtelen visszaemlékezett. Itt beszélt először Andrással, akkor
nap, mikor Péternek kifogyott a dohánya, és a sarló is eltört. A boltban
egy ember kaszafenőt vásárolt és beleverte a fejét az állatcsengőkbe. Az
ivóban valaki az asztalon könyökölt és egy barnaképű nagy leány várta,
hogy mit rendel. Jellának úgy rémlett, megint látja azt a leányt. Most
is a csípőjén tartja a kezét.
Gyanakvóan nézett a legény arczába.
– Beszéltél vele?
– Kivel? – András nem értette mit akar.
– Vele. A korcsmárosék cselédjével.
– Hiszen ő adta elém a bort.
Jella szeme kitágult, mintha többet akarna látni, mint a mennyit felfog.
A szája kemény lett, az arcza eltorzult valaminő sajátságos fájástól,
mely egyszerre beleharapott a húsába. Nagy, idegen irigység jött rá, a
mi nem a gondolatában volt, hanem a testében. A torkát fojtogatta,
belülről a mellét marta. Kínjában a tenyerébe ásta a körmét. Lehellete
az András arczát érte.
– Megfojtalak, ha mást szeretsz… És még egyebet is mondott, sokat,
érthetetlent. Nem tudta, honnan jöttek a szavak a szájába, csak jöttek
és neki ki kellett mindent mondania, a mi bugyborékolva kavarodott fel a
vérében.
A legény egy pillanatra nyitott szájjal nézett rá, aztán észrevette
magát és összeharapta a fogát. Nem azon csodálkozott, a mit Jella
mondott, az asszony elváltozott arcza lökte mellbe.
Szélesen, nyiltan kelt benne a harag, mint a vihar otthon a rónán. A
jobbkeze lassan ökölbe szorult. És mindazt, a mit érzett, egy szóban
kiáltotta a Jella szeme közé:
– Te idegen, te!… Szabadulni akart. Csak azért is! Ment vissza a
korcsmába.
Jella meghökkenve nézett utána. Nem merte követni. Félt tőle és jobban
szerette, mint máskor.