Az alagút előtt valaki állt. Jella tisztán látta a sötét hegytorokból.
Egy férfi volt és nagynak látszott a holdfényben.
Az asszony az értesítőért járt odaát a 78-as őrházban. Megkésett. Az
alagútban fáklyát gyujtott és énekelni kezdett. A kőboltozat
visszhangozva énekelt vele, feje felett, mint egy égő zászló lobogott a
vörös füst. Mikor kiért az ég alá, András egy kilométerjelzőn ült, a
szakadék partján. A térdére könyökölt. Állát öklére támasztotta.
Mozdulatlanul nézett reá.
Jella elmosolyodott. Megcsóválta a fáklyát és a harmatos fűbe döfte. Egy
pillanatra sötét lett, aztán megint látták egymást.
– Mire vársz? – kérdezte és előrehajolt.
– Semmire. – A legény lenézett a földre. Az utóbbi időben kerülte a
Jella tekintetét, mintha valami szégyenleteset rejtene a tulajdon
szemében. Türelmetlen és durva volt. Ha észrevette, hogy Jella nem
figyel, hirtelen, összefüggéstelenül beszélni kezdett, ha meg az asszony
kérdően pillantott rá, elharapta a szót, fáradt lépéssel ment odébb. Réz
András ilyenkor gondolt valakire, valakire a falujában, a kinek suhancz
korában eligérte magát. Miért akarta Jellának megmondani? Miért nem
mondta meg soha? Maga sem tudta. És ez a tusakodó habozás kinozta őt, ez
és sok más egyéb, a mit nem értett. Mi kergette egyre ennek az
asszonynak a nyomába? Miért futott mégis előle? Minden zavaros volt.
A töltés partján, a holdfényben megint olyan mozdulatot tett, mintha
szabadulni akarna a találkozástól, pedig világosan emlékezett rá, hogy
azért jött ide, mert délután az alagút felé látta Jellát menni.
Az asszony nekidült a távirópóznának és mezitelen lábával lassan súrolni
kezdte a lucskos füvet.
Az éjszaka nagy és csendes volt. Csak az erdőből hallatszott ki olykor
sajátos nesz, mintha a fák között összecsendültek volna a hold érczes
kék sugarai.
András egyszerre úgy érezte, hogy nem bírja tovább a földet nézni. Fel
kell emelnie a tekintetét. Jellára kell néznie. Most, mindjárt. És
nyögve egyenesedett ki.
– Mit keresel itt? – kérdezte durván, pedig jó akart volna lenni az
asszonyhoz. Sohasem látta olyannak, mint abban a perczben. Az arcza
idegenszerüen keskeny volt a holdfényben. Arányos, szép testét
kivánatossá tette a még el nem használt fiatal erő.
A legény mellében lassú, veszedelmes hullám emelkedett. Minden tagja
fájt, gyalázatosan, elviselhetetlenül. «Mire való ez?» – gondolta
kétségbeesetten és megszerette volna verni az asszonyt, mert ő volt az
oka az egész fájdalmának. Felszökött a helyéről. Káromkodni akart, hogy
könnyítsen magán, de a torka összeszűkült, mintha szíjat hurkoltak volna
a nyakára.
– Eredj, – mondotta tompán, mikor végre szólni bírt. A pillantása
ellenséges és kemény volt. Jella mint egy ütést érezte az arczán.
– Eredj, – pedig András már nem ezt akarta mondani. Ez a szó még
azelőttről maradt a szájában. Eredj!… És tartóztató két keze kínosan
markolta meg az asszony vállát. Egy pillanatra magához szorította,
hatalmasan, erőszakosan, mintha ketté akarná törni a mellén, aztán
hirtelen eleresztette.
Mozdulatlanul, ijedten néztek egymásra.
A legény végighúzta tenyerét a homlokán. Érezte a keze alatt, mint
torzul el az arcza és, hogy Jella ne lássa a nyomorúságát, daczosan
félrefordult. Szégyenkező elégedetlenség ásta a belsejét és mintha
hátulról megtaszították volna, átugrott a sinek felett. Menni kezdett az
erdő felé, oda, a sötétbe, a hol nem láthatta őt senki, a hol nem
kellett senkit látnia. Mi történt vele? Már csak homályosan emlékezett
egy leányra, a kihez köze volt azelőtt. Két markában, mint egy nagy
szerencsétlenséget vitte magával az asszony testének az élő melegét.
Tekintete akaratlanul hátrafordult. A vágyakozás ősi kínja megkergette
benne a vért.