Megindult a lába alatt egy kő. Eleinte lassan gördült, aztán egyre
sebesebben nyargalt le a láthatatlanba. Jella belekapaszkodott egy
galyba és lihegve hajolt a mélység fölé. Mosolygott. Szerette a
fékevesztetten rohanó követ. Szerette eliramló dörejét.
Mikor odalenn elnémult a szakadék, kedvetlenül eresztette el a galyat.
Azalatt lement a nap és a Karsztok vadul nőttek bele az alkonyatba.
Gyötrődött kőhullámok, mezítelen sziklarémek tépték meg a lilaszínű,
hideg eget.
A leány felbámult a Jávorjére. A felhős csúcsok között magányosan égett
a nagy hegy, a visszanéző nap tüzében. Lenn terjedt a fenyvesek sötétje.
A tavaszi éjszaka nesztelenül, kúszva jött ki az erdőkből. A völgykatlan
oldalán elfeketültek a szélgátak és tövükben a televény földdarabkák még
vörösebbek lettek: élő sebek a halott szürkeségben.
Jella tudta, hogy emberek hordták zsákszámra a sziklák közé azt a
vérszínű földet és tudta azt is, hogy védeni kell minden maroknyit, mert
a vad szél, mely szakadatlanul rázza a fákat a tetőn, el akarja vinni.
De azért nem csodálkozott; sohasem látott egyebet, el sem birta volna
képzelni, hogy másként is lehetne. Ott a kövek között küzködni kell.
Néha a szél az erősebb, néha az emberek.
Most is dolgoztak lenn a lejtőn. Apró alakok nagy köveket görgettek és
ugyanazzal a fáradt mozdulattal emelték magasabbra a szélgátakat, a
melylyel az atyjuk, a nagyatyjuk emelte. Aztán, mintha a mélyben
rézpénzt csengettek volna egy sziklához, fázósan belecsilingelt a hűvös
hegyi levegőbe a völgyi harang.
Vége volt a napnak. Szakadozott hangyajárásban élő vonal indult le a
falu felé, melynek házai, mint az itatóra hajtott birkanyáj, rendetlen
sorban kapaszkodtak a patak mentén.
Jella czéltalanul tépdeste egy hegyi jávor csenevész lombját és közben a
szakadékba nézett, melyről a favágók azt mondták, hogy a föld másik
oldaláig ér. Egyszerre kihullatta kezéből a meggyürt leveleket.
Hátrafordult.
Lenn az ösvényen emberek jártak. Megismerte a hangokat. Ketten jöttek.
Az egyik Slatka volt, a félszemű kovács felesége, a másik talán a
sógorasszonya. Nem láthatta őket a cserjéstől, de a nagy, nyugodt
csendben tisztán hallotta a szavukat.
Az asszonyok ép alatta álltak meg pihenni; Slatka éles hangja hatott fel
elsőnek hozzá.
– A korcsmában tudta meg… Aztán haza ment és nekivágta a baltát az
asszonyának.
Franjóról szóltak, az iszákos bodnárról, a ki régente sokat járt a Jella
anyjához holdvilágnál harmonikázni.
Az asszonyok hangja halkabb lett, valami másról kezdtek beszélni.
– Ő az oka minden bajnak… az a czéda…
– Megpiszkolta a falut. Átkozott fekete szemű. Franjót is ő bolondította
el. Azelőtt rendes, istenes ember volt. Hétköznap sohse itta le magát.
Jella lelapult. A biztosságérzet vakmerőségével nyujtotta előre
fejletlen fiatal nyakát. Tudni akarta volna, hogy kiről beszélnek.
– Föld rossza…
A sógorasszony ráhagyta.
– Verje meg az Isten. A míg szép volt, nagyon pártolták az emberek.
– Még az enyém is, – dörmögte Slatka. Aranykeresztet vett neki. De meg
is fizet érte… Vittem a pap-gazdasszony kisasszonynak két libát.
Beszélni is fogok vele.
– Aztán mit akarsz tőle?
– Hogy prédikálja ki a tisztelendő úr.
Jella nem sokat értett az egészből, mégis rossz érzése támadt. Annak a
kettőnek gonosz volt a hangja. Felkapott a földről egy száraz ágat és
találomra a nyakuk közé dobta. Odalent valamelyik felsikoltott. Az
asszonyok, batyuval a hátukon, hosszú lépéssel nyargaltak egymás mögött,
akár a megriadt libák.
Rejtekéből vásottan nevetett utánuk. Nem szívelhette őket. Tavaly,
Szent-Mihály havában, mikor a hideg törte az anyját és a kecskéjük is
megbetegedett, még egy köcsög tejet sem akartak neki adni. Senki az
egész faluban. Tudta, hogy Slatka volt az oka. Ő keményebb a többinél…
Jellának eszébe jutott valami; ökölbe szorult a keze… Kis leány volt
akkor. Az atyja Szlavoniában dolgozott az erdőben, az anyja levitte
eladni a hálót a tengerpartra. Két napig nem akadt otthon enni való. A
gyomrát ásta az éhség. A félszemű kovács háza mögött pedig tele volt a
vén almafa éretlen vaczkorral. Senkit sem látott a környéken. Letépett
egy almát. Abban a perczben ugrott ki Slatka a fal mögül és egy karóval
úgy a kezére húzott, hogy mindig megmaradt a nyoma. Ezt a régi szégyent
nem tudta megbocsájtani. Gyűlölte a kemény szívű asszonyt, a miért
rajtakapta, a miért neki volt igaza, pedig… ő éhezett.
Mint egy fiatal állat, ásítva nyújtózott egyet. Hátra simította arczába
csüngő haját és összeterelte a falujabeli kecskéket. Ott őrizte őket a
hegyek közt már vagy öt esztendeje, mióta az iskolából kikergették…
Mozgás közben szoknyájának a rongyai alatt jóformán még alig látszott
csipőjének a vonala. A mint ment, sovány karját ütemesen lóbálta és
közben álmos hangon egy régi horvát nótát énekelt.
Lenn a faluban egy háznak az ablakában világ gyúlt. Sárgán vetődött a
fákra, mintha vederből egy kis maradék napfényt loccsantottak volna oda.
A patak zúgása a leány elé jött a mélyből. A korcsma tájékán valaki
kurjantott.