Jelláról azt mondták a faluban, hogy rossz úton jár. Az emberek nem
szeretnek segíteni, de szeretik, ha rájuk szorulnak. Nem bírták
felfogni, hogy a Giacinta lánya hogyan tud olyan magányosan megélni
közöttük. Voltak, a kik a liburni pásztorokról beszéltek; a legények
Dusánt emlegették. De senki sem tudott bizonyosat. Jella pedig mindig
hallgatott. Most már csak fenn a hegyekben élte a régi életét. És mert
egyedül volt, hát erős lett. Olykor, ha behunyta a szemét, megborzongott
saját magától. Mély szakadékok lehettek a lelkében, mert ha az emberekre
gondolt, hideg sötétség szállt fel benne. Szeretni kezdte a vihart. Nem
félt többé, ha a völgyek elfeketültek. Nevetett, ha a faluban kitépte a
bóra a zsindelyt a nyomtató kövek alól. Úgy érezte, ő haragszik a
vijjogó szélben, ő szaggatja a szénát az ágasokról, ő viszi a vörös
földet a kőfalak közül, ő nyargal vele, mint egy vérző fergeteg. Zivatar
után könnyebben lélegzett, mintha kitombolta volna magát és fáradtan,
beesett szemmel nézett fel a hegyekre.
Néha azt hitte, hogy a halántéka mögött egy kerék forog, a melyet nem
bír megállítani. Gyakran járt eszében Balog Péter is, Davorin is, meg
Zura Jovan, a kit azelőtt az atyjának hitt. Örült, hogy most már nincs
köze hozzá és szabadon gyűlölheti őt is, meg azt a borzas, szurtos
asszonyt is, a kit megvertek miatta. A pusztára is sokszor gondolt és
olyanfélén képzelte el, hogy ott lelapulnak a hegyek a földre és az
emberek rugják őket, mint a beteg kutyákat. Az emberek rugnak mindent, a
mitől nem félnek. Szerette volna, hogy tőle is féljenek.
Néha feldöntötte a rövidinges kis gyerekeket a falusi utczán. Fel akarta
volna dönteni a viskókat is. Este pedig, fenn a hegytetőn haragosan
tiport a meleg kövekre. Beletiport a napfénybe, amiért lenn járt a
faluban.
Azt akarta volna, hogy a nap egyedül a hegyeké legyen és a hegyek
egyedül az övéi. Csak neki feleljen a visszhangos barlang, a Visnevica
horpadt oldalában. Csak ő találjon rá a vérző havasi rózsára, csak ő
tudja, hogy a Kecskehágó alatt megszakadt a Karszt szíve és az Isten
örökös jeget tett a helyébe.
Jelláé volt a hegyeknek minden titka. Ezért adott nekik más nevet, mint
a többi emberek. Az Ezüstös, a melyben annyi csillogó forrás fakadt.
Messze-messze a Kékhegyek és a vad Csillagjárás orma. Este, éjszakára
azon kapaszkodtak fel az égre a legszebb csillagok.
Szerette volna közelről látni az útjokat. Elindult egyszer arra felé a
kecskéivel. De a hegyekből zivatar szakadt rá. A vihar sivítva hajtotta
maga előtt a fellegeket. Mint félelmes, nyirkos óriásállatok rohantak le
a meredeken. Borzongó gyönyörrel fordította feléjük az arczát. A kecskék
nyugtalanul dörzsölőztek hozzá. Erősebbnek érezte magát náluk és nem
félt.
A fellegek belenyargaltak az erdőbe. Összetépték magukat a fekete fák
között. A fenyves alatt megint gyülekeztek. Szédítő seregek örvénylettek
le a falura. Felettük, mint a leboruló nép felett az ünnepi
szentségtartó, sugarasan bontakozott ki a napfényben a Csillagjárás
orma.
Ezek voltak Jella legszebb perczei. Mindenről megfeledkezett. A felhők
eltakarták a falut. Onnan lennről nem láthatta senki a hegyeket.
Ilyenkor egyedül az övéi voltak…