A harangszó visszhangozva verődött a nedves hegyeknek; a templom
ereszéből körös-körül csurgott az esővíz.
Odabent a padokban zsúfolva szorongott az egész falu. Jobbról a férfiak;
balról az asszonyok. Az első sorban, fekete ünneplőben jól kipomádézva
ült a biró, mellette a félszemű kovács, aztán a tanító, a ki különben
korcsmáros volt és az iskolában azoknak a kölykét verte legjobban, a kik
nem jártak az ivóba. Most nagyon komoly és ünnepélyes volt; durva tüskés
haja között apró csatornákban folyt a verejték.
A templomban nehéz lett a levegő. Az ázott opánkák, a nedves daróczsubák
és frissen mosott ingvállak avas szappanszaga émelyítően kavarodott
össze a tömjénszaggal. A férfiak mellükre szorították ünneplő kalapjukat
és ugyanazzal a bárgyú, nem látó tekintettel nézték a csupasz
mennyezetet, a melylyel minden vasárnap nézték, mióta az eszüket tudták.
Az asszonyok kezében rikító foltokban tarkállott a kendőbe takart
imádságos könyv.
Ekkor indult el a plébános úr a szószék felé. A lépcső recsegett; a
rendes vasárnapi hangulat szétterjedt a templomban. A parasztok a
torkukat reszelték, mintha nekik kellene beszélniök. Aztán csend lett,
várakozásteljes, együgyű csend. A pap hangja betöltötte a templomot.
Jella álmosan ült az anyja mellett; a nagy magasságok szabad levegőjéhez
volt szokva és mindég elálmosodott a zárt falak tömjénszagos melegétől.
Agyonmosott kartonruhája szűk volt a vállán. Rezes barna haján érczes
villanást gyujtott egy gyertya fénye és összehúzott szempillái között,
mint két keskeny, sötét vonal, csillant meg a szeme. A feje
előrehajlott. Tekintete közönyösen siklott el az ájtatos, buta arczok
felett, a leányok simára fésült, olajos haján. Az anyja összegörnyedve
ült a padban és egyre a zsályát szagolgatta, a mit kopott imádságos
könyvében hozott magával.
Hátul valaki köhögött. Mint a visszhang, elől is köhögtek… Ketten,
hárman. Jella számolni kezdte: ez a Slatka hangja, az a sírásóé. A
sírásónak fájós füle volt és mindig vörös kendőt viselt a feje körül. A
kendő csomóba kötött két csücske most nevettetően billegett a szószék
árnyékában. A leány mindenre figyelt, csak a szent beszédre nem, pedig a
pap egyre emelkedettebben szónokolt és dörgő hangjának védelme alatt a
vén asszonyok egyre otthonosabban szunyókáltak.
Jella majd elkiáltotta magát örömében. A földön egy czinczért fedezett
fel, mely vigan mászott a sáros, patkós nyomok között és finom zeg-zugos
vonalban vitte tovább hosszú lábaival a locsakos vizet. A leány szinte
szabadabban lélegzett, mintha ezzel a czinczérrel bejött volna hozzá az
ő nagy, csendes erdeinek az élete.
Odakint elállt az eső. A nap nyugodt kévében ömlött be az ablakon. A pap
pedig izgatottan kiabált le a szószékről. «Vajjon kire haragszik?» –
gondolta Jella és felvetette hosszú szempilláit. Úgy rémlett neki, hogy
a tisztelendő úr egyenesen feléjök fordul. A bűnről beszélt, közben
háborodottan hadonászott és mind jobban beletüzelte magát a dühbe.
– A sátán a bűnt adta nektek. Isten bölcsessége az erényt! Szabadon
választhattok, de azután elkövetkezik a vezeklés órája…
Jella unta az egészet, inkább a czinczért nézte a kitaposott kövezeten.
A pap gonosz emberekről, bűnös asszonyokról kezdett beszélni:
– Sohasem késő a jó útra térni! – kiáltotta. Ha közibétek furakodnak, el
kell űznötök őket, mint a hogy az Úr is el fogja taszítani valamennyit
trónja elől, le a pokolba…
A templomban mozgolódás támadt. Jella is felpillantott. Megborzongott a
háta attól az ismeretlen, csunya helytől, a hova az emberek egymást
küldték, ha haragudtak. Kinn a hegyekben soha sem gondolt a pokolra, az
Isten házában meg egyre arra emlékeztették. Nem akart többé figyelni, de
a tisztelendő ökle, mintha megint feléjök fenyegetne. Slatka pedig
kárörvendő arczczal fordult meg a padban.
«Mit néz ez?» – gondolta a leány, mialatt nyugtalanul tekintett körül.
«Mit néznek a többiek?» És ekkor,… ekkor az anyjára pillantott ő is.
Összegörnyedve ült mellette. Szegény, agyondolgozott keze remegve
igazgatta az imádságos könyv behajlott, piszkos lapjainak a szélét.
