hogy a hol és a mikor az objektiv, reális anyagi világban, valami (nagy
vagy kicsi, sok vagy kevés) _megváltozik_, ehhez _előbb_ más valaminek
is szükségképen _meg kellett változnia_ és hogy ez _megváltozzék, ennek
előtte_ ismét más valaminek és igy tovább a végtelenségig, anélkül, hogy
a változások e regressziv sorának – amely ugy tölti be az időt, mint az
anyag a tért – a kezdőpontját valaha megláthatnók, vagy bár mint
lehetségest elgongondolhatnók vagy föltételezhetnők. Mert az a szüntelen
megujuló kérdés: „mi idézte elő ezt a változást?“ nem hagy soha végső
nyugvópontot az értelemnek, akárhogy törjük is a fejünket: miért is az
első ok épen ugy el nem gondolható, mint az idő kezdete vagy a tér
határa.
Azt is mondja az okság törvénye, hogy, ha a korábbi változás – az _ok_ –
fellépett, az általa előidézett későbbi változásnak – _az okozatnak_ –
is elmaradhatlanul fel kell lépni, a kettő _szükségképen_ együtt jár.
A _kényszerüség_ jellegénél fogva az okság törvénye az _elégséges ok
elvének_ egyik fogalmazásaként igazolja magát, amely elv összes
megismerő tehetségünknek a legegyetemesebb formája, és ahogy a reális
világban mint okság, a gondolati világban mint a megismerő elv logikai
törvénye – és még az üres, de a priori szemlélt térben is, mint az
összes részek kölcsönös, szigoruan kényszerü helyzeti függésének
törvénye lép fel; a mely kényszerü függést szakszerüen és tüzetesen
levezetni, a geometriának egyedüli témája. Épen ezért cserefogalmak –
mint már eleinte utaltam rá – kényszerü lenni és adott elv következménye
lenni.
Tehát minden _változás_, amely az objektiv, külső világtárgyain
végbemegy, alá van vetve az _okság_ törvényének, tehát e változások
akárhol és akármikor lépnek fel, mindig _kényszerüen_ és elmaradhatlanul
lépnek fel. Ez alól kivétel nem lehet, minthogy a szabály a priori áll a
tapasztalás minden lehetőségére. Mikor pedig a szabályt adott esetben
_alkalmazni_ kell, csak az a kérdés, vajjon egy a külső tapasztalásban
adott reális objektumnak _változásáról_ van-e szó; ha igen, akkor
változásai alá vannak-e vetve az oktörvény alkalmazásának, vagyis egy
okból kifolyólag, de ép azért _szükségképen_ kell végbemenniök.
Menjünk most már közelebb magához ehhez a tapasztaláshoz, a mi
egyetemes, a priori bizonyos s azért minden lehetséges tapasztalásra
kivétel nélkül érvényes szabályunkkal és tekintsük a benne adott reális
objektumokat, amelyeknek esetleg föllépő változásaira vonatkozik
szabályunk; akkor ezeken az objektumokon csakhamar fölfedezünk egyes
mélyreható főkülönbségeket, amelyek szerint régen osztályozva is vannak:
mert részben szervetlenek, azaz élettelenek, részben szervesek, azaz
élők s ezek ismét részben növények, részben állatok. Az állatokat ismét
– ha lényegükben egymáshoz hasonlók és fogalmuknak megfelelők is – a
tökéletesedésnek rendkivül soknemü és finoman árnyalt fokozati sorában
találjuk, elkezdve a növényekkel még közel rokon s tőlük alig
megkülönböztethetőktől, a legfejlettebb, a állat fogalmának
legtökéletesebben megfelelő lényekig: e sorozat csucsán pedig ott látjuk
az embert, – minmagunkat.
