Másnap eltemették Giacintát a hegyoldali kis temetőben. Ott, a hol
sziklába kellett vájni a sírokat, a hová temetéskor minden ember hozott
a termőföldjéből hantnak egy rögöt. Kevés a föld a nagy hegyek között,
kenyeret is, hantot is csak alig hogy ad.
A templom érczszava szomorúan sírt végig a völgyön. Mikor a kunyhó
küszöbe felett átbillent a fekete koporsó, kisütött az őszi nap a felhők
közül. A hegyek áttörtek a ködön, ragyogó nedvesen, mintha erdőstől,
sziklástól egy mérhetetlen tó vizéből bukkantak volna ki. Minden
csillogott, csak Jella szeme volt ismét száraz. Az emberek látása kővé
dermesztette a lelkét. Fakó arczczal, fásultan ment a lassan ingó, sötét
koporsó mögött, melyről nem tudta elhinni, hogy az anyját viszik benne.
Maga körül mintegy álomban messziről hallott mindent. Nehéz, döngő
lépések. Elfojtott suttogó hangok. «De szép is volt…» «Hogy szeretett
élni…» «Hogy tudott énekelni…» Az emberek ma lágyabbak voltak, mint
máskor. Mindenki magára gondolt és mintha a halotton át a halálnak
akartak volna hizelegni, hogy még soká ne bántsa őket, csakis jót mertek
mondani.
Hátul az asszonyok énekelni kezdtek. A férfinép felváltva vitte a hosszú
úton a koporsót. Jellának egy pillanatra úgy rémlett, mintha Davorin
fedetlen fejét is látta volna a fekete láda mellett, meg a Franjóét is,
de a bodnár feje közelebb simult a fekete ládadeszkához, mint a
többieké. Kétoldalt ijedten hallgattak a szürke viskók és a templom
olyan ünnepélyesen nézett le Giacinta utolsó útjára, mintha az
emberekkel együtt ő sem akarna visszaemlékezni, hogy előle kergették el
azt, a ki mögött most levett kalappal ment az egész falu.
A két gyertya lángja megingott a rétek szabad levegőjében. A sötét
ünneplők között fehéren lobogott a pap csipkés ingének a foltja a temető
sövénye felé. A nyitott sír partján csákányára dőlve, görnyedten állt
egy ember. Fejebúbján lassan lengette a szél a vörös kendő csücskét.
Jella zavaros szemmel meredt rá, mialatt a Miatyánkot mondta. «Miért
kínoznak ilyen soká» – gondolta kimerülten. – «Bár múlnék el az egész.»
Mikor elmerült a sziklában a fekete koporsó és döngve hullott rá az első
köves rög, mintha a távolból sikoltást hallott volna. A saját
sikoltását. Most… Most halt meg az öntudatában az édes anyja és… a nagy
csendben felzokogott. Egy durva kéz megfogta a karját és húzta vissza.
Megint kopogtak a kövek. Homályosan látta, hogy a kalapokból,
keszkenőkből föld hull a sírba.
A hant már vörösen, szomorúan emelkedett a kis fakeresztek között. Zorka
is kifordította a keszkenőjét, mögötte Slatka állt és a szemét törölte,
mondott is valamit, de Jella nem értette, ő csak egyre arra gondolt,
hogy ezek az emberek most betemetnek egy gödröt, a melyet ők maguk ástak
meg.
Mikor egyedül maradt a friss hantnál, az a vágya támadt, hogy a kezével
kaparja el azt az ellenséges földet, melyet ellenségek hoztak ide.
Lehajolt, hogy belemarkoljon, de két karja kinyilt és kimerülten
hanyatlott előre, mintha annyi rögön át magához akarná ölelni az édes
anyját…
Túl a száraz bozóton, egy behorpadt sír felett Jágoda ült magányosan és
bólintgatott.
– Úgy-e, megmondtam? Úgy-e, visszajött?
Jella babonásan nézett a fázós, szürke öregre.
– Minden visszajön, – dünnyögte Jágoda fáradtan, – de nem úgy, a hogy az
emberek várják. Másként. Egészen másként.
A leány végighúzta két kezét az arczán.
– Borzasztó a halál.
– Nem igaz, az élet borzasztó. A meghalás még élet. A halál az más, az
már jó, mert csendes.
Jellában a fiatal élet egy pillanatra megiszonyodott a vén
koldusasszonytól. Most az egyszer Jágoda nem tudott rajta segíteni. Ő a
halálról beszélt, ő a halálhoz hasonlított. Jella pedig egészen mást
keresett. Tekintete öntudatlanul felmenekült a hegyekhez.
A hegyek végtelenül nagyok voltak a végtelen égben. És egyszerre hívni
kezdték őt magukhoz.
Megindult. Aztán elmaradt az út. A mélyben dermedten hátrált a temető. A
kiskeresztek belesüppedtek a hantokba. A házak elnyúltak, csak a tetejük
állt ki a kövek közül. Utolsónak lassan leguggolt a templom is a
völgyfenéken.
Az írtásban zörgött a vörös, kemény fű. A hegyoldalon zúgva, zölden jött
elejbe a fenyves. És ott a tiszta, örök csúcsok csendes magasában megint
az anyjára gondolt. A temetés, az utolsó éjszaka, minden, a mi tegnap és
ma történt, hátrább húzódott az emlékezetében. A régi napok pedig
tolódtak előbbre. Valószínűtlen lett a valóság. Már nem tudta felfogni,
hogy az anyja nincs többé. Szinte megint várni kezdte azzal a szomorú
türelemmel, a melylyel csak azokat várják, a kik nem jönnek többé
vissza.
Tompa fáradtság lepte meg. Le szeretett volna feküdni a földre. De a
föld hideg volt mezítelen talpa alatt. Neki szeretett volna dőlni a
szikláknak, hogy megtámassza a fejét. De a sziklák kemények voltak.
Egyszerre mondhatatlanul nehéz lett a szíve, a hallgató hideg
kőmagányban. Mit keres itt? Az emberek, a hegyek, a csend… semmi sem
segíthet rajta…
Lába előtt egy kis fekete folt mozgott a fagyos mohában. Egy dermedt
bogár mászott vergődve a vízmosás felé, oda, a hol a sziklák nyílásán át
halvány, élettelen csíkban sütött le a nap.
Jellának eszébe jutott, hogy ő is fázik. Ő is megelégednék most, még egy
kis téli nappal is. Tovább indult, át az erdőn, fel a hegyélre. Fehér
sorompó vágta el az útját. Túl a sorompón egy ház állt, a melyre
annyiszor gondolt. A töltésen egy ember jött, a ki elküldte őt és a ki
mégis mindennap visszavárta.
Jella sírni kezdett. Az ember két keze közé fogta a leány fejét és
félénken a mellére szorította… Ebben a csendes perczben az egyik olyan
nagyon öreg volt, a másik olyan nagyon fiatal: mind a ketten érezték,
hogy szükségük van egymásra.
És egy hónap mulva a leány és az ember megesküdtek lenn a völgyben, a
falusi templomban.