V.

Jella egy kövön ült és a vén tölgyre bámult, a melyik alatt nem állt már

senki. Az anyja szoknyájának ide-oda lengő kék foltja rég eltünt a rőt

fatörzsek között, lépésének a zaja is elhangzott. A leány csengő

lüktetést érzett a fülében és az erdei némaság megtelt gyűlölködő emberi

hangoknak az emlékével. Szinte ujra hallotta a reggeli szitkokat, a

lármát és egy sajgó ürességnek az előérzete fogta el, a mely még messze

volt, de már jött onnan a víz tulsó partjáról, a kunyhójuk felől. Nem

akart hazamenni, mert biztos volt benne, hogy ott megismer valamit, a mi

szomorú és a mit nem ismert eddig. Hova menjen? A kecskéivel, a

hegyeivel is egyedül lenne ma. Valakinek a hangját szerette volna

hallani, a ki azt mondja neki, hogy az anyja hamar visszatér.

Már jó ideje nézett egy kis kék villanást a tölgy odvas törzsökében, a

meggyűlt esőviz felületén, de nem tudta, hogy nézi; már jó ideje

hallotta a száraz galyak recscsenését az erdőben, de nem tudta, hogy

hallja. Nagy zavart érezett a homloka mögött. Soha sem hitte volna, hogy

annyi gondolat van a világon, mint a mennyi az ő fejében támadt. Eddig

nem történt az életben semmi. Mindég csak a hegyek, a kecskék, a

leányok, a legények, a vasárnapi mise; csak az anyja hálója, az atyja

káromkodása; csak a hó, a szél, a nap… és semmi más. Most pedig

egyszerre minden érthetetlenül megváltozott.

Hirtelen felkapta a fejét. Egy különös, hajlott alak tűnt fel a patak

mentén. Jágoda volt, a vén koldusasszony. Sebesen szedte a lábát és

jártában görnyedt felsőteste olyan csodálatosan mozgott, mintha

földigérő sovány kezével egyre füvet tépne. Így ment ő az országuton, a

templomon át, az udvarokon. Mindig sietett. Ha valaki alamizsnát adott

neki, kissé fordított az arczán és alulról nézett fel az emberekre, mint

egy ránczosképű, gondtelt öreg kutya. A kenyeret kapzsi mozdulattal

gyömöszölte tarisznyájába, a pénzt a szájába vette és indult vele a

korcsmába. A parasztok nevettek az ivóban, ő meg kiköpte a filléreket a

bádogasztalra, hóna alá kapta a pálinkás üveget és az ugató kutyák

között, káromkodva, gyorsan, gyorsan ment haza a leégett vízimalomba, a

mely valamikor, nagyon régen, mikor még a kerék forgott és az ura, a

vöröshajú molnár élt, az övék volt. Most is a romok felé tartott. Jella

utána eredt.

Mióta visszaemlékezett, mindég ilyennek ismerte a koldusasszonyt, mindég

ott látta kóborolni a malom tájékán. Gyerekkorában félt tőle, később

szerette hallani a meséit.

Jágoda azok közül való volt, a kik még ismerték az erdei törpéket és

találkoztak a sziklák között a kőszakálú hegyirémmel. Jagoda látta a

szárnyas tüzet a Jezeró szörnyű mélysége felett. Jagoda tudta, hogy mit

mond fagyos őszi estéken az erdő zúgása az embereknek.

– Bóra lesz, – mormogta olykor napsugaras, csendes időben, – a kőmezőn

hallottam a varjutövistől. És másnap bőgött a szél és a magasban

mennydörögve nyargaltak neki a hegyeknek a nedves, fekete fellegek.

– Jön a hideg, – dünnyögte a korcsmában, míg a szilvapálinkáját mérték,

– a patak visszament ma éjjel jégért a sötét szakadékba… És alkonyattal

sivított a hófergeteg az ormokon és a faluban kurjongattak a fuvarosok,

mert nem látták egymást a ködtől.

Mindenki csúfolta a félkegyelmű öreget, titokban mégis babonásan hitt

benne mindenki. Őt kérdezték, milyen lesz a termés, hozzá mentek jóféle

füvekért, ha betegség volt a házban. Jella is úgy képzelte most, hogy

Jágoda, a ki tudja azt, a mit a többiek nem tudnak, talán segíthetne

rajta. Adhatna neki valaminő szárított füvet, a mitől elmúlnék a nagy

fájás baloldalt a szive táján.

