A napok összefogódzva, zajtalan körben futottak át a házon.
Hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna és Jella jóformán
alig tudta, hogy melyiknek tegnap, melyiknek holnap a neve. A vonatok
jöttek, mentek, megrázták a földet, teleszórták szikrával az éjszakát,
füstöt fújtak a napfénybe, aztán csend lett megint, nagy csend, a
melyben meghallatszott, ha levél hullott a fáról. «Ezentúl mindig így
lesz» – gondolta Jella és, hogy elhasználjon valamit abból a fiatal
életből, mely nyugtalanul lüktetett benne: versenyt hempergett
kecskéivel a havasi lejtőkön.
Egy napon messze elbarangolt az őrháztól. A szélgátak elmaradtak. Egy
pásztorkunyhó, kövekkel bekerített karám, kettétört fenyőfák… Lejjebb,
mint két végtelen megfeszített hajszál, húzódott a hegyek között a
sínpár. Az alagutak csak kifüstölt rókalyukaknak látszottak. A vonat
pedig a kőmezőn úgy rohant át, akár egy ízelt testű, égő fejű kis gyík.
Jella a bóra sivár birodalmába tévedt. Eszébe jutottak Jágoda meséi: a
szárnyas tűz, a törpék, a kőszakálú hegyirém… Áhitatosan nézett szét.
Mindannyian itt élnek ők. És lázas szemmel, borzongva mind egyre feljebb
kúszott a szétmálló, üreges sziklákon, melyek mint nagy küzdelemben
elhullott óriás-állatok csontjai, egymásra dőlve hevertek a vörös
napfényben. A havasi medence mozdulatlan, fekete vizében is felborított
sziklák képe látszott. Kövek, dermedt, vad kövek mindenütt.
Jella keresztet vetett magára. Visszafojtott lélegzettel áthajolt a
szikla párkányán.
A mélyben, mintha hatalmas aczéllapot kalapáltak volna a kopár hegyek
hajlásába, kéken csillant egy végtelen sík. És a síkban madárszárnyú
fehér pelyhek úsztak.
«Ez tán a puszta», – gondolta Jella és ellenszenv rezzent meg az arcán.
Aztán lassan felengedtek a vonásai. Messze emlékek kezdtek mosolyogni
benne. Elfeledett régi képek… Homokos part felett ezüstfényű háló. Fehér
kagyló. Futó kék hullámok… Behunyta a szemét, hogy jobban visszalásson
és hallgatta, a mit a tulajdon szája mondott:
– A tenger!…
Ráismert. Az égszínű sík ott lenn a mélyben… az anyja tengere. Minden
eszébe jutott és egyszerre megint közel volt az anyjához, akár csak
régen, a tűznél, mikor félálomban, lehunyt szemmel is érezte, hogy
mellette van. «Anyus…» Nem határozta el, mégis tudta, hogy visszajön ide
máskor is. Sohasem vitt virágot az anyja sírjára, de most letépte a
melléről a havasi violákat. Ledobta őket a mélységbe, messzire, mintha a
tengerbe akarta volna szórni a virágokat.
Este hallgatagon ült a tűz mellett. Péter fáradtan tette le a
jelzőlámpát a szegletbe. A pipáját kezdte tömni.
– Mire gondolsz?
Jella felrezzent, mintha messziről jönne vissza, zavartan nézett a
levegőbe.
– A tengerre…
– Láttad?
A gyerekasszony bólintott.
– Milyen kopárak arra a hegyek, – egyszerre élőbb lett az arca, – olyan
vad ott minden.
– Pedig úgy hallottam, – dörmögte Péter elgondolkozva, valamikor erdőség
volt az is. Tengerésznépek vágták ki a fákat. Várost építettek belőlük a
vízben.
– A vízben?
– Igen, és a hegyekről lesodorta a bóra a földet és minden kopár lett.
Jella szeme sajátságosan tüzelt.
– Hát a hegyeket is az emberek tették olyan vadakká?… Egy félig érzett
sejtés járta át a fejét, de nem tudta végig gondolni.
Péter nagy füstfelhőt fújt a lámpa felé és kinyujtotta a karját.
– Nem csókolsz meg ma sem?
De ő elfordult. Egy nagy lépéssel átugrott a küszöb felett.
Az ember értelmetlenül bámult utána és hallgatott, mintha szégyelte
volna, a mit érez.
Kinn dermedt, fekete hullámokban emelkedtek az égnek a sziklák és Jella
felnézett rájuk. Ilyen dermedt, fekete kőhullámok voltak az ő lelkében
is… Miért nem tudott olyan lenni, mint azok a leányok, a kiket valamikor
a falujában ismert? Miért nem tudott jobb lenni ahhoz az egyetlen
emberhez, a ki jó volt hozzá, a ki gondolt rá, hogy ne fázzék, ne
éhezzék többé? Nem bírt feleletet találni és sírni szeretett volna.