zoophyták, a radiariák általában, a molluscák között az akephalok, csak
gyönge, homályos öntudattal birnak, csak épen annyival, amennyi
szükséges, hogy táplálékukat vagy zsákmányukat észrevegyék és ha
kinálkozik, megragadják, és mindenesetre, hogy helyüket kedvezőbbel
cseréljék fel: azért, ezen az alsó fokon, a motivum hatását még olyan
világosan, közvetlenül határozottan és érthetően láthatjuk akár az
ingerét. Apró rovarokat a gyertyafény egészen a lánghoz csal; legyek
gyanutlanul szállnak a gyik fejére, mely imént szemük láttára nyelte le
társukat. Ki fog itt szabadságról álmodni?
A felsőbbrendü, intelligensebb állatoknál a motivum hatása mindig
közvetettebb lesz. A motivum ugyanis világosabban elválik a
cselekedettől, amelyet előidéz, ugyhogy a motivum és cselekedet
távolságának ezt a különféleségét az állatok intelligenciájának
mértékéül használhatnók.
Az embernél ez megmérhetetlen. Ellenben még a legokosabb állatoknál is,
a képzetnek, amely tetteiknek motivuma lesz, még mindig _szemlélhetőnek_
kell lenni: még ahol választás lehetséges is, az csak láthatólag
jelenlevő dolgok közt jöhet szóba. A kutya tétovázva áll, ha gazdája
szólitja és ugyanakkor látja nőstényét; az erősebb motivum fogja
mozgását irányitani, hanem akkor szükségképen be is következik az, ugy,
mint egy mechanikai hatás. Itt is egy egyensulyából kimozditott testet
látunk, amely egy ideig felváltva hol az egyik, hol a másik oldalra
leng, mignem arra fordul, amerre sulypontja vonja.
Ameddig tehát a motivatio _szemléleti_ képzetekre szoritkozik, rokonsága
az ingerrel és általában az okkal még amiatt is szembeötlő, hogy a
motivumnak mint működő oknak, reális, jelenlevő valaminek kell lennie,
sőt fény, hang, szag révén akármilyen közvetve is, de mégis fizikailag
hatnia az érzékekre. Ennélfogva itt az ok olyan tisztán áll a megfigyelő
szeme előtt, mint az okozat: látja, hogy lép fel az ok és milyen
elmaradhatlanul követi az állat tette, hacsak ellenében nem hat más,
épen oly szembeötlő motivum vagy idomitás. A kettő összefüggését
kétségbevonni lehetetlen. Ezért nem is fog senkinek eszébe jutni, hogy
az állatoknak liberum arbitriumot, azaz minden októl független tettet
tulajdonitson.
De ahol most már az öntudat értelmes, tehát nem szemléleti megismerésre:
fogalmakra, gondolatokra képes, ott a motivumok a jelentől és a reális
környezettől teljesen függetlenek lesznek s azért a szemlélő előtt
rejtve maradnak. Mert most puszta gondolatok, amelyeket az ember magával
hordoz fejében, de amelyek mégis rajta kivül, akárhányszor nagyon távol
erednek, teszem hol a tulajdon, sok évi tapasztalásból, hol sokszor
messze időből kelt szó és irás közvetitésével, de azért ugy, hogy
_eredetük mindig reális és objektiv_, jóllehet – a bonyodalmas külső
körülményeknek gyakran nehézkes kombinációja révén – sok tévedés és a
közvetités folytán sok csalódás, ennélfogva sok balgaság is van a
motivumok között.
Ehhez járul még, hogy az ember tetteinek motivumait akárhányszor elrejti
minden más ember elől, esetleg még önmaga elől is, még pedig ott, ahol
fél beismerni, hogy igazában mi az, ami őt arra birja, hogy ezt vagy
amazt tegye. Eközben látjuk, hogy cselekvése beáll és konjekturákkal
igyekszünk kitalálni a motivumokat, melyeket amellett olyan szilárdan és
biztosan tételezünk fel, mint ahogy oka van az élettelen testek minden
mozgásának, melyeket látunk; abban a meggyőződésben, hogy ok nélkül
lehetetlen egyik is, másik is. Viszont megforditva, a saját terveinknél
és vállalatainknál, a motivumok hatását az emberekre olyan biztossággal
vesszük számba, hogy az teljesen főlérne azzal, mellyel mechanikai
eszközöknek mechanikai hatását mérjük, ha azoknak ez embereknek egyéni
jellemét is oly tüzetesen ismernők, mint amott a hasábok hosszuságát és
vastagságát, a kerekek átmérőjét, a terhek sulyát stb.
