Ebben az időben nem hívták magukhoz Jellát a hegyek. Mintha hátrább
húzódtak volna az életében, szinte elmosódva látta őket. A két őrház
közelebb jött hozzá. Pontosan elvégezte a sorompószolgálatot. A
kecskéket lehajtotta a töltés árkába, ő maga a ház körül dolgozott. A
kis kert tele volt virággal. Az istálló mögött nem verte fel többé a gaz
a burgonyaföldecskét. Péter olyan nyugodt és megelégedett volt, mint
soha azelőtt és ha Jellát dolgozni látta, csendesen bólogatott. «Hát
mégis megszokja a rendes életet.» Örült, hogy sohasem esett szó közöttük
a kóbor erdőjárásról. Így minden magától rendbe jött és Péter ezt
szerette legjobban. Ő úgy sem tudott volna rajta változtatni. Úgy sem
tudta volna megmondani, hogy mit gondol az egészről.
… Jella, mintha megérezte volna, hogy nézik, az ásójára támasztotta a
lábát és oldalt feltekintett.
Péter arczán mozgásba jött a tömérdek apró ráncz. Nevetni kezdett.
– Isten bizony szép vagy…
A gyerekasszony mosolyogni kezdett, hálás asszonymosolygással és közben
átpillantott a szomszéd őrház felé, mintha azt akarta volna tudni,
látják-e a szépségét onnan is. Tovább dolgozott. De az ember beszélgetni
szeretett volna, csakhogy nem jutott semmi az eszébe.
– Elfogyott a dohányom, – dörmögte végre, pedig nem ez volt, a miről
szólni akart.
Jella félredobta az ásót, megtörölte kötényével az arczát.
– A sarló is eltört. Bemegyek a faluba.
Péter odébb ballagott. Jella a ház felé indult. Egyik sem nézett vissza,
pedig soha többé nem gondoltak egymásra olyan meleg szívvel, mint ebben
a perczben.
Mikor az asszony a piros kis ablakfüggönyt a helyére húzta, átpillantott
a muskátlik fölött. Péter egyszerre kiment a fejéből. Réz András a
töltésen állt és Jella megnézte magát a tükörben, hogy igazán szép-e?
Nevetni kezdett. Minden derűs volt körülötte. A piros függönyön át
rózsaszínre olvadt a fény a fehér falon. Az ágy fölött Krisztus
születése, üvegbura alatt a gipsz Szűz Mária, a három fiókos szekrényen
az alabastrom kutya és a lombfűrészkosárban a viaszgyümölcsök, minden
rózsaszín és víg volt. És Jella is víg volt, mintha nagy öröm elébe
indulna.
Péter és Réz András még mindig a töltésen állt. Jella nem fordult
vissza, mégis tudta, hogy a két ember őt nézi és melegséget érzett a
nyakában.
A legközelebbi falu az őrház alatt, túl az erdőn, egy réten feküdt. A
réten elnyúló palánkok vonala között libák fehérlettek. Az ágason széna
száradt, mellette gereblye volt a földbe szúrva. A széna mögött egy
parasztlegény meg egy szeplősképű kis leány csókolódzott. Jella arczába
szállt a fiatal vér. A templomnál megállott; betért egy perczre, de nem
imádkozott, csak viaszgyertyát igért a Szűz Máriának. Aztán ment odébb.
A nap belesütött a lelkébe és mintha a vígsága egy ablak lett volna,
azon át nézte az eget, a hegyeket, még a kerékcsapást is a lába alatt.
Az elszórt viskókból kidugták az asszonyok a fejüket. A korcsmaajtóban
nagy barna leány állt és a dézsából vizet locscsantott a kutyákra. Jella
elment mellette. Befordult a keskeny folyosón. Jobbra nyílt a bolt,
balra az ivó.
A petróleumos, pálinkaszagú kis boltban egy szűrös ember kaszafenőt
vásárolt. Jella dohányt kért. A szatócs nyugalmasan kotort az árúk
között. A polczon egymáson hevert frankkávé, kaszapenge, faggyúgyertya,
olvasó. A szűrös ember feldöntötte a szegletben az ásókat; a pókhálós
ablak előtt beleverte a fejét az állatcsengőkbe, mellettük a rúdon, a
fügekoszoruk és szalonnadarabok is himbálózni kezdtek. A mérleg körül,
az elszóródott czukorból, riadtan szálltak fel a legyek. A szűrös minden
kaszafenőt meg akart próbálni. Jella végigszagolta a dohánycsomagokat.