Már ott állt a régi malomnál. Az elvadult bozótból szomorúan meredtek az

égnek az omladó falak. Alattuk ezüstfelhőben porzódott a rohanó víz és a

szele meg-meglengette a nyálkás mohát, mely mint megannyi csepegő zöld

jégcsap csüggött le a mozdulatlan fekete malomkerékről. Régen lehetett

már, hogy a malom megállt. A tűzhely falomladványán egy fa nőtt azóta.

Az ajtó tátongó nyilásán benyúltak a bokrok; a lecsüngő mennyezet alatt,

a pusztulásban, új meg új fészket raktak a madarak.

A patak felett zöld erdei bogár szállt el.

Jágoda görnyedten ült egy halom törmeléken és a korhadt kereket nézte,

mintha arra várna, hogy elinduljon. Mikor Jella melléje kuporodott, fel

sem pillantott, meg sem mozdult. Csak bólingatott, úgy, mint a ki

valakinek a messziről jövő beszédjét helyesli; közben pedig elszáradt,

barna kezével értelmetlenül simogatta maga mellett a gyepes földet. Sok

idő múlt el így, végre is a nélkül, hogy feltekintett volna, morogni

kezdett:

– Hát elment az anyád?

Jella, mintha csak erre várt volna, elfojtott lélegzettel hajolt Jágoda

arczához:

– De úgy-e visszajön?

– Vissza, – sóhajtotta sötéten az öreg. – Mindenki visszajön, csak az

emberek nem ismernek olykor rájuk.

A leány annyit értett az egészből, hogy az anyja nem maradt el tőle; a

szeme felderült. Jágoda pedig dünnyögni kezdett, mintha álmában

beszélne:

– Stevó, a molnár is visszajött. A malom is visszajött. Mert hát azelőtt

is a miénk volt itt minden. A ház, a patak, az erdő. És a kerék járt.

Nem tudod te azt megálmodni Jellicám, milyen szép hangot adott akkor a

víz… Aztán beteg lett Stevó. Sem a pap, sem a fűvek nem segítettek

rajta. És a kerék nem forgott többé, aztán meghalt Stevó és a kerék

megrothadt a vízben.

Jágoda két keze közé fogta a fejét. Kendője alól mint a kócz csüngött ki

ősz haja. Valahányszor sóhajtott, úgy hangzott, mintha horpadt mellében

mindég szakadt volna valami.

– Igen, akkor azt mondták nekem az emberek, hogy a Stevó malma nem az

enyém többé, mert nem fizetett meg a molnár valami idegen népeknek. Az

idegen népek el is jöttek ide. El akartak tőlem venni mindent. A házat,

a patakot, az erdőt. De hiába fenyegetőztek csendőrrel, törvényes

írással, nem mentem ki az ajtón. Csak vártam hogy valami történni fog,

aztán, mikor nem történt semmi, hát egy éjjel… leégett a Stevó malma.

A nap eltünt a vízről, a fák árnya átnyúlt a tulsó partra. Jella

figyelni kezdett, eddig az anyjára gondolt. Jágoda összébbhúzta aszott

nyakán a rongyos inget. Szemgödreiben, mintha hangyák nyüzsögtek volna,

egyszerre megmozdult a mélyenfekvő, élettelen két szem. Aztán közel

hajolt a leány füléhez:

– Leégett a malom… Érted?… Én gyujtottam fel.

Jella szája kinyilt. Az öreg lassan, ijesztően nevetett bele a növekvő

homályba:

– Minden elégett. A mi megmaradt, az már csak nekem kellett. Azóta is a

magaméban alszom és Stevó hazajár éjszakára. – Jagoda egy pillanatig

hallgatott. Rejtélyes lett az arcza. – Én megismerem azt, a mi

visszajön. Megismertem Stevót is, a malmot is, pedig mind a ketten

meghaltak már.