Ezt az eljárást követi mindenki, amig kifelé tekint, másokkal dolga van
és praktikus célokat szolgál: mert az emberi értelem ilyenekre van
alkotva. Ám ha a dolgot teoretikusan és filozófiailag próbálja megitélni
– amire az emberi elme nincs voltaképen alkotva – és önmagát teszi
itélete tárgyává, akkor az abstrakt, puszta gondolatokból álló
motivumoknak már vázolt anyagiatlan voltától – mert ezek nincsenek se
jelenhez se környezethez kötve és akadályaik: az ellenmotivumok,
ugyancsak puszta gondolatok – annyira félrevezetteti magát, hogy
kétségbevonja létüket, vagy legalább is hatásuk kényszerüségét és azt
hiszi, hogy a tett szintugy el is maradhatna, mint ahogy megtörténik;
hogy az akarat magától, ok nélkül határozza el magát és hogy mindegyik
tevékenysége a kiinduló pontja az általa előidézett változások
beláthatatlan sorának. Ezt a balhitet különösen támogatja az öntudatnak
az első fejezetben hosszasan vizsgált hibás értelmezése: „azt tehetem,
amit akarok“; kivált ha ez – mint minden időben – a hatásnál is több,
egyelőre csupa izgató és egymást kizáró motivumra illik.
Ez együttvéve tehát ama természetes csalódás forrása, amelyből az a
tévedés származik, hogy öntudatunkban van akaratunk szabadságának
bizonysága, abban az értelemben, hogy az akarat, a tiszta ész s a
természet minden törvényével ellentétben, elégséges ok nélkül határozza
el magát és határozatai, egy és ugyanazon embernél, igy vagy
ellenkezőleg is alakulhatnak.
Hogy ennek a tételünkhez oly fontos tévedésnek eredetét különlegesen és
a legérthetőbben megmagyarázzuk és ezzel az öntudatnak az iménti
fejezetben folytatott vizsgálatát kiegészitsük, képzeljünk el egy
embert, aki – mondjuk – az utcán állva, igy szólna magában: „Este hat
óra, vége a napi munkának. Most elmehetek sétálni; vagy elmehetek a
klubba; felmehetek a toronyba is, hogy megnézzem a nap lementét;
elmehetek a szinházba is; meglátogathatom egyik vagy másik barátomat;
sőt kirohanhatok a kapun a nagy világba, hogy ne jőjjek vissza soha. Ez
mind egyedül tőlem függ, teljes szabadságom van hozzá; ám én nem teszem
meg egyiket sem, hanem ép oly szabadon hazamegyek, a feleségemhez.“ Ez
épen olyan, mintha a viz azt mondaná: „Én fölverhetem a hullámaimat
(igen, a tengeren és viharban); vágtatva rohanhatok tova (igen, a folyó
ágyában); tajtékozva és bugyogva gördülhetek alá (igen, a vizesésnél);
sugárként, szabadon szállhatok föl a levegőbe (igen, a szökőkutban);
végre föl is forrhatok és eltünhetem (igen, 80° melegben); hanem én
mindebből nem cselekszem egyiket sem, csak itt maradok önként, nyugodtan
és tisztán a tükörsima tóban.“
Mint ahogy a viz minderre csak akkor képes, mikor az egyikhez vagy
másikhoz megvan a kellő ok, ugy az az ember is azt, amit megtehetni vél,
csak ugyanazon föltétel mellett teheti meg, máskép nem. Amig ok nincs,
nem lehet cselekednie; hanem ha van, akkor _kell_, mint kell a viznek is
változnia, mihelyt a megfelelő körülmények közé jutott. Tévedése és
főként az a csalódás, mely a hibásan értelmezett öntudatból származik
itt, hogy ő mindezt egyformán megteheti, jól szemügyre véve azon
alapszik, hogy egy időben csak _egy_ kép szerepelhet fantáziájában és az
abban a pillanatban minden mást kizár. Ha most egy olyan – lehetségesnek
föltételezett – cselekvésnek a motivumát elgondolja, tüstént érzi is
ennek hatását akaratára, mely tőle nyer ingert: ezt hivják műnyelven
velleitásnak. Ám ő azt hiszi, hogy ezt voluntas-szá emelheti, azaz a
tervbe vett cselekvést végrehajthatja; csakhogy ez csalódás. Mert
mindjárt föllépne a megfontolás és emlékébe idézné a más oldalra huzó
vagy az ellenlábas motivumokat; s arra belátná, hogy a dologból tett
aligha lesz.
