Az elfeketült nagy hegyek között keskenyen, hosszan húzódott a falu. A
templom megzöldült falánál két öreg tölgyfa állt. Lejebb néhány vörös
tető, az út mentén korhadt faházak, zeg-zugos, rendetlen sorban. A ferde
ablakok gonoszul, bizalmatlanul néztek át egymásra. A füstös tetők a
bóra nyomása alatt félre csúsztak, mint a részeg ember kalapja. A
kéményekből apró fellegek buggyantak ki. A harangozóék pitvarából meleg
kenyérszag áradt. «Tán lakodalomra készülnek?» – gondolta Jella. Nagyot
nyelt. Éhesen ment tovább.
Az út sáros volt, pedig régóta nem esett az eső. A kiálló kövek között
kékes tócsákban poshadt a víz. A házak előtt elnyúlt lábbal emberek
ültek a földön, mint a pihenő barmok. Csak a kovácsműhelyben dolgozott
még a legény. Papucsos lába csattogva taposta a fujtató rúdját. A
kohóban égett a tűz és világa, mikor fellobbant, fényesen frecscsent
bele a fiú kormos arczába. Jellának egy pillanatra megakadt a lépése. A
legény feltekintett és az ajtóhoz futott.
– Jella!… Gyere ide Jelliczám! Az alakját körülfogta a háta mögött égő
tűz nyers fénye és a hogy szétvetett lábbal állt a küszöbön, úgy nézett
ki, mintha a bőrköténye alja, meg a válla égett volna.
A leány megrázta a fejét, elmenőben mégis vissza nevetett rá. Lusta és
goromba legény volt ez a Davorin, de ha vasárnap megmosdott és
kiverekedte magát, jó volt mellette ülni a patak partján.
Gyerekkorukban együtt hemperegtek a porban. A rombadült malomnál visítva
taszigálódtak a lehántott fenyőszálon. Jella emlékezett egy napra. A
többiek lecsúsztak a szálfáról, ő mezítláb, futva ment végig rajta.
Elsőnek érezte magát a faluban. Azóta sem nézett többé olyan büszkén
körül; azóta megtudta, hogy az utolsónak tartják.
Davorin, mikor legénysorba került, el is fordult tőle. Csak az elmult
őszön történt, hogy a templom mögött újból összetalálkoztak. Jella
vállán meglazult egy kicsikét az ing. A haja lobogott a szélben. Davorin
úgy nézett rá, mintha nagyon haragudnék:
– Hová indulsz?
– Sehová.
– Én is veled megyek.
Aztán mentek sokáig együtt és nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Megint
barátok lettek, bár a leány nem szerette Davorinban, hogy Slatkának volt
a kisebbik öcscse és ha lármázott, hát hasonlított a nénjéhez:
Jella már a templom alatt járt. A parokhia nyitott ablakán át egyhangú
mormolás hallatszott ki az alkonyatba. Odabent lámpa égett. A plébános
az asztal fölé hajolt. Széles orra esetlen árnyékot vetett a szentképek
között a falra.
Jella ásítva indult tovább és tekintete megakadt a parokhia nagy,
rendetlen udvarán. Benn, a félszer előtt asszonyok álltak, nehány fehér
ingváll világított a homályban. Középütt, egy felborított kosáron,
billegve ült Slatka és a pap kövér gazdasszonyával beszélt. Közben
mindannyian indulatosan fenyegetőztek. Mikor a leányt meglátták,
hirtelen elharapták a szót. Együgyűen néztek össze. Köszöntésére senki
sem felelt és ő egyszerre nagyon elhagyatottnak érezte magát.
A kecskék is lassan elmaradoztak. Hiba nélkül befordult mindenik a maga
portáján és a sáros udvarokból bámultak vissza rá. Csak Jella kedvencze,
a kis fekete gida követte őt még a gazdája házán túl is, mintha akarna
valamit. A leány megértette a kecske nézését, lehajolt hozzá, átfogta a
nyakát. Így búcsúztak ők minden este. Összedörzsölődztek, mint két
együttérző kis állat.
Jella soká érezte arczán a kecske fűszagú melegségét és nem gondolt
többé Slatkára… Franjóék házatájékán egy pillanatra megállt. Olyanféle
fájdalmas vonítás hatott a fülébe, a minőt a falusi kutyák hallatnak
tiszta, holdas éjszakákon. A hang mélyen kezdődött, mintha a pincze alól
jönne, aztán egyre magasabbra emelkedett és gyerekes, halk nyöszörgésben
aprózódott el. Odabent a házban, magára hagyatva jajveszékelt az
asszony, a kiről Slatka beszélt. Franjo a tornácz lépcsőjén ült és fejét
két tenyerébe hajtva, ütemesen ringatta a siránkozás szerint.
Aztán még egy hangyabolyformájú elhagyott ház, beszakadozott sövények,
egy puszta udvar. Az út megszünt, a leány nedves fűben járt és az erdő
fekete tömegébe ékelve meglátta az anyja kunyhójának az ormótlan, búbos
tetejét. Nem volt több olyan csodálatos tető a faluban. A szél mélyen
benyomta a vályogfalak nyakába és az öreg falak úgy megsüppedtek a súly
alatt, hogy az ereszt még egy gyerek is elérhette a kezével. Jella
emlékezett rá, hogy mikor kisebb volt, nagyon szerette ezt a furcsa
tetőt, a melyet, mint barna bársony, lepett el a moha. Ha odabenn tüzet
raktak, pipált az egész ház és a füst kékes fonalakban gomolyodott ki, a
merre épen utat talált; ha meg zápor verte a keskeny völgyet, az esővíz
zavartalanul folyt be az egyetlen szobába.
