Giacinta még mindig nem jött vissza, Jella pedig még mindig várta. Ha a
szél száraz levelet csapott az ablakra, sokszor kifutott az ajtó elé és
éjjel, mikor csak félig aludt, nem egyszer hallotta, hogy valaki az ő
hangjával beszél az üres házban: Anyus!… Anyus!… Ilyenkor reggel úgy
rémlett neki, hogy az anyjáról álmodott…
Már hosszúak voltak az esték, Jella iszonyodva nézett az ablak felé,
mintha a tél ott ülne a küszöb előtt a sötétben, mintha látszanék a
lehellete a hólyagos, zöld ablaküvegen… Eszébe jutott a behavazott falu;
a nagy csend, melyben még kutya sem ugat, a fűzfavessző, melyből lassan
kosár lesz dermedt térde között és… a végnélküli jeges éjszakák, mikor
az ember nem tud aludni, mert éhes. Tekintete vissza-visszatért a laza
téglához a tűzhely falában. De hát hol is maradhatott el az anyja ilyen
sokáig?
Ünnep volt. Jella a hegyekből jött vissza, gombát szedett a nedves
oldalakon, ott, a hol még sütött a nap. Lenn az úton egy házaló
poroszkált. Az ember azt kérdezte, merre van a korcsma? A leány
szóbaállt vele, mert idegen volt. Hátha tud valamit az anyjáról. De
azért nem kérdezett tőle semmit, csak ment mellette és lopva olykor
rápillantott. Messziről jöhetett. Látszott a csizmáján. A hátán egy
fekete ládát vitt. Az általvető szíjja mélyen belevágódott a hóna alatt
a rongyos kabátba. Az arcza vörös volt az erőlködéstől.
Jella érdeklődve nézett a fekete ládára.
Mikor beértek a faluba, az ember megállt az ároknál, nekidűlt egy
földhányásnak és leeresztette az általvető szíjját. Letette kalapját a
fűbe és beletérdelt, aztán óvatosan kiszedte a reteszeket. A fekete
ládából fésűk, kötények, kendők, vásári tükrök, hamis függők kerültek
elő. A kékbeli olajos holmi és az olcsó szappan szaga erősen áradt a
Jella orrába, de ő csak egy rojtos tarka kendőt nézett, a mely szebb
volt, jobban virított mindennél. Ez a kendő megfogta a szemét. Ilyen
gyönyörűséget nem látott soha. Egyszerre vágyódni kezdett rá. Mikor
utána nyúlt, feltekintett. A kút felől dobogó, vihogó csoportban
leányok, asszonyok jöttek az úton. Zorka is közöttük volt. Jella tovább
iramodott. Csak messziről fordult vissza. Az ember még mindig a
kalapjában térdelt. A leányok taszigálódva állták körül, Zorka pedig
vállára vetette a tarka kendőt és egy bádogkeretes tükörben nézegette
magát.
Jellának eszébe jutott Davorin. Valami rosszat szeretett volna
asszonyának kiáltani, de azért mégis hallgatva ment odébb.
Útközben minduntalan a kendőre gondolt. Emlékezett rá, hogy
gyerekkorában volt a birónénak egy ilyen kendője és ő szerette volna
legalább egyszer a vállára vetni és szaladni vele, hogy a rojtok
lobogjanak a szélben… Minden lánynak volt kendője a faluban, neki nem
volt; nem volt neki soha semmije… Elképzelte, hogy ha az a kendő az övé
lenne, úgy menne misére még nagy melegben is és Davorin megint őt nézné
Úrfelmutatáskor, mikor a többiek lehunyják a szemüket. Ő pedig
odafordítaná a hátát, nem mint a multkor, a rongyos, kartonruhás kis
hátát, hanem a czifra, rózsás kendőt, aztán végig menne a falun és a sok
rojt lobogna a szélben.
Mikor hazaért, kivette a téglát a tűzhely oldalából, belenézett a kormos
üregbe, vajjon helyén van-e az a kereszt, közben a kendőre gondolt.
Estefelé kiült az ajtó elé. Mozdulatlanul nézett le az útra. Nagysokára
kifordult a korcsmaajtón a házaló ember. Jellának egyszerre eszébe
jutott, hogy miért didergett olyan sok idő óta a küszöbön. Megvan még a
kendőd? – kiáltotta már messziről.
Az ember bólintott és ment tovább.
– Mennyiért adod?
A vándorló megállt. Bizalmatlanul nézett a leány rongyos szoknyájára.
Alkudozni kezdtek és Jella már úgy érezte, nem bír a kendő nélkül
megélni.
– Van egy arany-keresztünk… Megijedt, a mikor kimondta. Hirtelen
hátranézett. Olyan gyorsan jött az egész. Az ember otthagyta a kendőt,
pénzt is ráadásul, az aranykeresztet pedig vitte el magával.
Jella levette a polczról az anyja imádságos könyve mellől a törött
tükördarabot. Az ablaknak támasztotta. Belenézett. Fiatal mellén
megfeszült a kendő. Mosolyogni kezdett.
– Jágoda!… Jágoda!…
A vén koldusasszony megállt a pataknál és mintha a szél hozná vissza,
gyorsan jött a kunyhó felé.
– Gyere csak!
A leány meg akarta mutatni magát valakinek.
Az öreg átbotlott a küszöbön és odakuporodott a tűz mellé.
Jella nevetve fordult egyet:
– Szép vagyok?
Jágoda alulról nézett fel rá és lassan dörzsölte össze lilaszínű kezét.
– Szép, – mondotta halkan, – de én fázom. Régen nem kaptam semmi meleg
ételt.
Jella tudta, hogy Jágoda a pálinkát hívja meleg ételnek és félrehúzta a
száját.
Az öreg kicsinylően legyintett.
– Nem tudsz te semmit… Mikor az Úristen megteremtette a hideget, az
éhséget és az öregséget, hát megsajnálta az embereket és hogy jót is
adjon nekik, hát megteremtette a pálinkát, mert attól el lehet felejteni
a hideget, az éhséget, meg az öregséget is.
Szeme egyszerre megakadt az ablakdeszkán, azon a pénzen, melyet Jella a
házalótól kapott. Nem vette le róla többé a tekintetét és közben olyan
hangon, mintha koldulna, beszélni kezdett:
– Honnan van ez a kendő meg az a pénz?
A leányt készületlenül érte a kérdés.
– No ne félj, Jelliczám. Szép is vagy,… fiatal is vagy, én meg tudok
hallgatni. Jelentőségteljesen nyujtotta ki száraz kezét.
Jella adott neki a pénzből, de nem nézett rá. Az öreg megállt az
ajtóban. Görnyedtebb volt, mint máskor, a keze leért a küszöbig. Ferde
szájjal mosolygott:
– Nemsokára hazajön az anyád…
A leány ijedt mozdulattal rántotta le válláról a kendőt:
– Honnan tudod?
Nem értette, hogy mi történt. Megijedt, mikor az anyját említették, de
hiszen az előbb még várta; világosan emlékezett, az előbb, mikor gombát
szedett a hegyoldalon… Nyugtalanul pillantott a tűzhely alsó téglájára…
Ezóta már messze járhatott a házalóember és az anyja azt mondta, hogy
jól vigyázzon a keresztre. Végig törölte a homlokát. Mikor olyan szép
volt az a kendő. Mikor olyan régen vágyódott utána…
Este, elalvás előtt, mintha nem várta volna többé olyan nagyon az
édesanyját. Ezután nem kérdezgette önmagától, hogy hát hol is marad oly
sokáig.