Így látta Pétertől. Aztán gondolkozott egy kicsikét és kiválasztotta a
szép kékfényű sarlót is. Már alkonyodott, mikor a folyosón kiindult.
Mentében betévedt egy pillanatra a tekintete az ivóba. A szurtos,
kecskelábú asztal végén piros, kurta abrosz fityegett. Középütt egy kék
üvegsótartó állt. A légyjárta páduai Szent-Antal kép alatt egy ember
könyökölt. Jella csak a vállát láthatta. A barna arczú leány csipőre
tett kézzel állt előtte és várta, hogy mit rendel.
Jella már átlépte a küszöböt, mikor eszébe jutott, hogy az az ember az
ivóban Réz András volt. Hogy került ide? Miért jött?… Nem tudta, de a
réten hazamenet egyre visszanézett. A erdőben lépéseket hallott. A patak
hídján utólérték a lépések. Réz András megbillentette a sipkáját. Szó
nélkül hozzászegődött.
– Egy utunk van, – mondotta a gyerekasszony halkan, mintha valami
meglepően örvendetes dologról beszélne. A lélegzete gyors volt.
Szeretett volna lassabban menni, hogy tovább tartson az út, de a másik
nagyokat lépett. Egy perczre lehajolt, hogy egy kapaszkodó szederindát
lefejtsen a szoknyájáról. András is megállt és a levegőbe bámult. Jella
azt hitte, hogy az erdő zöld nyilásán át a hegyeket nézi és mintha az
övéi lennének, mintha ő adná a látásukat, büszkén mosolygott.
– Úgy-e nagyok?… Úgy-e szépek?
– Micsoda? – kérdezte a legény elgondolkozva.
– Hát a hegyek!
András felsóhajtott:
– Csak elsülyedne ez a sok Istenverte kő, hogy átlássak felettük…
Jella szája kinyilt. Egy pillanatig gyűlölte ezt az idegen embert, a kit
nem bírt megérteni.
– Hát csak a pusztát tudod te szeretni?
Előrehajolt. Kémkedve nézett a legény arczába. Ellenmondást várt, de
András hallgatott. A honnan ő jött, ott keveset beszélnek az emberek.
Szónak, mozdulatnak nagy jelentősége van a síkon. Messzire hallatszik,
messzire látszik minden.
Jella hangja ellenséges volt, mikor megszólalt.
– Aztán szép világ van ott tenálad?
– Szép. – András sohasem gondolkozott ezen, mégis tudta. Nem a fejével
tudta, hanem a vérével. Nem a szájával felelt, hanem a lelkével, és a
nézése egyszerre mély és megfoghatatlan lett, mintha a bozótos erdőn át
határtalan távolba látna. Idegen volt ő itt. Idegen volt neki minden. Az
asszony, a fák, a kövek és olyan erősen gondolt haza, hogy Jella
megérezte a gondolatát.
Felsóhajtott:
– Hát azért vagy mindég szomorú.
A legény olyan mozdulatot tett a fejével, mintha nagy messzeségből
akarná visszarántani a tekintetét.
– Hát azért olyan szomorú a szemed, mert elvágyol innen?
András nem felelt.
– Aztán mondd csak, – az asszony halkan beszélt, szinte maga sem
hallotta a tulajdon hangját, – szeretted ott a leányokat?
A legény egy pillanatra daczosan, elutasítóan emelte fel a kezét. Szólni
akar, de megzavarodott és egyszerre gyorsan lépett, szinte, hogy
megrövidítse az alkalmat a beszédre.
Jella nem figyelt rá. Fürkészően nézett el a fák között. Oda, messzire
akart látni, a hova a másik gondolt.
– Hát szépek ott a leányok?
– Szépek. – Réz András kurtán felelt, mint a ki fél, hogy egyetlen
szóval is sokat talál mondani.
Jella indulatosan állt meg.
– Hát szépek?… És szája szinte akarata ellenére kérdezte: Szebbek mint
én? – A teste veszedelmesen, kihívóan hajolt hátra és szavában,
mozdulatában benne volt annak a hangnak, annak a szárnycsapásnak a
gyönyörű vadsága, melylyel az erdők madarai a párjukat hívják.
A legény felkapta a fejét. Szemében megfoghatatlanul olvadt össze az
asszony, a sziklák, a fák és ebben a pillanatban meglátta Jella
szépségét. A szemebogara elsötétedett, a szája megrezzent, aztán lassú
erőlködéssel fordította el az arczát, mintha nehezére esnék.
Nem néztek többé egymásra. Szótlanul mentek tovább, de a nagy erdei
csendben érezték mind a ketten, hogy történt közöttük valami.