Különböző, egymást kizáró motivumoknak ilyen successiv képzetei közt, –
egyre ama belső hangtól kisérve: „én azt tehetem, amit akarok“ – az
akarat, mint állhatatlan szélben egy jól megkent sarku szélkakas, ugy
fordul szinte tüstént minden egyes motivum felé, melyet képzelő ereje
elébe tár, egymásután az összes, lehetségesekként szereplő motivumok
felé és mindegyiknél azt gondolja az ember, hogy azt _akarhatja_ és igy
a zászlót ezen a ponton kitüzheti, ami puszta csalódás. Mert valójában
az ő „akarhatom“-ja csak hipotetikus és igy egészitendő ki: „én ezt
akarhatom, ha nem akarnám inkább azt a másikat;“ ez azonban megszüntet
minden akarati képességet.
Térjünk vissza példánkhoz: hat órakor tanakodó emberünkhöz és képzeljük,
mintha észrevette volna, hogy én a háta mögött állok, róla bölcselkedem
és vitatom az ő szabadságát, minden neki lehetséges cselekvéshez.
Könnyen megeshetik, hogy ő, engem zavarba akarva hozni, egyet végrehajt
közülök: ám akkor épen az én tagadásom s annak hatása az ő ellenmondó
szellemére lenne az a motivum, amely őt arra kényszeritette. Még az is,
a fönt felhozott cselekvések közül, csak a _könnyebbekből_ birhatná rá
egyikre vagy másikra, pl. hogy a szinházba menjen; hanem a legutolsóra,
hogy kirohanjon a nagy világba, semmi esetre sem: ahhoz ez a motivum
nagyon is gyönge lenne.
Épen ily tévesen véli akárhány, mig töltött pisztolyt tart a kezében,
hogy azzal magát meglőheti. Ehhez a mechanikus eszköz a legkevesebb;
hanem a fődolog egy fölöttébb erős és azért ritka motivum, melynek
megvan az a roppant ereje, ami az életkedvnek, vagy jobban mondva, a
halál félelmének legyőzéséhez szükséges: csak ha egy ilyen lépett fel,
lőheti agyon magát valóban és kell is magát agyonlőnie; még erősebb
ellenmotivum – ha ugyan ilyen egyáltalán lehetséges – kell hozzá, hogy a
tettet meggátolja.
Én azt tehetem, amit akarok: én tehetek, _ha akarok_, mindenemet, amim
van, a szegényeknek adhatom s igy magam is szegény lehetek, – _ha
akarom!_ – De nem vagyok képes, hogy ezt _akarjam_; mert az ellentétes
motivumoknak sokkal nagyobb hatalma van rajtam, semhogy azt megtehetném.
Ha ellenben más jellemem volna s hozzá olyan, hogy szent volnék, akkor
azt akarhatnám, de akkor nem is lehetne azt nem akarnom s igy kellene
megtennem.
Mindez egészen jól megáll az öntudat itétete – „azt _tehetem_, a mit
_akarok_“ – mellett, amiben még manapság is egyes felületes filozófusok
az akarat szabadságát vélik látni s igy azt mint a tudat egyik adott
tényét emelik érvényre.
