A nagy, karsztos hegyfalak alatt csak két ember állt a sinek mentén. Az
alagutból fulladozó lihegés hallatszott. Kattogó visszhang. Mintha ezer
kalapácscsal vernék a hegy belsejét. Egyszerre megsebesült a sötétség.
Rohanó, vörös foltok támadtak benne. Két leömlő vérszalag szédületesen
nyargalt előre a sineken.
A vonat mennydörögve száguldott el az apró őrházak előtt. Kivilágított
ablakainak fénykoczkái átsuhantak a gőzbemosódó emberi alakok felett.
Viharától reszketett a föld, a levegő. Tűzfényes füstje meg-meggyujtotta
az éjszakát.
A kanyarodónál ismét alagútba fúródott a vonat. Eltünt. Kihült füstje
alattomosan kúszott elő a hegytorokból. Lebernyegesen terpeszkedett szét
a szakadékok felett. A töltésről lüktető neszszel egy kavics gördült alá
a mélybe.
Csend. És a kövek között megint csak a két ember élt.
Mintha a dermedt némaságon átrohanó erő megrázta volna őket, kezükben
meglengett a jelzőlámpa. Hallgató beszédben így szóltak egymáshoz a
messzeségbe. Egymásra voltak utalva a nagy elhagyatottságban. Ott fenn a
magasban, összébb szorították az alagutak az őrházakat. Kívülök nem
létezett semmi más. Halott, fehér sziklák, hideg szakadékok, szürke
kőmezők; élőn csak az erdő, zúgott… Az alagutakon túl megszűnt az ő
világuk. De itt jól ismertek mindent: a villámperzselte távirópóznát, a
rozsdafoltos talpfát a kanyarodónál és a vízárok táján azt a kapcsoló
csavart, a melyik könnyebben meglazult, mint a többi. Egymást is
ismerték, akár a sinszögeket és előre tudta mindenik, mit fog mondani a
másik a következő pillanatban.
Az egyiknek volt felesége, meg gyermeke is és elvágyott innen. A másik
egyedül élt a kis őrházban, a szilvafa alatt, melyet huszonkét évvel
azelőtt ő maga ültetett.
Az ember bement a házba. A lecsavart petroleumlámpa fojtós szagot
terjesztett. Kiült hát a küszöbre és maga sem vette észre hogyan, megint
Jellára gondolt. Felsóhajtott. Nem, így nem lehet élni…
Mióta a leány először jött el hozzá az erdőből, elmult a nyár. Azóta
sokszor várta a töltés mellett és olyan nagyon nézett le a fák közé,
hogy a szeme könnyezett, a pipája kialudt. Nem vette észre, szívta
tovább, mintha égne. Jella még messze volt, lenn a völgyben, de az éneke
már felért a magasba. Üde és fiatal volt a hangja mintha erdők
harmatján, patakok csengésén szűrődött volna át. Aztán kibukkant az
erdőből kecskéivel és nevetett. Az ajka nedves volt, a foga fehér. A
haja kuszáltan csillogott kis feje körül és az arczán szinte még
látszott annak a napfénynek a meleg aranya, a mely épen megsütötte.
Sokszor jött el így hozzá. Péter eleinte nem tudta, hogy várja, csak
akkor, később, mikor már nem bírt másra gondolni. És valahányszor
találkoztak, az ember mindannyiszor meg akart a lánynak valamit mondani.
De mikor rá került a sor, hogy beszéljen, csak egy sóhajtás jutott az
eszébe.
Ha egyedül volt, sokat nézte az óráját és indulatos gonosz kedve támadt.
A multkoriban, mikor még vöröslöttek a galagonyabokrok, Jella
teletüzködte piros bogyóval a haját. Péter mosolyogva nézte fején a vad
koszorút és megkérdezte tőle, hogy férjhez tudna-e menni. Csak úgy
véletlenül szaladt ki a száján, szinte megijedt, a hogy hangosan
hallotta a gondolatát.
Jella, a szakadékok felett, elnézett a faluja irányába. A szeme sötét
lett, Davorinra gondolt.
– Soha, – mondotta, – most már vége. Péter nem mert többé erről szólni
és ha olykor az az érzése támadt, hogy a vére a szemén át szalad a leány
felé, hát elfordította a fejét. Nem akarta, hogy őt is meggyűlölje, mint
azokat a falusi legényeket, a kik elől hozzá menekült.
Jella sokszor beszélt Balog Péternek az anyjáról és a hegyekről is. Fenn
ült a sorompó rúdján és lóbálta a lábát a virágok felett. Mindig így
tett, ha jókedve volt. Az érdes hegyi szellő lengette a haját. Az ember
előtte ült egy kövön és mosolygott és nem figyelt oda, de a hangját
azért hallotta.
