Lenn a templomban delet harangoztak. Franjó eljött a Giacinta házába.
Jella az ablaknál ült. Fásultan nézte, mint csepeg be az eső a tetőn át
a szobába. Körülötte minden úgy hevert szanaszét, mint tegnap este. A
halott feje mellett egy kis őszi virág fonnyadt a szalmazsákon. A kecske
a szegletben mekegett.
Franjó esetlenül óvatos mozdulatokkal közeledett a szürke, szomorú
ágyhoz. Egy lépésnyire tőle tiszteletteljesen megállt és lassan forgatni
kezdte ázott kalapját. Jella tovább bámulta a halkan freccsenő
esőcseppeket. A bodnár háta előre görnyedt. A torkát reszelte, aztán
megmérte a halottat egy zsinórral és közben lopva közelebb tolta a
fejéhez a fonnyadó virágokat.
– Majd elhozom a koporsót, – dörmögte, mikor elment. Egész nap
hallatszott a faluban a kalapálása, este pedig kiült a küszöbre és
harmonikázott.
Jella végighúzta kezét az arczán, mintha fel akart volna valamit
kelteni, a mi kínosan, hánykolódva aludt a fejében.
Az eső elállt. Már nem folyt be a szobába. A leány csak most vette
észre, hogy eddig a cseppeket nézte. Ijedt szeme valami mást kezdett
keresni, a mi leköthetné. Félt, hogy a tekintete az ágyra tévedhetne. Az
idő múlt. Jella pillantása elfogta a rőzseláng villanását a tűzhelyen, a
falon, futott utána, mikor fellódult a padlásnyiláshoz támasztott
létrán. A mennyezeten, a deszkák repedésein szénaszálak lógtak be a
szobába. A szálak rezegtek, mintha valaki járt volna a padláson. Jella
nem értette, miért bír az esőcseppekre, a tűzre, a szénaszálakra
gondolni, csak arra nem, hogy az anyja ott fekszik holtan, az ágyon. A
szeme szinte fájt, olyan száraz volt és a mellében kemény volt a szíve.
Hát igazán kövek lennének benne? És ekkor akaratlanul a halottra nézett.
Az ágy irányából mozdulatlan, hideg csend áradt felé. Ilyen rettenetes
csendet nem ismert eddig, soha sem látott meghalni senkit, a temetőben
is csak akkor járt, mikor virágok nyíltak és a sírok felett aranytestű
erdei méhek szálltak át. De ez a halál itt az ágyon más volt… egészen
más. Az anyja, mintha megnyúlt volna, nagyobbnak látszott. A teste
élettelen, dermedt súlylyal nyomta a szalmazsákot. Átlátszó arcza
végtelenül komoly és idegen volt. A szája csak egy sötét vonal volt,
kissé kinyílt, mintha csodálkoznék valami felett.
Jella sokáig, szinte kötelességszerűen nézte őt, de nem ismert rá és nem
bírt sírni. A tekintete lassan, gépiesen tovább siklott.
A tűzhely barlangos mélyedésében két fakanál függött egy szegen. Az
egyikből hiányzott egy kis darab, ez volt az anyja kanala. Hányszor
látta fehér foga között, mikor az étel melegen gőzölt az ajka előtt. És
ezt soha többé nem fogja látni… Egyszerre könny futotta el a szemét.
Egyszerre megértett két szörnyű szót: soha többé… A kitört szélű,
gazdátlan fakanál, a melylyel nem fognak többé enni, nem volt olyan
megfoghatatlan, mint az a nagy, komor elmulás, mely a halottas ágyon
hallgatott.
Soká, soká sírt és a könnyeivel kiolvadt belőle a késő szemrehányás
őrölő keserűsége. A mire nem mert gondolni azelőtt, azzal most
megvádolta önmagát. Ő már jó ideje nem várta vissza az édes anyját. Félt
tőle. Félt, hogy számon kéri a keresztet. Mikor jött, nem mert a szemébe
nézni és most már nem nézhet bele soha.
Minden úgy van, a hogy azelőtt, a tücsök is cziripel, a melyet az anyja
ismert, az eső is veri az ablakot, a tűz sem aludt ki tegnap óta… csak
az anyja nem lélegzik többé az ágyon.
Soha többé. Soha többé… Eddig nem tudta, hogy ez mit jelent. Szeméből
szüntelenül folytak a könnyek. Kezét a mellének szorította, mintha össze
kellene fognia, hogy szét ne szakadjon. Úgy érezte, rossz volt az
anyjához, pedig milyen nagyon szerette őt. Miért is nem mondta meg neki,
mikor ott hánykolódott a szalmazsákon? Miért jut az embernek minden csak
akkor az eszébe, mikor már késő? Miért nem fogta meg egyszer sem
szegény, dolgos kezét, a mely még az utolsó órában sem nyughatott? Miért
nézett mindig a szegletbe, mikor az anyja megtört szeme az ő szemét
kereste?
Zavarodottan most is oda pillantott… A kendő… az volt mindennek az oka.
Meglopta vele az édes anyját. Jella szivettépő zokogást hallott a
belsejében, aztán letérdelt a gyűrött, szürke ágy mellé és mintha
visszaadná az anyjának azt, a mi mindég az övé volt, leterítette a
halottat a piros rózsás zöld kendővel.