Egyszerre öregnek látta az anyját, szánalmasan öregnek és a mit eddig
nem tudott, világos lett előtte, hogy szereti őt, olyan nagyon, hogy
szinte fájt a szeretettől a melle.
Slatka meg a tisztelendő gazdasszonya összenéztek és Jella anyja felé
hunyorítottak, a ki minden pillanattal sápadtabb lett. A homloka már
olyan halvány volt, mint a viaszgyertyák az oltáron. Az álla reszketett
és azután egy önkéntelen, görcsös mozdulatban a szeme elé kapta a kezét.
A tisztelendő hangja rekedten süvített végig a templomon.
– A rossz asszonyok megrontják a jámbor népeket, megcsúfolják a
családokat: persze könnyű nekik! Szépen énekelnek, czifrán járnak…
Jella ijedten kapaszkodott az anyja szoknyájába, mint hajdan kis
gyerekkorában, ha bántották és ekkor, mintha feltaszítottak volna benne
valamit, hirtelen eszébe jutott egy másik, czifrább szoknya, melyet
régen az anyja viselt, egy borostyánkőfüzér, csilingelő üveggyöngyök,
nagy aranykarikás fülbevaló és idegen férfiak, a kik reggel mentek el a
házból.
Eszébe jutott sok minden, pedig eddig nem tudta, hogy emlékezik erre.
Kiáltani szeretett volna. Mondják meg neki, mi történik itt körülötte?
Miért néznek rájuk a népek? Miért fenyeget feléjök a plébános úr?
Mondják meg, mert ő nem érti és mégis reszket.
A férfinép öregebbje zavarodottan fordította félre a fejét. A viharverte
rezes arczok eltüntek a kalapok mögött. A legények kiváncsian bujtak
össze. Az asszonyok megelégedetten taszigálódtak és Jellának úgy
rémlett, mintha valaki a háta mögött az anyja nevét mondta volna:
«Giacinta». Elszorult a torka: «Hát róla beszélnének? Hát…» nem birta
tovább gondolni. Zavaros képek kavarogtak körülötte; az emberek, a
szószék, minden ingott, himbálódzott. A gyertyák lángja tánczolni
kezdett az oltáron. Jellát ijedtség fogta el és szeme a padsorok előtt
emelkedő kopott Krisztusra tapadt, a ki rozsdás feszületén szomorú
irgalommal tárta ki megsebzett két karját. És mialatt a rémült leány azt
a Megváltót nézte, a ki mindenkit szeretett, mellében égő gyűlöletet
érzett mindenki ellen.
A szentbeszédnek vége volt. A pap az oltár előtt állt. Vontatott szláv
hangok töltötték be a templomot. A tisztelendő úr sietve mondta a misét.
Az Úr hirtelen született és hirtelen halt meg az oltáron.
Valaki csoszogva ment végig a templomon. A hátulsók kifelé indultak,
aztán megmozdultak az első padokban is. Az opánkák aprózott dobogása
elvegyült a csizmák kopogásával, a mezítelen lábak csattogó léptével. Az
átmelegedett levegőben megint felkavarodott az avas pomádé és a bagaria
szaga.
Jellát és az anyját is tolta kifelé a lassan haladó nép. Az asszony
lehajtott fejjel ment, az arcza fehér volt, a szája széle merev. A leány
üres szemmel nézte az ajtónyilás világos koczkája felé tolongó görnyedt
hátakat és nem látott semmit.
A templomkapuban friss áramlással csapott arczába az esőtől áztatott
tavaszi levegő. A napfény szikrázott a tócsákban, a lucskos háztetőkön.
Egyetlen nagy csillogás volt a völgy és Jella egy pillanatra azt hitte,
hogy talán nem is igaz, a mi történt. Bátortalanul vetette fel a
tekintetét.
Előtte, az ázott terecskén, mely mint gyepverte kis bástya fogta körül a
vén templomot, úgy álltak az emberek, mintha még várnának valamire.
Senki sem mozdult, senki sem beszélt, de a hallgatásban kiváltódtak az
öntudatlan akarat indulatai. A csend nehéz lett és az emberek
megértették egymást. Jella összerezzent. A kovács feléje fordult.
Hátrább kerek ünneplő kalapok, a sírásó kendőjének a csücske, fénylő
olajos fejek. Csupa ismerős arcz és mégis milyen ellenségesen idegen a
tekintetük. Davorin meg úgy tesz, mintha nem akarná látni őket; a botja
végével dudvát ver ki a kövek közül, a helyett, hogy hozzájuk jönne.
Kétségbeesetten nézett az anyjára. «Miért nem szól?» «Miért áll itt?» De
Giacinta dermedten hallgatott. A szeme olyan ijedten meredt a levegőbe,
mintha azt kérdezné, hogy miért bántják? Épen most, annyi év után, mikor
minden elmúlt, mikor már úgy is megöregedett!
Egy parasztasszony megfenyegette őt elmenőben. Slatka a régi bosszú
gyűlöletével kiáltott feléje:
– Te czéda, te!