Ezek közül kiválik _Cousin_ Viktor, akiről itt tisztelettel kell
emlékeznem, mivel ő _A filozófia történeté_ről szóló előadásaiban
(1819–20, kiadta Vacherot, 1841) azt tanitja, hogy az akarat szabadsága
a tudat legbiztosabb ténye (I. köt. 19–20. l.) és Kantnak szemére veti,
hogy ő ezt csak a morális törvényből bizonyitotta és mint postulatumot
állitotta fel, mikor pedig az tény: „mire való bizonyitani azt, amit
elég megállapitani?“ (50. l.) „a szabadság tény, nem csak hit.“ (u. o.)
Németországban sem hiányzanak ama tudatlanok, akik mindazt, amit erről
két század óta nagy gondolkozók mondtak, szélnek eresztik és az
öntudatnak az iménti fejezetben elemzett, általuk, valamint a nagy
tömegtől, hibásan felfogott tényére hivatkozva, az akarat szabadságát
ténylegesnek, adottnak hiresztelik. De talán igazságtalan vagyok velök
szemben; mert meglehet, hogy ők nem olyan tudatlanok, aminőknek
látszanak, hanem csak éhesek, és igy, egy darab száraz kenyérért,
tanitanak mindent, ami egy magas minisztériumnak inyére lehet.
Egyáltalán se szókép se tulzás, hanem száraz és betüszerinti igazság,
hogy amint meg nem mozdulhat egy billiárdgolyó, amig meg nem lökik, épen
ugy nem állhat fel egy ember a székéről, mig egy motivum el nem vonja
vagy nem üzi: hanem akkor az ő felállása olyan kényszerü és
elmaradhatatlan, mint a golyó elgördülése a lökés után. És azt várni,
hogy egy ember megtegyen valamit, amire őt semmiféle érdek nem készteti,
épen annyi, mint azt várni, hogy egy darab fa megmozduljon, anélkül hogy
kötél huzná. Aki hasonló állitásokkal egy társaságban makacs
ellenmondásra találna, rövidesen nyitjára jönne a dolognak, ha egy
harmadikkal harsány és komoly hangon elkiáltatná: „Omlik a tető!“
miáltal az ellenmondók végtére belátnák, hogy egy motivum éppen olyan
hatalmas arra, hogy az embereket a házból kidobja, mint a legszilárdabb
mechanikai ok.
Mert az ember, mint az összes tapasztalati tárgyak, idő- és térbeli
jelenség, és minthogy az okság törvénye mindezekre a priori,
következőleg kivétel nélkül érvényes, az embernek is alája kell vetve
lennie. Igy mondja ezt a priori a tiszta értelem, igy tanusitja ezt az
egész természetben uralkodó analogia és igy bizonyitja ezt a tapasztalás
minden pillanatban, hacsak az ember nem ül fel a látszatnak, mely abból
származik, hogy mig a természeti lények egyre magasabbra emelkedve,
komplikáltabbak lesznek, és fogékonyságuk, a puszta mechanikaiból,
kémiaivá, elektromossá, ingerlékennyé, érzékennyé, intellektuálissá és
végre racionalissá emelkedik és finomul, a _működő okok_ természetének
is ezzel egyforma lépést kell tartania és a lények minden fokozatán,
amelyek a hatást várják, megfelelően érvényesülnie. Ezért lesznek aztán
az okok mindig kevésbbé kézzelfoghatók és materiálisak, ugy, hogy
végtére szemmel sem láthatók már, csak az értelemmel foghatók fel, amely
őket, egyes esetben, rendületlen biztossággal tételezi fel és kellő
buvárlatnál fel is fedezi. Mert itt a működő okok csupa gondolatokká
fokozódnak, amelyek más gondolatokkal küzdenek, mig közülök a
leghatalmasabb megadja a döntést és az embert mozgásba hozza; ami mind
az oki összefüggésnek ugyanolyan szigoruságával megy végbe, mint ahogy
tisztán mechanikai okok, komplikált összeköttetésben, működnek egymás
ellen és meglesz hiba nélkül a kiszámitott eredmény. Az oknélküliség
látszatával – az ok láthatatlansága miatt – a pohárban minden irányban
szerteugráló elektromos parafagolyók épen ugy birnak, mint az emberek
mozgásai: csakhogy az itélet nem a szem, hanem az értelem után indul.
