Jella a kunyhó küszöbén érte utól az anyját. Kétségbeesett sietséggel
reteszelték el maguk mögött az ajtót. Fellélegzettek mind a ketten és
tekintetük találkozott. Aztán zavarodottan bámultak le a földre. Most,
hogy a veszedelem elmúlt, megláttak valamit az egymás szemében. Az
asszony kibontotta, meg czéltalanul újra összebogozta álla alatt a
keszkenőjét. Jella nem nézett rá és mégis látta, hogy a térde táján
rezeg a szoknyája ráncza. Hallgattak. És ezekbe a kérlelhetetlenül néma
perczekben az egyik öntudatlanul vezekelt, a másik öntudatlanul
megbocsátott.
Mikor egymásra néztek, már nem volt zavar a szemükben. Jella leült a
padkára. Vizes rongygyal mosogatni kezdte sebesült lábáról a lassan
szivárgó vért. Az asszony fáradt, megszokott mozdulattal tett-vett a
szobában. Rendbe rakta a hagymát a mestergerendán, az ajtófélfán
megzörgette a fonálra fűzött száraz gombát, felrázta a köcsögben az
olajbogyót. A bereteszelt ajtó biztosságában már megint élték tovább a
rendes életüket… Ekkor egyszerre halk koppanás hallatszott az ablakon.
Csak egy bogár ütődött neki az üvegnek, de ez a tompa nesz egy ki nem
mondott közös gondolatot váltott ki belőlük. Olyan dermedten néztek
össze, mintha a bogárral az egész ellenséges külső világ kopogtatott
volna be hozzájuk, mintha az ablakon át az egész falu leselkednék rájuk.
És az asszony, csüggedt sóhajtással leakasztotta a tűzhely mellől a
hálót, melyen tegnap dolgozott.
– Nem maradhatok én itt.
Jella szemében mozdulatlan ijedtség támadt.
– El kell mennem. Agyonütnek a kutyák, ha nincsenek csendőrök a
határban, – mondotta Giacinta és félrefordította a fejét. A hangja
bizonytalan volt, mikor ismét megszólalt:
– Leviszem a hálót Porto-Réba, a halászoknak. Ha lesz pénzünk, másutt
telepszünk meg.
– De úgy-e én is veled megyek?
Az asszony habozott és a szerint, hogy felemelte vagy leeresztette a
szempilláit, felderült, elsötétedett az arcza. Végre is megrázta a
fejét, mintha önmagával vitatkoznék.
– Nem lehet. Ha én elmentem, téged nem bántanak. Később visszajövök
érted.
Jella érezte, hogy az anyjának igaza van: őt nem fogják bántani és azért
mégis félt valamitől, a minek a nevét nem tudta volna megmondani.
Többet nem szóltak erről egymásnak. Az asszony batyuba kötötte a
rosszabbik szoknyáját, a topánkáit, meg a ködmönét, aztán tétovázva a
levegőbe nézett, aztán Jellára. Hirtelen letette a batyut a küszöbre;
végigment a szobán, lekuporodott a tűzhely elé és egy rozsdás
késpengével feszegetni kezdte a falazás legalsó tégláját.
A leány szeme nyugtalanul követte zajtalan, gyors munkáját. Minden más
egyébről megfeledkezett. Csak a téglát figyelte. A tégla lassan mozdult,
kifordult a helyéből, korom pergett körülte és Giacinta könyökig dugta
kezét a fekete üregbe. Szurtos rongyba csavart kis aranykeresztet húzott
elő.
Jella felkiáltott elragadtatásában, de egyszerre merev lett a nézése.
Eszébe jutott a mit Slatka mondott tegnap egy arany-, keresztről és…
fáradtan letörölte a verejtéket homlokáról.
– Csak ez maradt meg… mormogta az asszony szomorúan. Visszatette helyére
a keresztet és a téglát és nehéz mozdulattal felállt.
– Jól vigyázz rá! Vállára vetette a hálót. Az ajtó felé indult.
Jella meglepetten rezzent fel, már nem gondolt erre. Mondani akart volna
valamit, a mit eddig soha sem mondott, mert hiszen a templom óta egészen
bizonyosan tudta, hogy szereti az anyját, szereti, még ha aranykeresztet
adtak is neki. Keresni kezdte a szavakat, de egyetlen egy sem jutott az
eszébe. Megadóan felsóhajtott, úgy mint a kinek nincsen szava.
Az asszony hátranézett a küszöbről. A keze a hálóba markolt, a melle
egyenlőtlenül emelkedett.
– Van még kenyér ma estére a polczon – mondotta rekedten. Felkapta a
batyut és nem pillantott többé vissza.
Kinn sárgán ragyogott a nap a füvön. A korcsma felől elnyújtott, éneklő
hangok hallatszottak. A dudás panaszkodó, élettelen zenéjébe messze
dobogás vegyült.
– Nem lát meg senki. Már tánczolnak odalenn – mormogta Giacinta.
Jellának úgy rémlett, mintha Davorin parancsolgató szavát hallaná. «Ma ő
a kolovajda», villant a fejébe és a tanító pirosképű leányára gondolt.
A bokrokon túl már csak a patak zúgott a sziklás partok között. Jella az
anyja után iramodott, a ki még a korhadt, keskeny pallón is futva ment
át a víz felett. A tajtékzó ár hideg szele meglengette a szoknyáját. A
leány lenézett a mélybe. Eszébe jutott, hogy a palló sikos és ijedten
tekintett az anyja után: «Ha megtalálna csúszni!» Most gondolt először
arra, hogy baja eshetnék.
A tulsó parton megálltak. Giacinta szomoruan nézett egy ideig a
leányára, aztán lassan simogatni kezdte, megtapogatta a haját, a
homlokát, az ajkát, mintha a kezével is látni akarná az arczát, mintha a
kezével is emlékezni akarna a vonásaira. Az ujjai reszkettek, a melle
behorpadt, a hogy görnyedten föléje hajolt. Jella lehunyta a szemét és
összeharapta a fogát, hogy ne kiáltson, az asszony pedig darabos
gyöngédséggel rázta a vállát és közben sokszor egymásután, parasztosan,
hangosan megcsókolta.
– Majd visszajövök érted, – sóhajtotta tompán, mikor felegyenesedett.
Maga sem tudta, a leányt akarja-e vigasztalni, vagy önmagát. Jella
megint mondani szeretett volna valamit, a mi fájt neki, a mi lassan
emelkedett a mellében. Hiába, a szavak elkerülték a száját, a
szempillája alatt buggyantak ki. Két nehéz gyerekkönycsepp folyt végig
az arczán. De az anyja ezt már nem láthatta. Lehajtott fejjel,
magányosan indult útnak az erdei ösvényen és a talpáról halk neszszel
hullott vissza a felvert avar. A nagy tölgy alatt még egyszer megállt,
még egyszer visszanézett. A szeme ködös volt, a szája hangtalanul
mozgott.
Mind a ketten szólni szerettek volna és… nem birt szólni egyikük sem.