Fenn a hegyélen még mozdulatlanul állt a tavasz.
Nagy volt a csend. A táviróhuzalok zümmögése hallatszott a levegőben. Az
erdő keményen meredt az éles, kék égnek. A fű nem rezdült a gyalogösvény
partján. És Jella is visszatartotta a lélegzetét. Arra felé fordult, a
merről András jött.
Azóta nem látták egymást.
Mikor a legény észrevette, lassabban lépett. Oktalan, daczos harag
mozdult a belsejében. «Miért áll itt?» gondolta keserűen és le szerette
volna taszítani a töltésről, mert akkor legalább hozzányulhatna. A
zsebébe nyomta az öklét. Marka kidagadt a kékcsíkos zubbony alól. «De
hát mit akar az utamban?» És mialatt az járt az eszében, hogy
visszafordul, egyre gyorsabban ment feléje.
Jella haja rezesen világított a napban. Andrásnak elsötétedett az arcza.
Ez az asszony itt a hegyekben nem tudja megérteni, a mit ő nem tud
kimondani… Egy pillanatra összeért a tekintetük és ekkor olyan
kétségbeesett volt a nézésük, mintha lélekszakadva keresnének valamit
egymásban.
A legény felsóhajtott. Hallgatva ment odébb.
Jella hirtelen nagyobbnak látszott. Mintha ököllel ütöttek volna az erei
közé, freccsenni érezte belsejében a vért.
András nem nézett rá vissza, ő pedig még egyre visszagondolt az
ölelésére… Indulatosan húzta végig kezét a vállán. Le akart valamit
törölni magáról. Gyorsan lélegzett. A régi szabadságát akarta
visszaszívni a mellébe. De a szíve még mindig emlékezett. És ekkor,
egyszerre nyomorultnak, lealázottnak érezte magát, akár a szabad erdei
vad, mely csapdába esett. A csapdában fullasztóan sötét volt. Jella
kinlódni kezdett és mint az állatok, hogy meneküljön a fogságból,
önmagát sebezte meg.
Lázadó forróság emelkedett benne. Gyűlölni szerette volna Andrást…
Davorinra szeretett volna gondolni, a mellére, mely széles, a kezére,
mely nehéz és meleg. De a gondolata András után futott, és Davorinnak a
képe szétesett a fejében.
Három nap múlt el. Jella megszámlálta – különben sokkal többnek hitte
volna.
Aztán kinn a nagy, magányos erdőn találkoztak.
András mozdulatlanul nézett a levegőbe, mintha várakoznék. Mikor
meglátta Jellát, mégis felsóhajtott. Egy ideig küzdelmes nehéz
hallgatással meredt az asszonyra. Csak a lélegzése hallatszott az erdei
csendben és a homlokán megmaradt az öt újja nyoma, a mint végighúzta
rajta a kezét. Aztán, mert tennie kellett valamit, felvett egy száraz
ágat a földről és kínjában ketté törte a térdén.
Jella a melléhez kapott… Szinte ott belül érezte a fa fájdalmas
roppanását, mintha őt bántották volna.
András messze dobta magától a tört galyat. Elállta az asszony útját.
Jella alázatosan nézett fel reá.
– Eressz… hiszen úgy sem akarsz nekem semmit sem mondani.
Hanem azért, mikor a legény visszahúzódott előle, nem ment odébb. Csak
állt megadóan, szép, gyámoltalan asszonyi várakozással. A keze
összekulcsolódott a mellén, mintha védekeznék és mégis kérne valamit és
a szeme megtelt azzal a nagy szenvedéssel, melyet a fák és az állatok
éreznek, mindaz a földön, a mi nem tud beszélni.
Úgy rémlett neki, mintha mérhetetlen távolból hallotta volna az András
szavát:
– Miért kinozol?
Elakadt a lélegzete. Hiszen ugyanezt szerette volna megkérdezni ő is.
– Andrija…
Először mondta ki fennszóval úgy ezt a nevet, mint a hogy a vérében
lüktetett és elpirult a tulajdon hangjától. Nedves felhők futottak össze
a két szemében. Andrásra nézett. De a legény nem látott semmit abból, a
mi körülötte volt. Megint abba a megfoghatatlan messzeségbe bámult, a
hová Jella nem bírta követni a tekintetét.
– Isten bocsásson meg. Úgy sem lesz ez jól soha sem. – És András
elszántan az asszony felé fordította az arczát, mintha oda akarta volna
neki mutatni az egész szenvedését.
– Minek akarod, hogy mondjam? Minek kell mindent megmondani?…
Jella fejében hirtelen sötétség lett, a szivében végtelen, forró
világosság. Aztán kimondta, mert ki kellett mondani:
– Hiszen én szeretlek…
A tekintetük találkozott… Mind az, a mi szótlanul olyan régen fájt
nekik, lassan borzongott át közöttük a levegőn.
És a napfényen át, a hegyormok felől, ragyogva jött el hozzájuk a Nagy
Nyár.