Az akaratszabadság föltételezése mellett minden emberi cselekvés
megmagyarázhatatlan csoda lenne, – okozat ok nélkül. És ha meg merjük
kisérelni, hogy elképzeljük a liberum arbitrium indifferentiae-t,
csakhamar rájövünk, hogy annál tulajdonképen megáll az értelem: nincs
formája rá, hogy ilyesmit elgondoljon. Mert az elégséges ok elve – a
jelenségek egymástól való függésének és átmeneti meghatározásának
principiuma – megismerőtehetségünknek legáltalánosabb formája, mely,
objektumainak különfélesége szerint, maga is különféle alakulatokat vesz
fel. De itt olyasvalamit kell elgondolnunk, ami határozott, anélkül hogy
meg volna határozva; ami nem függ semmitől, hanem tőle függ a másik; ami
kényszer nélküli, következőleg nincs alapja; hogy most A mükődik, mig
épen ugy müködhetnék B vagy C vagy D, és hozzá müködhetnék teljesen
függetlenül, ugyanazon körülmények között, azaz anélkül, hogy A-ban
legyen valami, ami annak B, C, D ellenében előnyt adjon, – mert ez lenne
a motivatio, tehát okság. Itt visszajutunk az abszolut esetlegesnek
mindjárt kezdetben felállitott fogalmára. Ismétlem: ennél a szó szoros
értelmében megáll az ész, ha az ember csak meg is közelítheti ezt a
tárgyat.
Hanem most emlékezzünk vissza arra is, mi az ok általában. Ok a megelőző
változás, mely a következőt kényszerüvé teszi. A világon egy ok sem hat
függetlenül, sem a semmiből nem teremt. Hanem mindig van valami, amire
hat, és csak egy bizonyos időben, egy bizonyos helyen és egy bizonyos
lényen idéz elő változást, amely mindig a lény természetéhez van mérve,
amelyhez tehát az _erőnek_ már ebben a lényben kellett rejleni.
Eszerint minden hatás két tényezőből ered, egy belsőből meg egy
külsőből: ugyanis annak az őserejéből, amire hatnak, és a determináló
okból, mely azt kényszeriti, hogy most, itt megnyilvánuljon. Az őserő
önmagából tételez föl minden okságot és minden magyarázatot: épen azért
emez nem is magyaráz meg mindent, hanem mindig hagy valami
magyarázatlant.
Ezt látjuk végig a fizikában és kémiában. Magyarázataiknál mindig előre
föltételezik a természeti erőket, amelyek a tüneményekben nyilvánulnak s
amelyekre való visszavezetésében áll az egész magyarázat. Maga egy
természeti erő nincs alávetve semmi magyarázatnak, hanem minden
magyarázatnak a principiuma. Szintugy nincs is maga semmi okságnak
alávetve, mert hiszen épen ez kölcsönzi mindegyik oknak az okságot, azaz
a ható képességet. Ez maga minden ilynemü hatásnak közös alapja és
megvan mindegyikükben. Igy vezetik vissza a mágnesség tüneményeit egy
őserőre, melynek neve elektromosság. Ennél megáll a magyarázat és csupán
azokat a feltételeket adja meg, melyek alatt ilyen erő nyilatkozik, t.
i. az okokat, melyek hatását fölkeltik.
Az égi mechanika magyarázatai előre főltételezik a gravitatiót mint
erőt, melynek értelmében itt az egyes okok, melyek az égi testek
pályáját meghatározzák, müködnek. A vegytan magyarázatai azokat a titkos
erőket tételezik föl, amelyek a lélekrokonsághoz hasonlóan, bizonyos
stoicheometriai viszonyok szerint nyilvánulnak s amelyeken végelemzésben
mindama hatások alapulnak, melyek előzetesen adott okoktól fölkeltve,
pontosan beállnak. Épen igy tételezik föl a fiziologia összes
magyarázatai az életerőt, mint amely specifikus belső és külső ingerekre
határozottan reagál.
