Ősz volt megint, egy másik ősz. A szél zúgva járt az erdőn. Távoli
állatkolompolást hozott magával, elkapta az alagút előtt egy vonat
hosszú sikoltását.
Jella felkönyökölt a fűben. Nézte, mint szakad meg a galyakon a füst.
Két éve élt már az őrházban és még mindig csodálkozott, ha a futó füstöt
meglátta a fák között.
Két éve. És neki úgy rémlett, mintha hétköznapok nélkül, végtelen sok
vasárnap mult volna el azóta, hogy a völgyből a hegyre jött. Sokszor
eszébe jutott az esküvője. Nem volt boldog akkor, szégyelte magát, a
miért szomorú, a miért fél az ismeretlen élettől és attól az ismeretlen
embertől, a kinek az oltár óta joga volt, hogy közel jöjjön hozzá.
A faluból csak az anyja sírja nézett utána. Az irtásnál csak a
kecskéktől búcsúzott. Emlékezett arra, hogy mikor ide jött, még egyszer,
utolszor összedörzsölődzött a fekete gidával, aztán mentében is
mindegyre visszanézett rá, mintha a kis állattal elmaradt volna tőle
valami, a mi tele volt vad szenvedéssel, a mi fázott, sírt, éhezett, de
a mi szabad volt, mosolygott és énekelt is olykor.
Jella most már nem éhezett, nem fázott többé. Péter nagyon szerette őt.
Nehézkesen, alázatosan, azzal a türelmes megalkuvással, a melylyel csak
az olyan ember szeret, a ki sokáig élt asszony nélkül és fél, hogy
megint magára marad.
Jella ösztönszerűleg megérezte ragaszkodásában az aggodalmat és ez
megnövelte az akaratát. Elvégezte ugyan a ház körüli munkát, törődött az
emberrel meg az állatokkal, de csak akkor, ha kedve tartotta;
szertelenül, a hogy eszébe jutott. Különben élte a régi életét.
Naphosszant elbarangolt Péter kecskéivel a hegyekben. Este, mint egy kis
fergeteg, nyargalt állatjaival a lejtőn és a hajában behozta az őrházba
a havasi rétek virágos, zöld szagát. Aztán leült a tűz mellé és énekelt.
Első időkben bevitte olykor a kiváncsiság a szolgálati szobába. De ott
minden komoly és idegen volt. A fogason nagy télibundák lógtak még
nyáron is. A falra szegezett papiroson a vonatok lámpajelzése látszott.
Jella megbökte újjával az apró mozdonyok képén a szines pontokat. Tudni
akarta, mit jelent a piros tárcsa, a kis zászló, a zöld, meg a fehér
üveg a lámpában. A harangjelzések is érdekelték. A távbeszélőbe
belenevetett. Aztán megunta az egészet és ha Péter könyvet adott a
kezébe, hogy olvasni tanuljon, álmos lett. Ráült a könyvre és akár egy
fiatal macska, lustán, kecsesen nyujtózott. A magyar szót is csak
nehezen törte, könnyebb volt neki a horvát.
– Merre jártál?
Csillogni kezdett a szeme. Csodálatos dolgokat tudott mesélni a
barlangról, a melyikben zöld forrás fakad, a szakadékról, a melyik tele
van fehér virággal…
Péter nevetett és a karja közé kapta. Jella pedig duzzogva védekezett,
mint egy gyerek, a ki únja, ha felnőttek csókolják.
– Hát egy kicsikét sem szeretsz? – közekedett az ember és a két kezébe
fogta a gyerekasszony akaratos fejét, szorosan, erősen, hogy… meg ne
rázhassa. Jella mihelyt kimenekült, körülnyargalta a félszert. Elbujt az
istállóba és megölelte a kecskéket, mert azok nem kértek tőle semmit.
Csak mikor teleszívta magát szabad levegővel, ment vissza a házhoz.
Leselkedve dugta be fejét az ajtón. Ha szomorúnak látta Pétert, hátulról
hozzá lopódzott és hirtelen megcsókolta. Aztán mulatott rajta, hogy egy
lehelletével meg tudta az embert rázni.