Fenn a Javorje oldalán már a fűbe hullott a vadrózsák vére. A nap forrón
tűzött az oldalakon. A szél csak nagy ritkán jött le a földre. Jella
tudta, hogy ilyenkor a magasban jár, mert este lobogtak a kék nyári
égben az ökölnyi csillagok.
Napközben az erdőben és a földeken dolgoztak az emberek. A falu néptelen
volt. Csak a patak felől hallatszott elvétve sulykolás. Csak a sírásó
házában fütyült szakadatlanul a gazda. Az ő földjét aratás után kellett
megmunkálni…
Dél volt. A legények már hanyattfekve nyujtóztak az irtás szélén. Jella
térdig gázolt a fűben. A nap csillogott egy fatönk halott, ezüstös
kérgén. A fatönk mellett agyagkancsó állt a gazban. A leány csak akkor
vette észre, mikor a kis fekete gida neki ugratott. A kancsó feldült és
a víz halk kortyogással ömlött a száraz földre. A közelben mozdult
valami. A hosszú Branko felkönyökölt Jella mellett, mikor meglátta őt, a
szoknyája után kapott. Nevetve kezdte húzni maga felé.
– Gyere csak lelkecském…
Szavára több izzadt álmos fej emelkedett ki a fűből. Branko
ellenszenvesen vigyorgott:
– Szép vagy Jelliczám… Jella nevére a kiemelt fagyökér mögött még egy
ing fehérsége villant. Davorin volt. Egy ideig az ébredő ember bárgyú
tekintetével nézett maga elé. Elnyújtott két lába között a füvet kezdte
tépdesni.
A leány nem látta őt. Kirántotta szoknyája végét a hosszú favágó
kezéből. Indult tovább. Mozdulatánál az ingváll oda tapadt a hátához,
rezes ragyogású haja alatt fiatalon hajlott oldalt napégette nyaka. A
legények sértő tekintettel követték a teste ringását. Branko és a
dugárok felugráltak. Davorin nyujtózott.
A rekkenő melegben szinte reszketett a levegő az irtás felett, a forró
földből erjedve áradt ki a termékenység kesernyés szaga. A nap villogása
a legények fejébe kergette a vért. A leány olyan idegen, olyan új volt
nekik, itt az erdők között. A járása könnyebb, a teste szabadabb volt,
mint lenn a faluban és a fejét magasan hordta, mintha mindég a csúcsokra
nézne fel.
Jella hallotta, hogy beszélnek mögötte, de nem törődött velük, hanem
mikor egyszerre csend lett, mintha késsel vágták volna el az
össze-vissza hangokat, nyugtalanul fordult meg. Mozdulatánál a lába köré
csavarodott a rongyos kis szoknya.
A legények csoportban álltak egy kiszáradt fa alatt. Mindannyian őt
nézték. Csak ekkor látta meg, hogy sokan vannak. Öten, talán hatan is,
és ekkor látta meg közöttük Davorint. Ösztönszerűleg lejebb eresztette
csipőjén a feltűrt szoknyát.
Davorin nyaka vörös volt, duzzadtan lüktettek rajta az erek, szeme alatt
két nyers folt tüzelt, mintha meggyulladt volna benne a vér.
Jella zsibbadtan meredt rá, aztán a legények felé fordult, de az ő
elváltozott arczukból is a Davorin szeme nézett rá ijesztően, a baromi
erő rettenetes jogával. Elsápadt. Egyszerre mindent megértett. A szeme
kitágult és megtelt iszonyattal, mintha kérlelhetetlenül látná közeledni
magához az anyja végzetét. Úgy érezte, hogy a teste elveszti a
szabadságát. Láthatatlan erők fogják körül. Nincs menekülés, a levegőn
át terjed a veszedelem és elzár előle minden útat. Riadtan lapul össze,
mint egy szegény kis őz, a melyet bekeritettek a farkasok.
Davorin mondott valamit, a mit nem értett és azért mégis tiltakozva,
undorodva rázta a fejét.
– Hát nem akarsz? – ordította a legény. – Majd akarunk mi! Olyan
mozdulattal intett a többieknek, mint mikor kutyákat uszítanak a biztos
prédára.