És általában igy van ez mindenütt. Még azok az okok is, melyekkel az
annyira kézzelfogható mechanika foglalkozik, mint lökés és nyomás, az
áthatatlanságban, cohaesióban, merevségben, keménységben,
tehetetlenségben, sulyban, rugalmasságban birják föltételüket, amelyek
szintolyan kimagyarázhatatlan természeti erők, mint az előbb emlitettek.
Az okok tehát sehol sem magyaráznak többet, mint hogy mikor és hol
_nyilvánulnak_ eredeti, megmagyarázhatatlan erők, amelyek föltételezése
mellett lehetnek ők csupán okok, azaz hoznak létre szükségképen bizonyos
okozatokat.
Ahogy ez az eset a szükebb értelemben vett okoknál és az ingereknél,
nincs máskép a _motivumoknál_ sem; mert hiszen a motivatio nem
különbözik lényegében az okságtól, hanem annak csak egy neme, még pedig
a megismerés közegén átmenő okság. Itt is tehát az ok csak a
nyilvánulását idézi elő egy további okokra vissza nem vezethető, s így
bővebben nem magyarázható erőnek, amely erőnek itt _akarat_ a neve: ezt
azonban nem csak kivülről ismerjük, mint a többi természeti erőt, hanem,
az öntudathoz képest, belsőleg és közvetlenül is.
Csakis ama föltevés mellett, hogy van egy ilyen akarat és hogy, egyes
esetben, mivolta determinálva van, hatnak a rá irányuló okok, melyeknek
itt motivum a nevük. Az akaratnak ez a speciálisán és individuálisan
meghatározott mivolta, mely szerint visszahatása ugyanazon motivumokra
minden egyes emberben más és más, eredményezi azt, amit az ember
_jellemének_ nevezünk, még pedig mivel ezt nem a priori, hanem csak
tapasztalásból ismerjük meg: _empirikus jellemének_.
Ez határozza meg közelebbről a különféle motivumok hatásának módját
egy-egy adott emberre. Mert annyira alapja minden hatásnak, melyeket a
motivumok keltenek, mint az egyetemes természeti erők a szükebb értelmü
okok keltette hatásoknak, és mint az életerő az ingerek hatásainak. És
mint a természeti erők, szintoly őseredeti, változhatatlan,
megmagyarázhatatlan. Az állatoknál minden egyes speciesben, az embernél
minden egyes individuumban más és más. Csak a legmagasabb rendü,
legokosabb állatoknál jelentkezik egy már számbavehető egyéni jelleg,
habár a species általános, tulnyomó charakterével vegyest.
_Az ember jelleme_: 1) _individuális_ (egyéni), mindenkiben más és más.
Bár a faji jellem mindegyiknek alapja, miért is annak főtulajdonságai
mindegyikben megtalálhatók. Csakhogy itt a fokozatoknak többsége és
kisebbsége olyan jelentékeny, a tulajdonságok kombinációjának és
módosulatának különfélesége olyan változatos, hogy fölvehetjük, hogy a
jellemek morális különbsége egyenes arányban áll az intellektuális
képességekkel – ami sokat akar mondani – és mind a kettő
hasonlithatlanul nagyobb mint a testi eltérés óriás és törpe, Apollo és
Terzitesz között. Ezérthogy egészen más ugyanazon motivum hatása
különböző emberekre; mint ahogy a napfény a viaszt fehérre, a
klórezüstőt feketére festi, a hő a viaszt megolvasztja, az agyagot pedig
megkeményiti. Ezérthogy magát a motivumot ismerve, még nem mondhatjuk
meg előre a tettet, hanem a jellemet is kell ehhez ismernünk.
2) Az ember jelleme _empirikus_ (tapasztalati). Csak tapasztalás utján
ismerhetjük meg, nem csupán a másokét, hanem a magunkét is. Azért
csalódunk akárhányszor, miként másokban, ugy önmagunkban is, ha
rájövünk, hogy ezt vagy azt a tulajdonságot – pl. igazságosságot,
önzetlenséget, bátorságot – nem abban a mérben birjuk, mint ahogy
jóhiszemüen föltételeztük. Azért marad, egy előforduló nehéz
választásnál, a mi saját elhatározásunk, mint akár egy idegené, titok
még önmagunk előtt is mindaddig, mig el nem dőlt: majd azt hisszük, hogy
erre, majd hogy arra az oldalra fog térni, aszerint, amint ezt vagy azt
a motivumot hozza közelebb az ismeret az akarathoz és erejét rajta
megkisérli, amikor is az az „én azt tehetem, amit akarok“ az
akaratszabadság látszatát kelti.