A csend megszakadt. Az emberek beszélni kezdtek izgatottan. Zürzavaros
hangok. Valaki káromkodott.
Jellának hirtelen eszébe jutott, a mit tegnap a hegyen hallott. Úgy
érezte, mintha a vére tüzes kis szegeket hajtott volna a testében és a
szegek szúrták, égették a bőrt az arczán. Az anyja meg, ott mellette,
csak egyre sápadtabb lett. Látszott rajta, hogy mondani akart volna
valamit, de nem volt szó ahhoz az ő szegény fejében. Pedig, most már
tudta, hogy régi haragosai, az asszonyok fogtak össze ellene, mert – a
férfiak nem védik meg többé.
Lenn az országúton egy szekér döczögött. A fuvaros ember hátraintett és
felkiáltott valamit. A lánczok és kerekek zörögtek. Senki sem értette a
szavát, mégis minden szem a keze irányát követte. Jella és az anyja is
oda néztek. Két lobogó, zöld tollbokréta tünt fel a dombhajlásnál.
Csendőrök jöttek az erdő felől. A puskára tűzött szurony aczélján
egyenletes villanással gyult meg és aludt ki a napfény.
A templom előtt egy pillanatra megfeledkeztek Giacintáról. Nehéz,
aggodalmas csend lett, az a szorongó hallgatás, a mi akkor szövődik az
emberek körül, ha sokan akarnak valamit elrejteni. A férfiak szemükbe
húzták a kalapot, majd mindeniknek volt valami a lelkiismeretén;
mindeniknek volt valami dugnivalója. A csendőrök látása a torkukon
akasztotta a szót. Soha sem lehet tudni, kit visznek el a faluból…
A nehéz, katonás léptek már tisztán hallatszottak lenn az úton. Nem
lélegzett senki. Verejtékes hosszú pillanat, aztán megkönnyebbülés
rezzent át a mozdulatlan, rémült arczokon. A csendőrök közömbösen
haladtak el a templom alatt és befordultak a bodnár pitvarán.
– Franjóért jöttek!… Ki árulta be?
Jella is fellélegzett. Nem tudta, miért, de mint a többiek, ő is félt a
tollbokrétás kalaptól.
– Ez a földrossza az oka mindennek, – dohogott a Slatka sógorasszonya
dühösen – Franjó is azóta veri a feleségét, hogy vele összekerült.
A hátulsó sorokban nem hallották a szavát, a közelállók meg jól tudták,
hogy a bodnár világéletében mindég ütötte az asszonyát, de mert az
ijedtség után támadt indulat áldozatot keresett, megint Giacinta ellen
fordult a harag.
Durva, szőrös öklök emelkedtek, vörös asszonykezek hadonásztak a
levegőben, fojtott káromkodás, elnyomott szitkok hördültek fel és egy
gyerkőcz nekibátorodva megdobta kővel az olasz asszonyt. Giacinta
sikítva kapott a melléhez és fejvesztetten kezdett futni. Jella megállt
a lépte közepén, az egyik lába alig érte a földet, a másik reszketett, a
hogy egész súlyával reánehezedett. A teste hajlékony volt, akár egy
fejletlen suhanczé, a foga fehéren villant meg az ajka között, mintha
harapni akarna. Az arcza sötét lett. Vérében elkeseredett vadság
kavarodott fel, mely most támadt benne, melyet soha sem érezett eddig.
Villámgyorsan lehajolt, felmarkolt egy csomó kavicsot és találomra a
tömeg közé hajította, aztán menekülve nyargalt az anyja után. A
következő pillanatban felocsudott a nép. Valóságos kőzápor süvöltött a
levegőben. Egy kavics Jella lábát érte. A fákról lehullott néhány fiatal
levél; a tócsákban frecscsent a víz – a többi kő czéltalan kopogással
hullott bele az út árkába.
A leányok vihogása megint felhangzott a templomfalnál.
– Az asszonyoknak igazuk volt! – És most már nevetni kezdett néhány
legény.
– Igazuk volt! – dörmögték az öregebbek azzal a töredelmességgel, a
melylyel a férfiak észreveszik, hogy vétkeztek, mikor már… jóllaktak a
bűnnel.
Aztán csend lett a terecskén. Az emberek a kielégített állat buta
tekintetével néztek össze.
Lent, a bodnár pitvarában, ismét megjelent a két csendőr; Franjó, mintha
ministrálna, alázatosan hajlongott még akkor is, mikor már elmentek.
A biró elégedetten taszította meg könyökével a korcsmáros-tanító
oldalát.
– Nem viszik magukkal a gazembert; megint letagadott mindent az
asszonya! Nevetett hozzá és ő örült legjobban, hogy nem akadt dolga a
csendőrökkel; a sok beszédben könnyen elszólhatja magát az ember.
A két tollbokrétás csákó eltünt a dombhajlásnál. A falu visszanyerte
rendes vasárnapi képét és a tisztelendő úr mosolyogva haladt át bárányai
között.