– Gazember! – kiáltotta Jella élettelen hangon. Két keze a levegőbe
kapott, mintha szíven lőtték volna, aztán futni kezdett reménytelenül,
kétségbeesetten. Davorin és a legények nagy ugrásokkal nyargaltak
mögötte az irtáson át, mint egy egyetlen, sokfejű lihegő állat, a mely
félholt zsákmányát üldözi, hogy megosztozzék rajta.
Jella nem tudta, merre fut, csak rohant vakon az erdőnek. Káromkodás
verte fel a csendet. Valaki elbukott. Valaki visszacsuszott a meredeken.
A fenyőágak süvöltve csapódtak hátra a törtető emberi testek mögött. Az
erdő ritkulni kezdett. A vad horpadások között sziklák nyúltak fel.
A leány arczát megvérezték a galyak, a szoknyája lobogott, az inge
tépetten verdeste a vállát. Egy pillanatra térdre bukott, aztán megint
tovább, fel, egyre magasabbra. Mialatt emelkedett, mintha lesülyedtek
volna körülötte a kövek, a bokrok, az erdők. A mélyben zavarosan
mosódott össze a völgy, az irtás, a riadtan ügető kecskék, a fák között
felvillanó, nyargaló alakok. Egyszerre mozdulatlan lett a szemebogara.
Mintha eddig csak önkivületében futott volna, mintha csak most ismerte
volna meg a tájat. A nagy, kopár sziklarém a fenyves felett… A lila
virágos havasi rét… Eszébe jutott a szakadék és a villámsujtotta fiatal
szálfa, a mely áthidalta. Irányt változtatott. Nekiszaladt a
vizmosásnak. Ájult rémülettel négykézláb kapaszkodott gyorsan, gyorsan
felfelé és közben remegő kézzel görgette vissza maga mellett a kimozduló
köveket. A legények fenyegetően orditoztak utána. A kövek meg csak
zúdultak lefelé.
Elérte a szakadékot. A ledőlt fenyő csúcsa csak alig hogy partot fogott
túlnan. A szél kisértetiesen rezgette a mélységbe meredő, elhalt
galyakat.
Már hallatszott a legények kiáltozása. Davorin feje kibukkant a lejtőn.
Egyszerre dermedten álltak meg mindannyian.
Jella előrehajolt, végignyúlt a perzselt fán és nyitott szemmel, lassan
kúszott át a hideg halál felett. A fenyő reccsent… egy pillanatra
meghajolt, mintha a mélységbe akarná ejteni a leányt. Aztán már ott állt
a túlsó parton és az életösztön megnövekedett erejével taszított egyet a
fenyőszálon. A fa csúcsa ketté tört, lefordult a szakadék széléről és
zuhant alá a sziklafalak között, surlódva, távolodó, hosszú zajjal.
Valami locscsant a szakadék fenekén és a sötét láthatatlanból megint
háboríttatlanul hangzott fel a földalatti vizek tompa zúgása.
Jella felemelte a fejét. Most már nem jöhetett utána senki.
Összeszorított ököllel nézett a túlsó partra. Tépetten, rongyosan,
vadul. A vére lüktetésétől nem hallott többé semmit. A szemébe mintha
buborékok emelkedtek volna. Reszketni kezdett a szíve táján, a nyakánál,
a csipőiben és eszeveszetten megint futásnak eredt.
Csak ekkor ocsúdtak fel a legények. Szégyenkező, tehetetlen dühükben
köveket hajigáltak a leány után. Veszett ordítozás vegyült a rengeteg
rejtélyes zúgásába és Jella érintetlen sziklái, nyomorult, piszkos
szavakat ismételtek meg. Aztán, mintha egyszerre mindent elfelejtett
volna a táj, még nagyobb lett a némaság, még nagyobb és tisztább a
csend.
Jella idegen erdőbe ért. Erre még nem járt soha. Az óriási fák alatt,
mint vörhenyes, lenyomott gyep, puhán terült a fenyőtűk rétege. A
törzsek északi oldalán moha nőtt. A nap rézsútos aranysávokban nyúlt el
a földön, fényén békésen suhant át a fenn szálló madarak árnya. A leány
megállt. Oly végtelen volt a csend, hogy hallotta, mikor a fenyőszurok
halk neszszel lecsurrant a fák kérgén. Nyugtalan lélegzettel szívta be a
melegben olvadó illatot. A törzsek között gyalog ösvény látszott, aztán
szétnyílt az erdő. Fehér sorompó állta el az útját. A sorompón túl
meredek töltésen, fatalpakon két sötét vonal kanyarodott és a hol a nap
beléjük sütött, úgy csillogtak, mint a kasza pengéje. Jella szeme
követte a két vonal útját, messze-messze egy barlangban tüntek el.