Végre az erősebb motivum érvényesiti hatalmát az akaraton és a választás
akárhányszor máskép megy ki, mint ahogy kezdetben sejtettük. Ezért
végelemzésben senki sem tudhatja, hogy fog egy másvalaki – és azt sem,
hogy fog önmaga bizonyos meghatározott helyzetben cselekedni, mielőtt
nem volt ő is abban a helyzetben; csak állandó próba után lesz bizonyos
a másikról, meg saját magáról is. Hanem akkor bizonyos is: kipróbált
barátok, kiérdemült szolgák megbizhatók. Egy előttünk jól ismert embert
általában ugy veszünk, mint minden más dolgot, melynek tulajdonságait
már kitapasztaltuk és biztosan előrelátjuk, mit lehet tőle várni és mit
nem.
Aki egyszer valamit megtett, hasonló esetben ismét meg fogja tenni –
jót, rosszat egyaránt. Azért fordul az, akinek nagy, rendkivüli
segitségre van szüksége, olyan emberhez, aki nemeslelküségének már
megállta próbáját; és aki gyilkost akar bérelni, olyan emberek közt néz
köröl, akiknek kezéhez már vér tapad. Mint Herodotosz beszéli (VII.
164), szirakuzai Gelo kénytelen volt nagyobb pénzösszeget teljesen
rábizni egy emberre, akit, a vele szabad rendelkezés mellett, külföldre
kellett küldenie. Kadmoszt választotta erre, mint aki ritka, sőt
hallatlan becsületességnek és lelkiismeretességnek adta tanujelét.
Bizalmában nem is csalódott.
Hasonlókép csak a tapasztalásból fakad, alkalomadtával, a saját
magunkkal való ismeretség is, amelyen az önbizalom – vagy bizalmatlanság
alapszik. Amint mi egy esetben eszességet, bátorságot, egyenességet,
hallgatagságot, gyöngédséget tanusitottunk, avagy ily erényeink hiánya
derült ki, aszerint vagyunk – a magunkkal kötött ismeretség
következtében – vagy elégedettek önmagunkkal, vagy nem. Csak saját
empirikus jellemének pontos ismerete adja az embernek azt, amit
_szerzett jellemnek_ nevezünk: az birja ezt, aki saját jó és rossz
tulajdonságait pontosan ismeri és igy biztosan tudja, miben bizhat és
számithat magára, miben nem. Saját szerepét, melyet előbb, empirikus
jelleméhez képest, csak természetesen adott, most müvészien és
módszeresen, biztossággal és tisztességel játsza meg, anélkül, hogy
valaha – amint mondják – kiesnék a jelleméből, ami egyre bizonyitja,
hogy egy valaki, egyes esetben, tévedésben volt önmagáról.
3) Az ember jelleme _állandó_: ugyanaz marad az egész életen át.
Éveinek, viszonyainak, sőt ismereteinek és nézeteinek változó leple
alatt ott rejtőzk – mint a rák a héjában – az identikus és
tulajdonképeni ember, aki teljesen változatlan és mindig ugyanaz. Csak
az irányban és az anyagban szenvedi jelleme ama látszólagos
változásokat, melyek életkora és szükségletei különbözőségének a
következményei. _Az ember sohasem változik_: ahogy cselekedett egyszer,
ugy fog teljesen hasonló körülmények között – amelyekhez e körülmények
helyes ismerete is számit – mindig cselekedni. Ez igazságnak
megerősitését a mindennapi tapasztalásból vehetjük: legfrappánsabban
látjuk akkor, ha egy ismerősünkkel husz-harminc év mulva kerülünk össze
és ugyanazon csapáson találjuk őt most is, mint azelőtt.