Mióta Jella az eszét tudta, mindig így volt ez, pedig az anyja azt
mondta, hogy valamikor, sok év előtt, másutt laktak; messziről jöttek
ide az atyjával, a ki akkoriban szeneshajókon dolgozott. Jella nem
szerette az atyját, félt tőle és csak azon imádkozott, bár ne látná
soha. Ha néha napján lejött a faluba, megverte őt is, meg az anyját is,
elitta azt, a mi a házban volt, káromkodott és aludt. Aztán megint
elment a szénégetőkkel a hegyekbe és egy időre nem kellett reá
gondolniok.
Az erdőből, mint valami fekete foszlány, kiszakadt egy sötét madár. A
leány hirtelen benyitott a rozoga ajtón. Meg kellett hajolnia az
alacsony szemöldökfa alatt és zökkenve lépett le a küszöbről. Egyetlen
kecskéjük tolakodva ugratott utána a nedves, füstszagú szobába.
Jella anyja a nyitott tűzhely előtt ült és hálót kötött. A rőzseláng
világa botladozva járt felette. Mialatt keze gépiesen mozgott a kötelek
között, halkan egy idegen, érthetetlen dalt dudolgatott. Jella szótlanul
ment az asztalhoz. Kivette a gyolcskendőből a penészes kukoriczamálét,
nagyot harapott, aztán fejni kezdte a kecskét. Közben álmos feje
le-lecsuklott a mellére. A kecske ilyenkor türelmes csodálkozással
nézett rá vissza.
Az anyja elejtette a hosszú fatűt, a mivel a fonalat húzta. Amíg
lehajolt érte, elhallgatott.
A csend felébresztette a leányt. Annyiszor hallotta az anyja nótáit és
valahogyan mégis csak ma hallotta meg először. Kidörzsölte szeméből az
álmot. Tovább fejt. A tej egyenletes kis zajjal csurrant a köcsögbe.
– Hol tanultál te énekelni?
– Nem kell azt tanulni… otthon mindenki énekel.
– Otthon? És jó élet volt ott tenálad?
Mikor az asszony nagysokára felemelte a fejét, a tűz épen az arczába
világított. Fáradt vonásain egy régi, durva szépség hervadása látszott.
Alacsony homlokát mélyen benőtte az őszülő fekete haj, széles ajka
felett kékes árnyék húzódott. Olaszosan sötét szemében meg-meglobbant a
tűz fénye.
– Akkor jó élet volt mindenütt, – lágyan nyújtotta a horvát szót, – most
meg rossz sor van mindenütt. – Felsóhajtott. Végighúzta két kezét az
arczán, lassan, mintha az újjai megakadtak volna minden barázdában: –
Rossz… nagyon rossz…
Megint sokáig hallgattak. Csak a hegyi patak zúgott a ház mögött, csak a
kötelek surlódtak az asszony ölében.
– És én ott születtem tenálad?
Az asszony bólintott.
– És a falu végen laktunk ott is?
– A tengerparton…
A leány letette a tejes köcsögöt az asztalra. A tűzhely mellett a
padkára ült.
– A tengerparton? Ott, a hová a hálókat viszed eladni?
Várnia kellett a feleletre. A tenyerébe támasztotta az állát.
– Anyus…
Az asszony felrezzent:
– Nem,… messzebb, sokkal messzebb… másutt.
A leány elgondolkozva nézett bele a tűzhely kátrányfekete barlangjába,
melyben a láng fénye lassan ringott ide s tova:
– Milyen az a tenger?
– Mély is, nagy is, mondotta az asszony, inkább a keze mozdulatával,
mint a szavával.
– Mélyebb, mint a szakadékok? Nagyobb, mint a kőmező?
Jella felhúzta térdét az álláig.
– Mondd csak, ott volt az a tenger, a hol két karón egy nagy háló
száradt a szélben?
Az asszony sóhajtott:
– De hát a tengerre nem emlékezel?
A leány megrázta a fejét; a mozdulat közepén hirtelen merev lett a
nyaka, mintha meglátott volna valamit, a mit keresett:
– Megállj csak!… Egy csigára emlékezem! Ott feküdt a homokban és érte
jött a víz, és elvitte. Idegen emberekre is emlékezem, a kik úgy
énekeltek, mint te az elébb, aztán még egy ferde öreg anyókára is…
Az asszony ölébe eresztette a kezét:
– Az anyám volt… Hogy tudott káromkodni! És a nyakában mindig egy
rojtos, sárga kendőt viselt; azzal ütött, ha azok az idegen emberek nem
adtak neki pénzt.
Lehunyta a szemét. Minden az eszébe jutott, de az anyja arczára már nem
emlékezett.
A vakolat halk neszszel pergett le a homályos szegletben. És Jella a
csigára gondolt, az asszony pedig arra a rojtos, sárga kendőre…