Az öreg templom fala és a partos oldal között úgy összeszűkült a mély
út, hogy csak egy ember fért el benne. Esteledett. A kövek már nem
látszottak a földön. Jella hazafelé tartott. Davorin a műhelyből jött.
Egy pillanatra megállt, aztán előre lépett és a tenyerébe fogta a leány
állát. Nyersen kényszerítette, hogy feléje forduljon.
– Nézz már valahára rám, – a hangja kérő akart lenni, de a marka kemény
és parancsoló volt.
Jella vére lassan szállt fel a szívéből. Olyan váratlanul találkoztak,
olyan jól esett neki. Hát van még valaki a világon, a ki az ő szemébe
akar nézni?… Hirtelen fáradságot érzett a térdében, mintha nagy,
magányos futás után állítanák meg. Davorin melle széles volt és ő ki
szerette volna sírni magát valakinek a mellén. De azért ösztönszerűleg
mégis hátrább húzódott.
A legény türelmetlenül kapott a dereka felé:
– Hát nem akarsz?
Ez a rekedt hang visszalökte a lányt… Ez ugyanaz a hang volt, a melytől
akkor este megirtózott.
– Hát nem akarsz? A legény gyorsan lélegzett, Jella érezte, hogy a szája
az ő száját keresi a homályban. Melle a melléhez ért. Szinte szédülve
hunyta le a szemét. De ekkor érthetetlenül, mintha Zorka nagy, piros
arcza került volna eléje és Zorka mellett meglátta Davorint és a kutat.
Csak most jutott eszébe, hogy ugyanez a kép sokszor megjelent előtte, ha
egyedül volt a házban és kinn besötétedett.
Nyugtalanul ágaskodott fel a legény karjában és találomra kérdezte:
– Igaz, hogy házasodol?
Davorin ingerülten rántott egyet a vállán:
– Mi közöd hozzá!
A leány rámeredt… keserűen taszította el magától.
– Eredj hát akkor, – és visszafordult az úton.
Este megdöngették az ajtaját. A legény állt a küszöbön. Hiába
könyörgött. Jella nem mozdult a házban.
Aztán még egyszer beszéltek egymással.
Vasárnap volt. A kocsmaajtó felett lassan ingott a megvörösödött
borókaág. Árnyékát fel-le hintálta Davorin arczán. A hosszú Branko és
két dugárlegény a küszöbön guggolt. Milutin, a harangozó duhaj fia,
pohár mellett ült az ablakdeszkán. Fél lábát kilógatta az útra és hogy
kipróbálja új csizmáját, időnként rugott egyet-egyet a korcsmai
kutyákon. A leányok magukban tánczoltak a ház mögött. Csak a dobogásuk
hallatszott. A legények még ittak. Mikor Jella elhaladt mellettük,
összenéztek, Davorin mondott valamit, a min a többiek nevettek, és ezzel
a leány után iramodott.
Jella menekülni szeretett volna, de mást gondolt. Visszafordult és
szemtől-szembe várta a legényt.
A kocsmaajtóban felágaskodott a két dugár. Branko előrenyujtotta a
nyakát. A harangozó fia kihajolt az ablakon.
– Miért jársz utánam? – Jella hangja sötét és türelmetlen volt.
Davorin sokat ivott az nap. Szemét elfutotta a vér és úgy megmarkolta
Jella vállát, mintha össze akarná roppantani.
A leány felsziszszent a fájdalomtól.
– Ne bánts… Ide néznek… Mit akarsz hát?
Davorin az arczához hajolt, olyan közel, hogy már nem látták egymást:
– Téged akarlak… hisz az anyád leánya vagy!
– Soha! – kiáltotta Jella minden erejéből, hogy meghallják odaát is és
öklével Davorin szeme közé csapott.
A legény dühödten suhintott utána botjával. Mikor nem találta el,
túlhangosan, fenyegetően nevetni kezdett.
A czimborák is nevettek a korcsmaajtóban és ez volt az, a mit Davorin
nem tudott soha megbocsátani. Valahányszor meglátta Jellát és Branko meg
a két dugár röhögve tüzelte, összeszorította a fogát: «Megkeserüli még»…