Kémkedve, bizalmatlanul hajolt előre. Az erdővel szemközt sivár
sziklafal meredt, lejebb a fal éle belezuhant a szakadékba. A töltés
alatt fenyőfák csúcsa zöldelt fel a mélyből. Az innenső oldalon, az erdő
sötét vonala előtt, kis házikó állt. Három görbe fa, kerítés, lócza. A
lóczán egy ember ült és pipált. Mikor a leányt meglátta, kivette a
szájából a pipát és azzal intett feléje.
Jella olyan kevéssel beérte ebben a perczben, hogy a közönyös
mozdulatban védelmet, hívást, mindent látott, a mi jó volt és a mire
vágyott. Megint nyargalni kezdett, mindig gyorsabban, ijedten az ember
felé, a hogy melléje ért, irtózva fordult hátra, aztán lebukott a padra.
Feje erőtlenül csuklott a falnak; a szemét nem tudta nyitva tartani.
Mikor felpillantott, a férfi előtte állt és komolyan nézett le rá. Nem
szólt, nem kérdezett semmit, Jella mégis érezte, hogy sajnálja őt. És
ekkor az a mondhatatlan szánalom szállt fel benne, a mit az ember csak
önmaga iránt bír érezni. Sovány, kis válla a falhoz ütődött. Meghatóan
fiatal arczán, a nélkül, hogy tudta volna, lassan csurogtak végig a
könnyei.
A férfi szinte szégyenelte a tehetetlenségét. Bizonyos volt benne, hogy
a leány szenved. Miért nézi hát tétlenül? Félre fordult. Ügyetlenül
taposott szét egy rögöt a csizmája sarkával. Olyanformát gondolt, hogy
tennie kellene valamit. De semmi sem jutott az eszébe, kiverte hát a
pipájából az égő dohányt és bement a házba. Kis vártatra kenyeret, meg
egy köcsög aludt tejet hozott ki. Mikor letette a lóczára, előre hajolt.
Egészen közel volt a leányhoz. Hallotta ijedt lélegzetét. Látta
összekarmolt homlokát és, hogy letörölje a szivárgó vért a halántékáról,
félszegen végighúzta durva tenyerét az arczán. Megkönnyebbülés fogta el.
Egyszerre eszébe jutott, hogy hiszen ez volt az, a mit ő tenni akart. A
leány összerezzent. Így csak az anyja simogatta őt régen-régen, mikor
kis gyerek volt. Fáradt, beesett szemét hálásan emelte az idegen
emberre.
Az ember már nem volt fiatal, vézna mellén behorpadt a kék csíkos
vászonzubbony. Sapkája alatt őszülő haj látszott. Az arcza kicsiny és
száraz volt; csak az állán nőtt szakáll és a szája mellett, mintha a sok
hallgatástól támadt volna, két kezdődő barázda látszott.
Jella szabadabban lélegzett. Az a lázadó, keserű érzés, mely a belsejét
ásta, elzsibbadt az idegen ember jó, szürke szemének a pillantása alatt.
Szinte akaratlanul beszélni kezdett. Eleinte akadozva, értelmetlenül,
aztán indulatosan, vádolón és közben szétfoszlott fejében a sok zavaros
ijedtség. Minden egyszerübb lett. Csak az történt, hogy az anyját
elüldözték, a többi magától jött. Mintha eddig iszapos, sötét bozótban
járt volna, lesüppedve, iszonyodva, vakon; most sütött a nap, tisztásra
ért és nem félt, mikor visszanézett. A lába gyorsabb volt a
veszedelemnél. Ha Davorin utóléri, talán lerántotta volna magával a
szakadékba, de mert nem érte utól… megvetette. Olyan szokatlanul jó
volt, hogy beszélhetett, hogy meghallgatják. Körülnézett. A szeme tele
itta magát melegséggel, újra ragyogott. Lassan lóbálni kezdte a lábát.
– Szép itt te nálad.
