Másnap elindult, hogy megkeresse az atyját. Ő talán tud valamit mondani
az édes anyjáról.
A kecskéket a harangozóék hülye Lizinkájára bizta:
– Jól vigyázz rájuk! – És odaadta neki a csempe bögrét, melyben Giacinta
a gyufát tartotta, meg egy kis fonalat, mely az utolsó hálóból
megmaradt. Aztán ment; korán, virradat előtt.
A falu kék volt a hajnali világban, a fű lucskos és hideg a lába alatt.
A szénégetők azon a nyáron egy völgykatlanban dolgoztak, a Risnják
oldalán. A nagy, elvadult sűrűség felett mindég szállt a füst és a szaga
messzire érzett az ősi rengetegben. Őszszel lassan néptelenedett el az
erdő. A kis tisztásokon elhagyatottan álltak a galyakból összerótt
kolibák és hevenyészett falukon árván rezgette a szél a megszáradt
lombot.
A szénégetők már javarészt átmentek Szlavoniába a facsúsztatáshoz, csak
Zura Jovan dolgozott még megkésve a Risnják oldalában. Az összehalmozott
fa lassan szenesedett át a nedvességben. Az éjszakák már hidegek voltak.
Vén bükkök tövében, embernyi páfrányok között állt a koliba. A közelben
egy forrás fakadt és vize sárosan szivárgott a földből. Az avar ázott
volt, még meleg nyárban is. A nehéz, zöld árnyékban szunyogok zümmögtek.
A szénkúp oldalából, mintha kemenczelyukakból jönne, egyre szállt a
füst.
Zora Jovan a koliba küszöbén ült, mikor Jella a bozótos sűrűségből
kidugta a fejét. Az ember nem vette őt észre, lomhán bámult maga elé,
mezítelen lábával a sáros földben vájkált és időről-időre, mintha nagy
cselekvésre szánná magát, a levegőbe köpött. Az arcza fekete volt a
szénportól, az ajka lecsüngött, mintha nehéz lett volna; az alsó fogsora
mindig kilátszott.
Egyszerre abbahagyta a vájkálást. Szeme a bokrok felett találkozott a
Jella szemével. Meredten nézett rá, káromkodott egyet és felugrott. A
leánynak úgy rémlett ekkor, mintha az atyja hátraszólt volna a kolibába.
Zura Jovannak rövid volt a lélegzete.
– Hát te mit keressz itt?
A leány már nem értette, miért is futott ő annyit, hogy ideérjen. A
szíve nehéz és ellenséges lett. És mialatt fejében az öntudatlan
gondolatok egy elmosódott benyomást kerestek, a melyre nem bírt
visszaemlékezni, szeme mindegyre a koliba felé nézett.
Átbujt a bokrok között és fojtottan, alaptalan reménységgel mondotta:
– Az anyust keresem…
Zura Jován megint káromkodott. Jella félni kezdett, hogy az anyja talán
még sincs itt. Két keze kinyílt a levegőben, mintha elejtette volna az
utolsó darab kenyerét.
A kolibából sajátságos csörömpölés hallszott. A leány hirtelen
kiegyenesedett. Feje előrenyúlt és mielőtt az atyja megakadályozhatta
volna átugrott a küszöbön.
– Anyus!… kiáltotta olyan hangon, mint egy gyerek, a ki elől hiába
bújtak el. – Hiszen tudtam… Ijedten állt meg. A szeglet homályában egy
elhízott, lusta test mozgott. Ez nem volt az anyja. Ez egy idegen
asszony volt. Szótlanul, kihívóan néztek egymásra, míg Jovan közéjük nem
állt. Valamit súgott az asszonynak, az meg arczátlanul nevetett. Jella
szeme megtelt könnyel. Eszébe jutott, mikor az atyja az anyját ütötte és
ő elbújt a padláson, mert nem bírta nézni. «Vajjon megveri-e ezt is?…»
Szerette volna látni. A háta puha volt, a csipője rezgett, mikor
mozdult. «Ezt jól lehet ütni», – gondolta. – «Soká, ököllel.»
Jovan nem nézett rá, mikor visszafordult. Zavarodottan hajtotta félre a
fejét és megint leült a küszöbre. Csak onnan szólt hátra a leányhoz:
– Éhes vagy?
Jella megállt az atyjával szemközt.
Az ember kelletlenül dörmögött:
– Mit nézel úgy rám? Hát csak nem élhetek mindig asszony nélkül az
erdőben.
A hangja olyan volt, mintha a torkában fűrészeltek volna.
Jella nem hallotta, a mit az atyja mondott. Csak egy gondolat járt a
fejében.
– Megverted már? – kérdezte és a szeme veszedelmesen fénylett. Zura
Jovan még jobban kinyitotta a száját:
– Kiről beszélsz?
– Róla!… Jella állával a koliba felé intett.
Az embernek eszébe juthatott valami. Ingerülten belevágta sarkát az
ázott földbe. A locsakos víz feketén frecscsent térdig feltürt
nadrágjára. Aztán felállt és nagy, lomha lépésekkel lement a mélyedésbe.
Egy pillanat mulva eltünt a füstben, mely mint a megolvadt sár,
gomolygva ömlött ki a szénkúp szelelőin át.
Az asszony csak erre várt. Kidugta piszkos, fésületlen fejét a
kolibából.
– Elmenj innen, – mondotta lassan ringatva a csipőjét, – itt hármunknak
nem telik az étel…
Jella undorodva nézett rá. Daczosan, félvállról felelte:
– Engem innen csak az apám küldhet el.
– Az apád?… Ép úgy lehetne az enyém is. – Az asszony bárgyúan, gonoszul
nevetett. – Sohse volt a tied. Te senki lánya, te… Az anyád csak előtted
szégyelte. Azért fizetett meg Zura Jovánnak, hogy hallgasson, azért
tűrte, hogy üsse… Ostoba volt, mint a talpam…
Az asszony szaggatottan, gyorsan beszélt és a szemében az a
kérlelhetetlen kifejezés volt, melylyel az éhes állat az ételért
dulakodik. Jella mintha fejbe ütötték volna, szédülve, tehetetlenül
hallgatott. Egy pillanat alatt mindenféle az eszébe jutott, a mit régen
Zura Jovan az anyjának mondott, mikor pénzt kért, mikor azt hitte, hogy
ő nem hallja. Hátha nem hazudik ez az asszony? Két kezét görcsösen
szorította a mellének és az ember után iramodott. Lenn, a fekete
horpadásban szembekerült vele. Fuldokolva kiáltott rá:
– Igaz, hogy nem vagy az apám?
Jovan, mintha valamit követne a tekintetével, a mi elrepült tőle, bután
nézett el a füst felett. Duzzadt szemhéja alatt vörös lett a szeme és
olyat bődült, hogy visszhangzott a Risnják oldala. Rohanni kezdett a
koliba felé.
– Az mondta! Az ott bent! – ordította Jella. – Üsd… Üsd!… Ököllel! A
fejét…
A szive dobogott és a kegyetlen gyönyörűségtől, a fájdalomtól elvakulva
menekült vissza az erdők zúgó alkonyába.