– Gyere fel velem a Javorjéra, megmutatom, hol nő a havasi rózsa.
Péternek fáradság jött a derekába, mikor a nagy hegyre felnézett.
Magában önkénytelenül számolni kezdte az éveit. Sok volt, háromszor
annyi, mint a mennyit Jella számolt. Egyszerre minden ránczot külön
érzett az arczán, egyszerre nehezek lettek szája körül a barázdák.
Hallgatott és bizonyosan tudta, hogy magától sohasem fog merni arról
szólni, amire annyit gondol.
A leány oldalt hajtotta a fejét. Lepillantott rá. Mintha az utóbbi
időben a kék zubbony jobban behorpadt volna a Balog Péter mellén. Akkor
is köhécselt, ha nem nevetett.
– Beteg vagy?
– Azt hiszem…
– Hát nem tudod?
– Honnan lehessen ilyesmit tudni…
Jella nem értette őt. Szeretett feljárni az őrházba, mert ott fenn
eltakarták a hegyek a falut és mert beszélhetett mindenről, a mi a
fejében volt. Aztán meg olykor a vonatot is látta, a mely az anyja
tengere felé ment.
Odalenn nem szólt senkihez, csak egyszer állt meg a kocsma előtt Medve
Dusánnal. Azóta még a legények is elkerülték, mintha félnének tőle.
Mikor észrevette, bátrabb lett. Davorint jóformán soha sem látta és ha
mégis az eszébe jutott, úgy gondolt rá, mint egy veszedelemre, a melyet
szeretni tudott volna, a mely elmult, a melyet kinevetett.
Egy napon lakodalom volt a faluban. A korcsmáros-tanítóék Zorkájának
pirosabban tüzelt az arcza, mint valaha, Davorinnak meg olyan szűk volt
a csizmája, hogy belesápadt a képe. Jella nem fordult meg a templom
előtt, hogy utánuk nézzen.
Davorin leitta magát és a Jella nevét kurjongatta; Zorka pedig sírt a
küszöbön, és az asszonyok vigasztalták. Aztán minden rendbejött és Jella
még inkább elidegenedett a falutól. Olyan volt ő, mint egy bolygó bokor,
mely senkinek a kertjébe sem tartozik.
Csak Balog Pétert, meg a kecskéket szerette. Egészen egyformán szerette
őket. Szívesen odadörzsölte volna néha az arczát a Péter sovány
arczához, de ha feléje hajolt az ember, olyan érthetetlenül húzódott
hátra tőle, mintha haragudnék.
Szótlanul mentek a töltésen. Jella elől járt, Péter követte. A fűben
zörögve kergette a szél a száraz leveleket. A fenyvesben zúgott az ősz.
A leány a télre gondolt. Hirtelen megállt és bevárta az embert.
– Ha egyszer a nagy hó leesett, soká nem jövök vissza, – szinte
öntudatlanul hajolt előre, olyan közel, hogy a másik érezte a hűvös
levegőn át meleg lehelletét.
Péter visszahőkölt és összeharapta a fogát. Szájában megrecscsent a
pipaszár.
Mikor az erdőhöz értek megálltak. Jella maga mellett letört egy darabot
a vén fenyő kérgéből és szórakozottan a levegőbe dobta. Aztán duzzogva
nevetett:
– Holnap sem jövök vissza… Azt akarta, hogy kérleljék.
– Ne gyere vissza, – mondotta tompán az ember.
A leány megütközve nézett rá. De Péter arcza komoly és merev maradt,
csak a szája reszketett.
– Mi lelt?
Nem jött válasz a kérdésére. Jellában daczos harag szállt fel, mintha
megbántották volna.
– Hát sohase jőjjek vissza?
– Soha, – felelte az ember kétségbeesetten. Mást, egészen mást akart
mondani, de csak ez a szó jutott az eszébe. Mikor kimondta, ijedten
nyujtotta ki a kezét, mintha utána szeretett volna nyúlni, hogy
visszavegye. Jella kíméletlenül taszitotta el magától. Aztán elment,
anélkül, hogy visszafordult volna.
Az ember száraz szemmel, mozdulatlanul állt a vén fenyő alatt, melynek a
kérgén meglátszott a seb, melyet a leány öntudatlan kézzel tépett. Az
emberen nem látszott semmi.
A szél duruzsolt. A táviróhuzalokon és az őrház felől lenyomta a
harangjelzést a mélybe.
Jella leült egy kőre és szomorúan rázni kezdte a fejét. Nem értette,
hogy mi történt, de azért alig csodálkozott. Már jó ideje megszokta,
hogy minden másként jön, mint a hogy ő várja. Olyan megfoghatatlan az
egész. Az emberek, az élet is. Megint egyedül érezte magát a világban.