Az ember mosolygott és közelebb tolta a leányhoz a tejes köcsögöt. Jella
kiitta a tejet és felállt. Mozdulatánál a másik olyanfélén nézett rá,
mint a kis fekete gida, mikor este el kellett válniok egymástól. Ettől a
tekintettől eszébe jutottak a kecskéi.
A férfi nem tudta, hogyan tartóztassa.
– Gyere be a házba, – mondotta zavartan – üvegbura alatt van egy szép
Szűz Máriám. Van egy alabastromkutyám is… Megmutatnám. Mialatt beszélt,
az a sejtése támadt, hogy ha ez a leány elmegy innen, magányosabb lesz,
mint volt valaha.
Jella a nap eltünő fényfoltjait nézte a fák alatt.
– Majd máskor. Már későn van.
– Hát visszajössz?
A leány kiegyenesedett és nevetni kezdett.
Elindultak az erdő felé. Mikor Jella átlépett a töltésen a két fekete
vonal felett, lemutatott a földre:
– Mi ez?
– Sinek. Ezen jár a vonat.
A leánynak eszébe jutott, hogy hallott valami ilyesféléről egyszer a
faluban.
– És te mit csinálsz itt?
– Pályaőr vagyok.
Ez nem érdekelte Jellát. Inkább azt akarta megtudni, milyen az a vonat
és honnan jön.
Az ember magyarázata csak megzavarta bizonytalan fogalmait.
– Mondd csak, a hegyeken túlról jön a te vonatod?
A férfi bólintott.
– A pusztáról?
– Igen onnan is…
– Akkor nem szeretem.
– Miért nem szereted? Úgy hiszem a nagyapám is onnan szakadt erre a
vidékre. A nagyapám is magyar volt.
Jella megállt. Elgondolkodva nézett le a földre:
– A tisztelendő úr azt mondta, hogy a magyarok véres szájú, hatalmas
kutyák.
Az ember nevetni kezdett. Közben köhögött és az arcza piros lett.
– Te nem vagy olyan, – mondotta Jella félhangon, mintha jóvá kellene
tennie valamit. Hirtelen felpillantott:
– Te jobb vagy még a tisztelendő úrnál is… Ugy-e Cyrilnek hívnak?
Az ember megint nevetett és halkan köhögött hozzá:
– Miért gondolod?
– Nem tudom. Csak úgy hittem. Cyril?…
Ez illenék hozzád.
– Balog Péter… öreg Péter a nevem.
– Öreg?
– Huszonkét éve szolgálok itt. Én ültettem azt a nagy szilvafát is. Hát
téged minek hívnak?
– Jellának…
– Jella… ismételte meg az ember lassan, mintha jól az emlékezetében
akarná tartani. Közben kivette az óráját a nadrágzsebéből. Spárgára
kötött otromba ezüstóra volt, kopott bőrzacskóban hordta. A leány
tisztelettel nézett rá.
– Milyen gazdag vagy te. A házad is szép. Talán tehened is van?
– Kettő.
És kecskéd?
– Három.
Jella összecsapta a kezét.
– Igazán gazdag vagy.
Az ember sajátságosan mosolygott és lepillantott az órájára.
– Vissza kell mennem. A vonat…
Jella kiváncsi lett.
– Jön?… Aztán hova megy most a te vonatod?
– Le a tengerhez.
– A tengerhez? A leány az anyjára gondolt és mert arra ment a vonat,
amerre az anyja, hát szerette volna látni.
– Majd visszajövök, – mondotta, mikor elváltak.
Jella soká barangolt az erdőn, míg megkerülte a nagy szakadékot. Az
irtás táján ráakadt a kecskéire. Az oldalakon már növekedett a csúcsok
sötétje. Az ölberakott fa árnyéka elnyúlt a földön. Puha szürke hamu
ereszkedett a fákra, betemette a völgyet. Mikor a leány meglátta a
mélyben a falu elmosódott fehérségét, egyszerre kemény lett a lelke.
Eszébe jutott, hogy egyedül van. Szétszakadt a fejében az a nyugalom,
melyet fentről hozott magával, megint érezte, hogy ő meg a hegyek
egymáshoz tartoznak. Benne is vad, zúgó patakok járnak és elsodorják őt
magát is, benne is kövek vannak, nehéz kemény kövek, a melyekkel agyon
lehetne ütni azokat, a kik őt és az anyját bántották.