A keresztútnál, a dombhajlás alatt egy megrogyott vén ház állt. Falán
nedves foltok látszottak még nyáridőben is. A kék keretes kis ablak
mögött ült naphosszant a sírásó. Opánkát varrt a parasztoknak és egyre
kalapált. Azt tartotta, hogy az embereknek legfeljebb egy sírra, de
legalább két opánkára van szükségük. Egy mesterségből nem lehet megélni…
Ha sírt ásott, ha opánkát varrt, egyforma volt az arcza és közben mindig
fütyült. De mikor a gyerekek vargának csúfolták, megharagudott. Az
atyja, a nagyatyja is sírásó volt. Ő sem akart más lenni. Megfenyegette
a gyerekeket, mérgesen kiáltott ki az útra. Aztán visszaült a kis asztal
mellé az alacsony székre és kívülről csak sovány hátának görbülése
látszott, meg olykor a keze, a hogy a fonalat a levegőbe húzta.
Mikor Jella a világtalan, esős reggelen megállt az ablakánál,
fütyörészve babrált az asztalkán, a kaptafák és bőrdarabkák között. Fel
sem tekintett.
– Hát mi kell, opánka-e vagy sír? – és nevetett hozzá.
Egy ideig várt a feleletre, aztán kipillantott a leányra. Mialatt nézte,
lassan felhúzódott nagy homlokán a bőr.
– No mi baj?… Hát ki?… Az apád?… Nem?… No csak sírjad ki magadat.
Jella odadőlt az ablakdeszkának és két tenyerébe temette az arczát.
Az ember mozdulatlanul nézett rá, a keze nem babrált többé az asztalkán.
Abbahagyta a fütyülést… Egy asszony volt a világon, a ki őt szerette.
Milyen régen nem gondolt rá. Pedig, mikor meghalt és ő árván maradt a
világon, épp azon a helyen, ott az ablakdeszkán görgette sírva a fejét,
a hol Jella támaszkodott. Lehúzta vörös kendőjének a csücskét az orráig,
megtörölte a szemét és ő is az anyjára gondolt, a ki pedig vagy negyven
év előtt meghalt már. Közben felállt és nagyot sóhajtott. Jella válla
felett kihajolt az ablakon. Szakértően nézett le a leány sáros,
mezítelen lábára. Dünnyögött valamit, megint lenézett, aztán a szeglet
felé indult, hol a keresztbe szegezett rúdon szárított hal és avas
szalonna között néhány vadonatúj opánka függött. Egy pillanatig habozva
tapogatta az opánkákat, végül leakasztott egy párt, a melyen vörös
bőrből takaros szivek voltak kivarrva és félszeg fejtartással, mintha
valami vigasztalót mondana, odaállította őket a leány mellé az
ablakdeszkára. Aztán elszégyelte magát hirtelenében, betette az ablakot
és ásóval, csákánynyal a vállán, fütyörészve indult a temető felé.
A parokhia előtt Jella ismét megállt, mintha valaki megfogta volna a
szoknyáját. Tudta, hogy mikor elment hazulról, ide is be akart térni.
A tisztelendő úr szobájában már fűtöttek. A pipafüstös melegben
felszállt a frissen surolt deszkapadló szaga. A pap rosszalóan nézett az
ujság felett Jellára.
– Előbb kellett volna jönnöd…
– Édes Istenem, de hiszen én nem tudtam…
– Úgy halt meg az anyád, a mint élt; az Úr kegyelme nélkül. – A plébános
lassan ingatni kezdte keresztbe vetett lábát, mintha harangoznék. Közben
elnyűtt, otromba czipőjére bámult. «Újat kell venni», gondolta és
rosszkedvű lett. Olyan szigorúan szólt Jellára, mintha ő lett volna az
oka, hogy a czipő kiszakadt:
– A temetésért fizetség jár…
A leány felsóhajtott:
– Hát akkor eladom az anyus kecskéjét. – És mialatt beszélt, fáradtan
szorította magához a két opánkát, melyet a sírásó adott neki.
– Majd imádkozom az anyádért, – mormogta a pap üzleti hangon és tovább
olvasta az ujságot.