Jella emlékezetében úgy maradt meg az a nap, a melyen anyját elüldözték
tőle, mint egy nagy, ijedt üresség, a mely nem ment ki többé a házból, a
melyre mindig vissza kellett gondolnia. A hegyekből hazatérőben sokszor
leült útközben a kövekre és eltöprengett, hogy miért lett az ő élete
más, mint a többieké. De nem bírta végig gondolni soha. Az embereket
okolta mindenért és hogy ne emlékeztessék az ijedtségre, az ürességre,
meg a sötétségre, elkerülte őket. Davorin elől is futott. Csak messziről
látta egy este a kútnál. A tanítóék Zorkájával beszélt. Zorka nagy,
piros arcza pirosabb volt a rendesnél és Davorin hangosabban nevetett,
mint máskor. Jella befogta a fülét és elbujt a bokrok mögé.
Aztán egyszer azt izente Slatka a kis fiával, jöjjön be segíteni az
udvarba.
A kocsmáros-tanítóék is hívták. A Slatka sógorasszonya is, de Jella
elfordult, ha szóltak hozzá:
– Nem szolgálok nektek, mindig a magam szegénye voltam.
Mikor hűvös, kora reggeleken kecskéivel a hegyekbe ment, gyakran betért
a templomba. A kecskék kinn várakoztak rá és míg ő imádkozott, a kövek
között burjánzó füvet legelték. Csak a kis fekete gida dugta be a fejét
a nyitott ajtón. Két szarvának árnyéka ördöngősen mozgott a napfényben,
csengője csilingelt az áhitatos csendben, mintha az oltárnál miséznének.
Jella egyedül volt és úgy tartotta, hogy legjobb ilyenkor imádkozni;
ilyenkor csak őt hallgatja a falmélyedésben az a kékruhás Szűz Mária, a
ki majd visszahozza az édes anyját.
Hanem aztán, mikor annyi nap mult már el, hogy a tíz újján sem tudta
megszámlálni, elfáradt a várakozásban, nem tért be többé reggel a
templomba, este nem nézett le többé a völgybe, hogy vajjon ég-e már a
világ az ő ablakukban. Az arcza beesett, a teste megnyúlt és a szeme
megtelt vad szomorúsággal. Már nem értette, hogy volt idő, mikor fájt
neki, hogy nincs kivel beszéljen. Megszokta, hogy senki sem tudja róla,
mit hord a mellében, pedig a vasárnapi mise után mind utána fordultak a
padban.
Mióta az emberek rosszak voltak, úgy érezte, hogy a nagy hegyek jobbak
lettek hozzája. Naphosszant elbarangolt a hegycsuszamlások között.
Elfeküdt mozdulatlanul a magas csúcsok árnyékában, a honnan egyforma
kicsinek látszott a templom is, az ő kunyhójuk is, a hová nem
hallatszott fel sem a Slatka hangja, sem a harang szava. Már nem tépte
véresre a kezét a sziklákon, hogy kimentse a pókhálóból a lepkéket, hogy
újra repülni lássa őket a mélység felett. Nem nyúlt többé a lepkékhez,
de egy kővel agyonütötte a pókot. A szeme megcsillant és maga sem tudta,
miért néz le ilyenkor mindig a falura.
Ha olykor visszafordult a gondolata, homályosan érezte, hogy más volt ő
azelőtt, de hogy milyen, arra már nem emlékezett. Talán nem is ő volt
az, aki énekelve nyargalt le kecskéivel a lejtőn? Elfelejtette, hogy
valamikor vígabbak lettek a nevetésétől az emberek és az erdők…
Az irtás már fehér volt az epervirágtól, mintha meszelővel frecsegtették
volna össze. A fák kérgén már kopácsolt a kövi rigó. Jella a fűben
feküdt. Két tenyerébe támasztotta az állát és mezítelen lábát lassan
súrolta egymáshoz a levegőben. Egy fűszálon istenbogár mászott felfelé.
Ráfújt. A bogár visszaesett a mohába, aztán előlről kezdte.
Az irtáson egy ember jött át. Az ölfa árnyékában megállt és az ingével
végig törölte a homlokát. Dusán volt, a mogorva nagy Dusán, a kiről a
népek azt mondták, hogy a likai hegyekből, csendőrök elől szökött erre a
vidékre, mert megölte az odavaló gazdag papot. De rábizonyítani nem
tudtak semmit. Ez a nagy, magányos ember, a ki az erdőkben élt és csak
ritkán vetődött le házak közé, keveset ivott, keveset beszélt. Ezért
nevezték el Medve Dusánnak. És ha valakinek eszébe jutott, hogy a régi
időkről kérdezősködjék, fénytelen, apró szeme felett mély barázdába
szökött a homloka; olyan sötéten meredt a kíváncsiakra, hogy elakadt a
lélegzetük és tőle nem kérdezősködtek többé soha. Jella, mint a többi
falubeliek, bizonyos tisztelettel nézett erre az emberre, a kinek nem
volt szüksége senkire.
