Eljött a tél, aztán elmult. A hó elolvadt.
Jella kinn kóborolt megint a nedves földszagú erdőkben. De nem volt
többé a régi, pedig semmi sem változott. A vízmosásokban csergedeztek a
vizek, mintha ezer lüktetéstől élne a hegy. Az erdő tar galyain mint
tavaly, halvány zöld fellegekben reszketett a fiatal lomb; a megduzzadt
patakok színe alatt sárga foltokban inogtak az árokmenti virágok. A
földben szinte nyüzsgött a láthatatlan zsendülés, a fákban nedves élet
szállt fel és a havason furulyáztak a pásztorok.
Jella vére most érezte meg először a nagy kezdetet.
Mindenütt kezdődött valami: a lejtőkön, a réteken, a patakokban, a kövek
között, az állatokban, és ő benne is. Csak az életében nem kezdődött
semmi. Egyszerre öregnek látta a férjét. Ha együtt mentek és ő a napba
nézett, az ember nem bírta követni a tekintetét, összehúzta a pilláit és
könnybelábadt a világosságtól a szeme. «Hát ez volna az egész? Mindig
ez? Soha más?» Jellát kínzó türelmetlenség fogta el. A házban szorította
a levegő a homlokát. Az erdő kicsi lett neki. Mentében letépte a rügyező
galyakat, öntudatlanul, értelmetlenül talán, hogy ne legyen nekik
virágjuk…
Péter nem fogta fel, de érezte Jella nyugtalanságát. Úgy nézett rá,
mintha meg akarná engesztelni. Ez az alázatos gyöngeség visszautasítóvá
tette a gyerekasszonyt. Ő erőt keresett, a melybe az ő ereje ütközhetett
volna. Kezdetet vitt az ereiben, a karjában, az ajkában, a másik pedig
úgy járt mellette, mintha meg szeretne állni, mintha pihenni szeretne.
Este volt. Jella a függőlámpa zománcos czintányérja alatt ült.
Czéltalanul rakta ránczba meg húzta széjjel térdén a kötényét. Egyszerre
eszébe jutott, hogy elszakíthatná és varrni kellene. Abbahagyta. Az
asztalra könyökölt, két keze között lassan ingatni kezdte a fejét, hogy
legalább az árnyékát lássa mozogni.
– Menjünk ki az erdőszélre…
Péter egy pillanatra felnézett a vén kalendáriumból.
– Jobb itt, – dünnyögte szórakozottan, – minek mennénk? – És olyan
nyugalmasan olvasott tovább, mintha sohasem akarna felállni.
Jella kalapálást érzett a fejében. A lámpa tüzet szórt rá. Nem bírta
tovább a bezárt, néma mozdulatlanságot. Feltárta az ajtót, hogy
odakinnről beereszsze az életet a házba, de a küszöbön át csak annak a
vén szilvafának az árnyéka jött be hozzá, a melyet Péter huszonöt évvel
ezelőtt ültetett. Türelmetlenül ugrott keresztül a csipkés szélű, ringó
fekete folton. A harmattól lucskos kis kertben hirtelen megállt. A
mályvák között nekidőlt a kerítésnek és fellélegzett.
Az erdő mintha reszketett volna a holdfényben. A sínek felett kék
villogás nyilallott. Térde körül libegtek az ezüstpelyhes, csillanó
levelek.
Péter egyszerre hűvös áramlást érzett a hátán. Az ajtó nyitva volt.
Ásítva ballagott ki Jella után. Mikor melléje ért és az asszony nem
mozdult, fázósan rászólt:
– Mit állsz úgy, mintha várnál valamit?
Jella lassú csodálkozással emelte fel a fejét. Szempillája megrezzent.
Csak ekkor tudta meg, hogy ő csakugyan vár valamit…
Ezentúl korán reggel kijárt az erdőre. Nézte, hogyan fordul a fák
árnyéka a földön. Mint az óra mutatója a szolgálati szobában… És ez azt
jelenti, hogy az idő múlik. Szeretett erre gondolni. Közben lehunyta a
szemét és várt. Maga sem tudta hogyan, Davorin jutott az eszébe. A
multkoriban egy pásztorembert látott a hegyháton. Azóta gondolt
Davorinra, pedig a pásztor nem hasonlított hozzá, csak annyiban, hogy
erős és fiatal volt.
Jella gyűlölte a Zorka férjét, de a keze nehéz és meleg volt és régente
szeretett mellette ülni a patak partján.
Ekkortájt kezdtek készülődni a szomszéd őrházban a népek. Péter úgy
mondta, elhelyezték őket innen más vidékre. Új ember jön a helyükbe.
Jella közömbösen hallgatta, ő most csak saját magára bírt gondolni.
Mindent elfelejtett, a mit mondtak neki. Sokszor elfelejtette még azt
is, a mit tenni akart.
Kivitte a vörösbabos kis keszkenőt az erdőre, hogy gombát szedjen. Mire
a fák alá ért, már nem tudta, miért indult útnak. A nyaka köré kötötte a
kendőt. Leült egy kőre. Aztán nem gondolt semmire…
Az erdőben lépések közeledtek. Jella meg sem mozdult. Bizonyosan Péter
lesz. De az, a ki a rőt törzsek között járt, nem a férje volt. Egy
idegen ember jött az erdőn át, lassan, bizonytalanul, mint a ki nem
szokta meg a lejtős talajon a járást.
A hogy Jellát meglátta, hirtelen megállt. Magasnövésű, szép szál legény
volt. Kihívó erő érzett még a mozdulatlanságában is. Mikor tovább ment,
nem nézett vissza.
Este Jella megtudta, hogy a szomszéd őrházba egy új ember jött, a kit
Réz Andrásnak hívnak.