Az erdőben énekeltek. Idegen hang. Idegen dal.
Jella arra felé fordult, mintha azt akarta volna, hogy az arczát is
megérintse az, a mi a szivéhez ért. Sohasem hitte eddig, hogy a
szomorúság is tudjon énekelni. Ez más volt, mint az anyja kis nótái.
Egészen más, mint a mit lenn a faluban hallott.
Idegen hang. Idegen dal.
Hazamenet szembekerült a pályán azzal a legénynyel, a ki a másik
őrházban lakott. Az ember, hogy helyet engedjen a gyalogösvényen, a
töltésre hágott. Jella felnézett rá. A képe barna és sovány volt. Bőre
alatt látszott a csontok formája. Sapkájához emelte a kezét, a nap
belevilágított a szemébe. A szeme olyan idegenül zöld volt, mint a félig
érett kalász, a melyben egy kis nedves arany csillan. Odébb ment.
«Milyen fiatal» – gondolta Jella. Vissza akart emlékezni az arczára, de
nem tudott, pedig a pillantását még mindig érezte. Közben öntudatlanul
hátra figyelt és nem sejtette, hogy az a távolodó lépés beletipor a
Davorin emlékébe.
Este Péter behívta Réz Andrást a szolgálati szobába, Jella kinn ült a
félszernél, a tüzelőnek összehordott, korhadt talpfán.
A két ember hangját hallgatta, a mint időközönként szóltak egymáshoz.
Nyugalmas csendet érzett magában és a keze kinyilt az azúrszínű hegyi
éjszakában, mintha a tavasz után nyúlna, a mely, mint ő, fiatal és élő
volt; mintha valami után nyúlna, a miről a szíve legmélyén álmodott
öntudatlanul.
Másnap Jella megkésett kecskéivel a hegyekben. Az őrház nyitott ajtaján
át már világ vetődött a szélfogópalánkra. Benézett a konyhaablakon.
Ketten ültek a tűzhelynél. Hátrasimította a haját, mintha csinosabb
akarna lenni. Gyorsabban lépett.
Mikor Réz András felállt, még nagyobbnak és erősebbnek látszott, mint
kinn az erdőn. Péter görnyedt, sovány teste pedig kisebb volt, mint
máskor. A gyerekasszony a szegletbe húzódott és mereven nézte a két
embert. Péter pipája táján tüzes kis hangyák nyüzsögtek a levegőben. A
legény a lángba bámult mozdulatlanul. Jella nem értette, hogyan lehet
annyi ideig egy helyre nézni.
Hallgattak. Aztán megütötte egy idegen szó az asszony fülét. Réz András,
valaminő nagy, fekete földről beszélt, a melyből neki még egy szekérre
való sem jutott.
– Az apám paraszt volt. Négy fiának nem futotta a telkéből. Azért
kellett ide jönnöm a hegyekbe.
Egy darabig csendben voltak. Mikor a legény újra szólt, sajátságos
önérzet volt a hangjában.
– De azért paraszt vagyok én is, olyan paraszt, a kinek nincs földje, se
asszonya, se gyereke… olyan szegény paraszt.
Jella most már csak az ő arczát nézte. András lassan, vontatottan
beszélt. Arra felé, a honnan jött, tavaszszal a szemhatárig zöld a
buzatábla, nyáron olyan sárga, mint az élő arany, őszszel pedig tűzek
égnek a tengeri mentén és a legények meg a leányok énekelnek.
Jellának eszébe jutott az a szomorú nóta, a melyik olyan idegenül
hangzott az erdőben. «Úgy énekelnek ott is» – gondolta és lehunyta
szemét, hogy jobban hallja az András hangját. Aztán hitetlenül
elmosolyodott. Nem birta felfogni, hogy arra messze, olyan magas a kút,
mint egy fenyőszál. És a templom tornyát egy napi járóföldre is
meglátni.
Önkénytelenül közelebb húzódott a tűzhöz.
– Hát arra ti nálatok nagyobb a templom tornya, mint a hegyek?
A legény büszkén emelte fel a fejét:
– Nincs arra mifelénk hegy. Olyan ott a föld, mint a tenyerem…
Jella arczán elsötétedett a csodálkozás. Hirtelen kiegyenesedett. A
hangja kemény lett.
– Hát te a pusztáról jöttél?…
Péter az asszony száján felejtette a tekintetét. Akkor látta ilyennek,
mikor először menekült hozzá az erdőből. Vajjon miért haragszik? Nem
tudta elgondolni. Kelletlenül nyúlt a sapkája után. Kiment az ajtón,
mint a hogy az ember zivatarban kimegy az ingó erdőből a szabad ég alá.
– Hát a pusztáról jöttél?
Jella szemében meggyült a hegyek vad vihara, a legény ajkán a puszták
nagy, mérhetetlen nyugalma hallgatott. És a tűz felett egy pillanatra
találkozott a tekintetük.