Jella borzongva nézett szét a romok között. Hirtelen felállt. A hegyek

mögül ekkor fordult ki a fiatal hold. A vízről nyirkos levegő szállt

fel. A leány félrehajtotta az ajtónyilásból a galyakat és futni kezdett

a patak mentén. A szive gyorsabban vert. Úgy rémlett neki, hogy mellette

a sötétben is szalad valaki, sebesen, zajtalanul, aztán itt is, ott is

egyszerre több helyen kidugja a fejét a bozótból. Mikor jobban

odanézett, csak a cserjést látta. Egy harmattól lucskos galy az arczát

súrolta. Hátra hőkölt. Iszonyodva pillantott vissza.

A holdfényben kisértetiesen világítottak a malom romjai. Jágoda

mozdulatlanul állt a törmeléken és még mindig nézett le a kerék

irányába, a melyikről ő biztosan hitte, hogy megindul valamikor.

A leány térde reszketett, mikor a patak pallójára ért. A zúgó mélybe

hideg foltokat szórt le a hold. A korhadt deszka mintha lassan ingott

volna a fekete víz felett.

Jella a palló közepén hirtelen megállt. A kunyhójuk ötlött a szemébe. A

fal fehér volt, csak az eresz vetett puha, kék árnyat az ajtó fölé. A

ferde kis ablaküvegen úgy ragyogott a holdfény, mintha világ virrasztana

odabenn. Tegnap még a tűzhelynél ült az édesanyja. Tegnap még várt reá

valaki. Hangtalan zokogás járta át a testét. Most már tudta, hogy miért

félt hazajönni. A következő pillanatban egy nagy, heves hullámban

megakadt benne a vér. Úgy érezte, mintha lenn a sötét víz is megállt

volna, csak a palló csúsznék vele együtt sebesen, szédítően a két part

között. Tisztán látta: a ház mellől emberi árnyék vetődött a kövekre.

Valaki állt ott a fal tövében. Jella ingadozva lépett. Leugrott a

pallóról. A partibozóthoz lapult.

Csak egy pillanatig hitte, hogy az anyja jött haza, inkább Stevóra

gondolt, a kit Jágoda várt vissza a malomba…

Túlnan mozogni kezdett az árnyék, ide-oda lódult, lassan előre nyúlt;

egy férfiember lépett ki a holdfényre. Jella fellélegzett. Davorin volt

és már szemben álltak egymással.

– Te vagy az, – dörmögte a legény Attól féltem az anyáddal mentél.

A leány végigtörölte karjával verejtékes homlokát:

– Hogy rám ijesztettél…

Mind a ketten zavarodottan hallgattak el. Maguk között éreztek valamit.

Nem tudtak úgy szólni egymáshoz, mint máskor. Davorin a szája szélét

rágta és botjával a földet túrta. Jellának egyszerre minden az eszébe

jutott. Így látta őt ma a templom előtt… Mikor a legény kinyujtotta

kezét a dereka felé, ellenségesen húzódott hátra:

– Ne nyúlj hozzám! Te is olyan vagy, mint a többi.

– Ostoba vagy, – dörmögte Davorin nyersen. – Az anyád rosszféle volt…

hiába gyilkolsz a szemeddel… rajta még a stevagorai Csodatevő sem

segített volna, neked meg csak bajt csinálok Slatkával, ha beleszólok.

Jella haragja Slatka ellen fordult:

– Ő az oka, hogy így lett.

– Régi haragosa az anyádnak. A kovács is járt utána. Aranykeresztet is

adott neki. Az ilyesfélét eszükbe veszik a fehérnépek.

Megint az az aranykereszt! A leány sápadtan meredt Davorinra. A legény

nem sokkal volt magasabb nála. Széles melle szabadon látszott a durva

ing nyilásában. Szögletes feje keményen ült a vállán. A haja

hirtelenszőke volt, a szeme tétova nézésű, mintha mindég keresne

valamit. Lustán beszélt és ilyenkor a felső ajka csak alig takarta

széjjelálló, fehér fogait. A keze nehéz és meleg volt. Jella szerette

érezni a súlyát a derekán, de most nem akarta, hogy illesse. Ez a

tartózkodás ingerelte a legényt.

– Hát soha sem fogsz szeretni?

– Minek szeretnélek? A leány hangja bizonytalan volt.

– Te a Slatka vére vagy. Kivájná a két szememet.

A legény figyelni kezdett.

– Szétkergetne minket még az oltár előtt is.

Davorin állatiasan nevetett.

– Nem kell ahhoz oltár, hogy te az enyém légy. Az anyád se ment a

templomba engedelmet kérni.

