Az a nyár a Jelláé volt.
Mámoros magasságok. Alvó szakadékok.
És ők ketten mindennap találkoztak kinn az erdőn.
A fák alatt tele volt az árnyék szárnyas ezüsttel: apró rovarok
zümmögtek tikkadtan. A hegyélen lihegve szaladtak át a vonatok.
Belefuródtak a kristályos kemény levegőbe és a füstjük, mint egy nagy
csavarjárás nyoma, soká meglátszott a nehéz sárga napsütésben.
Jella ekkoriban mindig hátranézett, ha vonatot hallott a töltésen.
Megállt a hegyoldalban és a mit azelőtt sohasem tett, integetni kezdett
a keszkenőjével. Lenn fehér lobogással integettek vissza az eliramló
kicsi ablakok. És ő mosolygott ismeretlen kezek, ismeretlen emberek
után, a kiket nem fog újra látni soha.
A belsejéből jött az a mosolygás és olyan erős és nagy volt, hogy adnia
kellett belőle mindenkinek.
A fenyvesen túlról, a láthatatlan kanyarodók felől még vissza-vissza
hangzott a vonat kapaszkodó sustorgása. A pálya mellett felcsapódott a
fehér sorompórúd.
Jella ment tovább a kecskejáráson, az erdő felé. Az erdő ismerte őt és a
csend is ismerte őt. Az erdő és a csend vele várták az András óráját.
Azért az óráért volt az egész élet: a napok, az éjszakák, a hegyek, a
fák és ő maga is.
A sziklák között énekelni kezdett. Ezen a nyáron sokat énekelt. Azelőtt
csak dalolta a nóták szavát, a hogy régente megakadtak a fejében. Most
felfogta, hogy azok a szavak szerelemről beszélnek. Könnyebb lett tőlük
a titka, mintha valamit meggyónt, valamit kiénekelt volna velük abból a
nagy forróságban, a mi a mellében szomjazott. Este az őrházban Péter
előtt is énekelt. Énekelt akkor is, a mikor Andrást várta. És az erdő
tele lett szerelemmel. Aztán neki szaladt a meleg bozótnak, mintha
ölelést keresett volna a sok kapaszkodó, indás ág között. A patak
partján lefeküdt a földre. Nem ivott, csak a víz színén tartotta a
száját. Soká, soká, mert az ajka szerette a kis hullámok nedves
lüktetését. Ilyenkor is Andrásra gondolt és a vére vörösen, égőn
nevetett fel a testében. Aztán beletörölte a mohába az arcát, és a
melyik virágot elérte a fogával, azt leharapta a száráról, mintha
telhetetlenül az ajka között akarta volna érezni annak a nyárnak minden
virágát.
Valahol, valakinek a lépte alatt egy kis kő indúlt le a hegyoldalon.
Jella felszökött a földről. Folyó napfény, forró, újjongó napfény
csapott át az erein.
– Szeretsz? – kiáltotta bele az erdőbe és féktelen odaadással rohant a
legény karjába.
Szép és bűnös volt rezes vad hajától a talpáig.
– Szeretsz? – Egy pillanatig felágaskodott, mintha bele hallgatóznék az
András lelkébe. Aztán hozzátapadt, ráfonódott, akár egy szomjas erdei
növény. Fojtogatón, szorosan, mintha homályos vágyódásában azt az
elérhetetlen közelt kereste volna, a mely mindig ép olyan messze marad,
mint az elérhetetlen távol. Égő homlokát a legény vállába furta,
feltépte a zubbonyát, az élő szívét akarta. Még közelebb. Megszünni. Egy
lenni vele. Beleömleni a testébe, bele a vérébe. Átfolyni az erein.
Mindent látni a belsejében, a mi megfoghatatlan.
– Hát igazán szeretsz? Hát mondjad már… Érezte, hogy András szája
mosolyog az ajka felett és a nagy közelségben látta, hogy a szeme is
tele van meleg mosolygással, még sem értette meg a hallgatását. Csak két
hatalmaskodó karjának a szorítását értette, mert az erős volt és olyan
szépen fájt neki.
Soká álltak mozdulatlanul, mintha szegény tudatlanságukban attól féltek
volna mind a ketten, hogy ha eleresztik egymást, egyszerre megint sötét
messzeség támad közöttük.
– Még ne… még ne… És a férfi nyaka körül tartóztatóan kulcsolódott össze
az asszony két keze. Szempilláinak az árnyéka kéken nyúlt el az arczán,
homloka mögött zsibbadt csodálkozás terjedt… Eddig azt hitte, hogy csak
gyűlölni lehet olyan nagyon, mint a minő nagyon ő most szeretett.