Az őrház udvarán egy istállólámpa állt a földön. Kis időközönként
egyenlőtlen fejszecsapások recscsentek bele a csendbe. A lámpafényen
forgácsdarabok pattantak át. Benn a félszerben Péter fát vágott.
András hirtelen megállt. Mióta Jella az övé lett, sok mindent
elfelejtett, a mitől azelőtt nem nyughatott, sok minden pedig még nem
jutott az eszébe. És most… így egyszerre… Szánakozva nézett a félszer
felé…
Odabenn egy pillanatra csend lett. Péter köhécselt. Újra kezdődtek az
erőtlen fejszecsapások.
Jella megvetően vonta fel a vállát az arczáig és a vén szilvafa
sötétjében a legény oldalához lapult. Térde a térdéhez ért.
András nyersen markolta meg a karját.
Egyetlen mozdulattal tolta el magától:
– Ne itt…
Jella értelmetlenül nézett rá. A legény olyan erős és idegen volt.
– Miért bántasz? Hiszen én szeretlek… És mialatt mondta, egyszerre
gyönge és alázatos lett. Szemét elfutotta a könny.
András mellében nagy melegség mozdult. Szerette a Jella gyöngeségét. A
karjába akarta volna emelni, hogy elvigye innen, hogy egyedül az övé
legyen. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a szájuk összeért mikor beszélt.
– Hát nem érted?… Más itt a gazda. Én csak lopni járok ide. Osztozni.
Hazudni.
Jella visszahőkölt a keserű hangtól. Homályosan emlékezett, hogy járt
ilyesféle az ő fejében is. Régen. Azelőtt. De mióta a szerelme nagyra
nőtt, már nem gondolt a férjével. Hiszen annak jó volt minden úgy, a
hogy volt. Hiszen ő nem tudott semmit az egészről.
Két fejszecsapás között Péter kiszólt Jellára a homályból. Andrásnak
forróság szökött a fejébe, mintha az a puszta hívás az ő jussába gázolt
volna.
– Akkor vesz el tőlem, a mikor akarja! – És már nem nézett szánakozva a
félszer irányába. Kinyújtotta a karját az asszony felé, azoknak az
embereknek a szabad, büszke mozdulatával, a kik a maguk sík földjén ezer
év óta aratnak.
– Te az enyém vagy. Elviszlek innen.
Jellának felragyogott a szeme.
– Menjünk. Az erdőn csak mi vagyunk.
András még jobban magához szorította.
– Nem oda. Én hozzám. Messzire. Haza Eljönnél-e? És ekkor először
érezte, hogy ők ketten egyszer mégis össze tudnának tartozni. Az asszony
keze lecsúszott a válláról.
– Tehozzád? A pusztára?… Mialatt beszélt, a hegyekre nézett.
Nagy csend támadt közöttük és a csendben összecsapott a tekintetük. Egy
pillanatig szótalan küzdelemben álltak szemközt, mint két nagy ellenség,
a ki szereti egymást. Aztán egyszerre öntudatlan kinálatban csuklott
hátra a Jella feje. Az ajka kinyílt, mintha inni akarna. András nem
bírta levenni róla a tekintetét. A pillái nehezek lettek. A szeme
részeg. Jella a legény arczán látta meg a saját szépségét. És a teste
nem felejtette el többé a csábítás mozdulatát. Összerezzent attól a
veszedelmes új hatalomtól, a melyet a belsejében érzett, mely mindég ott
volt, de a melyet ő nem ismert eddig.
Már nem volt gyenge és alázatos. Már nem volt az Andrásé, visszavette
magát. András volt az övé. Az asszony lett az erősebb, mert ebben a
perczben a másik jobban szeretett.
– Nem én megyek veled… Te maradsz itt velem!… És diadalában vadul
nevetett.
A legény a levegőbe bámult, mintha valaminő sebnek a nyomát keresné a
Jella nevetése helyén.
Többet nem beszélt erről. Sem erről, sem másról. Jella pedig nem bírta
meghallani az András csendjét attól a zajos, nyugtalan élettől, mely a
saját szívében volt.
Mind a ketten küzdöttek. Egyik szótlanul, a másik hangosan és közben nem
tudták, hogy küzdenek. Most már csak az egymás ölelését értették és még
akkor is bizonytalanságban, magányosan volt mindenik.
Nincs nagyobb út a világon, mint a mely az embertől az emberig vezet.
Olykor átlátni felette, át is hallani a kimondott szót, de az utat
megjárni soha sem lehet.