Jella ragyogó szemmel, csodálkozón nézett utána. Aztán már csak a saját
szívét hallotta verni a nagy csendességben. Az ő szíve dobogott a kövek
között, az erdőben, a szakadékban és a hegyekben. Minden más egyéb
elnémult a világon. Öntudatlanul felemelte a kezét, mintha át akarta
volna csorgatni ujjai között azt a levegőt, melyben az előbb András
lélegzett. Az ajka kinyilt, mintha meg akarta volna csókolni a langyos,
kék éjszakát, a miért valahol a fák között megérinti azt, a ki elfutott
tőle.
És ebben a perczben csodásat, megfoghatatlant érezett.
Fájó gyönyörüség. Gyönyörű fájdalom.
Aztán összeszakadt az egész. Egyszerre felfogta, hogy szeme túlnan, a
töltés partján az őrházat nézi.
A valóságot. Az életet. A Péter házát.
Eddig semmire sem gondolt. Minden olyan nagy és szép volt benne.
Nyugtalanul pillantott arra, a hol az előbb álltak és sóhajtva indult az
őrház felé. A tető púpos árnyéka előrenyúlt a holdfényes töltésen. Érte
jött az éjszakában.
Átugrott a küszöbön. Péterhez bujt, mintha valamit jóvá kellene tennie.
Hogy mit, azt maga sem tudta. Az arcza sápadt volt, a szeme segítséget
kért.
Az ember a konyhaasztalnál ült és öreg számokat rótt egy kormos
papirosra. Ásítás közben feltekintett, de csak az értesítőt látta a
Jella kezében. Olvasni kezdett, aztán, mert alkalmatlan volt a vállán az
asszony karja, eltolta magától.
Jellának úgy rémlett, hogy ezzel a kis mozdulattal Péter messze, messze
eltolta őt magától. Mintha már nem is lenne a házában. Mintha már kint
lenne megint a töltésen, az András mellén…