– Ne vedd a szádra! Jella hangja megszaggatta az alvó falu csendjét,

felemelt ökle fenyegető árnyékot vetett a holdfényes kövekre. Egyszerre

összerázkódott. Most értette csak meg, mit akar Davorin és megint

lüktetett benne az a lázadó vadság, a mely ma reggel felkavarodott a

vérében.

A legény nevetett, idegenül, vágyakozva nevetett és kiméletlen erővel

kapta el Jella felemelt öklét. Soha sem látta ilyen szépnek a Giacinta

leányát.

– Jelliczám, kellesz nekem!

És ő, hogy szabaduljon, vergődve hajolt előre. Egy pillanatig némán,

ellenségesen dulakodtak egymással. A férfi nem engedett. Nyitott száját

mohón szorította a leány fedetlen nyakához. Mikor ajka alatt érezte az

ellenkező kis test fejletlen fiatalságát, reszketni kezdett, mintha nem

állana a lábán. Alacsony homlokán kidagadtak az erek. Tekintete bárgyú

lett, marka elgyöngült a Jella ökle felett. A leány felfogta ezt a

pillanatot. Könyökével vakon mellbelökte támadóját és nyargalt a ház

felé. Mire a legény eszmélt, már csikorgott a retesz.

Davorin veszettül kezdte rázni az ajtót. Jella nem mozdult odabent.

Mereven tapadt a falhoz. Tágranyitott szemmel bámult bele a feketeségbe

és a tekintete megakadt a tűzhely mellett. A hátulsó kis ablakon át

kilátott az erdőre. Úgy rémlett neki, mintha a holdfényben megindulnának

a fák; sötéten, nesztelenül jönnének feléje. Szinte fellélegzett, mikor

kivűlről újból behallatszott hozzá Davorin rimánkodása:

– Csak egy szóra… Eressz be hát Jelliczám…

Olyan szépen, olyan alázatosan kérte és ő lassan az ajtó felé fordította

a fejét.

A korcsma tájékáról ekkor duhaj kurjantás hallszott. Davorin hirtelen

hátranézett, mintha attól félne, hogy a mulató legények megláthatnák a

szégyenét. Káromkodni kezdett. Valami iszonyút mondott a Jella anyjáról.

Patkós csizmájával dühödten rúgott egyet az ajtón.

A leány visszahökölt a küszöbről. Kinn a sziklás földön kopogó léptek

távolodtak. Az alsó soron egy kutya ugatott. Csend lett megint és Jella

nem bírta tovább elviselni a sötétséget. Tapogatózva ment a hideg

tűzhelyhez. Emlékezett, az anyja ott tartotta a polczon a gyufát egy

fületlen csuporban. Elsőnek a kukoriczamálé akadt a kezébe és a

némaságban újból meghallotta az anyja szavát: «Van még kenyér ma

estére». De ezek a visszhangzó szegény szavak most valahogyan

szomorúbbat mondtak neki, mint akkor. A kénes gyujtó szaga az orrába

csapott. Könnybe lábadt a szeme. A rőzse füstölt, pattant, lobbot

vetett. Fénye megvilágította a kopott kis faszéket, a melyen az anyja

annyi hálót szőtt.

Jella hátrapillantott, mintha valamilyen sötét ürességbe kellene

belenéznie, a mi itthon várt reá, a mit nem ismert eddig.

A kenyér nem ízlett neki, pedig éhes volt, az ágyon nem tudott pihenni,

pedig fáradt volt. A tagjai fájtak, félt egyedül, fázott az anyja nélkül

és mégis égette a nyakát Davorin vad csókja. Szerette-e őt? Nem tudta,

de azért arra gondolt, hogy ha most itt lenne, talán visszaadná a

csókját… Aztán mégis letörölte a helyét. Véletlenül Giacinta vörös

keszkenője akadt a kezébe. Szomorúan nézett reá és úgy érezte, mintha a

kendővel egy kicsikét visszajött volna hozzá az édes anyja.

A szegletben egyenletesen lihegett a kecske. A tűzhely tájékán egy házi

tücsök kezdett czirippelni. Ezt a tücsköt ismerte az anyja. Tegnap is

szólt, azelőtt is és… Jella nem félt többé. Elaludt.