Most is egyedül jött. Mikor meglátta a leányt, átkiáltott hozzá:
– Szóltam az apáddal. Egy járóföldnyire dolgozik az erdőben! –
Nehézkesen indult tovább és mentében úgy nézett ki, mintha minden
lépésnél a földhöz ragadt volna a talpa.
Jella felszökött a fűből. Utána iramodott.
– Az anyámat nem látta? Hangja elcsuklott. Amikor kimondta azt, a miről
senkivel sem beszélt, a mire mindig gondolt, ösztönszerűleg lesütötte a
szemét, mintha azon keresztül bele lehetett volna látni a lelkébe.
Az ember megállt. Tagbaszakadt, nehéz hegyi paraszt volt. Csontos arczát
kicserezte a sok szél, durva állán deresedett a tüskés szakáll.
Formátlan, megzöldült kalapot viselt, melynek pereme foszlottan csüngött
vörös nyakába. Szőrös mellén fel-felhólyagzott a fuvalatban a szurtos,
csíkozott ing.
Lassan megrázta a fejét:
– Hát elment?
– Elment, – visszhangzott a leány szava, de ő nem tudta, hogy felelt.
– A hegyeken túlról jövök. Odalenn nem járt az anyád.
Jella nem értette meg. – Odalenn? A hegyeken túlról?… Valami az eszébe
jutott, a mire eddig soha sem gondolt. Nyugtalanul pillantott fel:
– De úgy-e, a hegyeken túl is hegyek vannak?… Mi is lehetne más egyéb…
Vagy a tengernél volt?
Dusán megint megrázta a fejét:
– Nincs ottan se kő, se tenger, a hol én jártam. És még olyasfélét is
dörmögött, hogy a Nagy-Havas mögött, túl az Obruč szakadékain, vége a
hegyeknek.
A leány ijedten fogta meg mezitelen lábával a köves talajt, mintha ez az
ember ki akarná húzni alóla a földet, mintha el akarná venni tőle még a
hegyeket is. A torka összeszorult.
– Hát olyan hely is volna a világon?… Aztán mi lenne ott, a hol
nincsenek hegyek?
– Valaminő síkság – dörmögte Dusán egykedvűen és görcsös botjára
támaszkodott.
Jella egy ideig leverten nézett maga elé. De azért még reménykedett, még
nem hitt egészen.
– Aztán hol végződnek a hegyek?
Az ember nagy, bizonytalan mozdulatot tett a levegőben.
– Ott? – kérdezte a leány fojtottan.
– Ott is…
Jella keze, mintha követ tettek volna bele, lecsuklott és súlyosan
ütődött a csipőjéhez. Az ember már indulni kezdett, mikor utána szólt:
– És hogy hívják azt a helyet, ott… meg ott is?…
– Pusztának hívják…
– Puszta – morzsolta vontatottan a leány, – Puszta… és mindent, a mit
gyűlölt, öntudatlanul belevont ebbe az ellenséges, idegen szóba. A
falut, az embereket, az elhagyatottságot, a hegyek végét. Puszta…
Puszta…
Jella leült a földre, Medve Dusán meg egyre kisebb lett a lejtőn.
Először a csizmái tüntek el, aztán a csíkos inge. Már csak a feje
látszott ki a kövek közül, mint egy golyó, a mely magától görög lefelé.
Egyszerre eltünt egészen.
Jella kiáltani akart. Az az ember elvitte a tudatlanságát, a miben jó
volt élni… Hát nemcsak az ő hegyei, meg az anyja tengere van a világon?
Ez az új gondolat megriasztotta, mintha azt mondták volna neki, hogy
valahol messze, messze az Isten is megszünik. Félt, bár közelebb érezte
magához a hegyeket, ép úgy, mint az anyját a templomban, mikor
bántották. Zavarosan folytak össze az érzései. Ijedt kis zokogással
nyult végig a földön.
Az erdők sötéten állták körül. Egyedül volt. A napfényes ég alól csak a
csúcsok tiszta, érintetlen csendje jött le hozzá, az az élő, mindenható
csend, a melyről ő nem tudta, hogy azért olyan jó, mert megállítja a
fájó gondolatot. Valami a hatalmába ejtette őt láthatatlanul. Nem
lázongott többé, hogy az ismeretlen messzeségben végük van a hegyeknek,
mert hiszen, így jobban lehetett őket szeretni… Könnyein át felnézett
rájuk. Mintha egyszerre megtörtek, megolvadtak volna, mintha jönnének
hozzá a fenyvesek felett, mintha a szemén át bele akarnának ömleni. És
ekkor, a mint ott feküdt a földhöz tapadva, úgy érezte, hogy a szíve nem
is az ő mellében ver, hanem alatta a kövek között; úgy érezte hogy az ő
vére hajtja a kis források lüktetését a mohában, az ő lélegzete rezgeti
lassan, lassan az irtásban a havasi füvet…
Egy néma nagy találkozás volt ez, egy rejtélyes összeolvadás. És Jella
ettől a naptól fogva biztosan tudta, hogy ő, meg a hegyek egymáshoz
tartoznak.