Nézzük csak – anélkül, hogy a soknemüség félrevezetne – összességükben
mindeme lényeket, csak mint a tapasztalásnak objektiv, reális tárgyait
és aztán alkalmazzuk, a mi, minden tapasztalás lehetőségére a priori
érvényes oktörvényünket, az ezen lényeknél esetleg beállható
változásokra: akkor ugy fogjuk találni, hogy bár a tapasztalás mindenütt
az a priori bizonyos törvény javára szól, hanem az okság, ama
tapasztalati tárgyak emlitett nagy lényeges különbségének megfelelően,
az ehhez mért fajbeli módositásokká gyakorolja rajtuk jogait. Azaz a
szervetlen testek, növények és állatok hármas különbségének megfelelően,
a minden változásukat vezérlő okság is három formában mutatkozik: mint
_ok_, a szó legszorosabb értelmében; mint _inger_; mint _motivatio_, –
anélkül, hogy e módosulás folytán a priori érvényessége és ezzel a
következménynek általa föltételezett kényszerüsége a legkisebb csorbát
is szenvedne.
A szó legszorosabb értelmében _ok_ az, mely szerint a tapasztalati
tárgyak összes mechanikai, fizikai és chemiai változásai lefolynak.
Mindenütt két különös ismertetőjegye van: egyik, hogy nála nyer
alkalmazást a harmadik newtoni alaptörvény: „hatás és visszahatás
egymást kiegyenlitik,“ azaz, a megelőző állapot, melynek ok a neve,
ugyanolyan változást szenved mint a következő, melynek okozat (hatás) a
neve. Másodszor, Newton második törvénye értelmében, a hatás foka mindig
pontosan az ok fokához van mérve, következőleg emennek erősbülése,
amannak is ugyanolyan erősbülését idézi elő; ugyhogy, ha egyszer a hatás
nemét ismerjük, az ok intenzitásának fokából a hatás fokát is – és vice
versa – meg lehet tudni, meg lehet mérni és ki lehet számitani.
E második ismertető jegy empirikus alkalmazásánál azért nem szabad az
igazi hatást látható megnyilvánulásával összetéveszteni. Például nem
szabad azt várnunk, hogy egy test összenyomásánál térfogata mindig abban
az arányban fogyjon, ahogy az összenyomó erő növekszik. Mert a tér,
amelyben a testet összenyomjuk, egyre szűkül; tehát az ellenállás nő: és
habár itt is az igazi hatás – a sürüsödés – csakugyan az ok arányában
növekszik, mint Mariotte törvénye tanitja, azért ezalatt nem a látható
megnyilvánulását kell értenünk. Vagy például a vizbe vezetett hő egy
bizonyos fokig melegedést – de már e fokon felül csak gyors elpárolgást
eszközöl: itt tehát megint ugyanaz a viszony áll be az ok és a hatás
foka között és igy van ez nagyon sok esetben.
Ilyen _legszorosabb értelemben vett okok_ azok, melyek az összes
_élettelen_, vagyis _szervetlen_ testek változásait eszközlik. Ilynemü
okok ismerete és föltétele vezet mindama változások szemléletére, melyek
a mechanikának, hydrodynamikának, fizikának és chemiának tárgyai. Egy
szervetlen vagy élettelen testnek tehát igazi és lényeges ismertető
jegye az, hogy csakis kizárólag ilynemü okok determinálják.
Az okoknak második neme az _inger_, vagyis az az ok, mely először nem
szenved _semmi_, a saját hatásával arányos visszahatást, másodszor
melynek intenzitása meg a hatás intenzitása közt egyáltalán semmi arány
sincsen. Következőleg itt nem lehet a hatás fokát megmérni s előre
kiszámitani az ok foka szerint: sőt az inger csekély növelése igen nagy
hatást okozhat, vagy megforditva is, az előbbi hatást egészen
megszüntetheti vagy épen ellenkezőt idézhet elő.
Például tudvalevő, hogy a növények növekedését rendkivüli mértékben
lehet siettetni a meleg vagy a földbe kevert mész által, amennyiben ezen
okok mint életerejüknek ingerei müködnek: ám ha itt az ingernek
kiszámitott fokát csak egy kissé is áthágjuk, az eredmény – a fokozott
és siettetett élet helyett – a növény halála lesz. Épen igy
felcsigázhatjuk s jelentékenyen növelhetjük szellemi erőnket bor vagy
opium által; de ha az inger helyes mértékét átlépjük, az eredmény épen
az ellenkező lesz.
Az okoknak ez a neme, tehát _ingerek_ azok, melyek az organizmusoknak
_mint ilyeneknek_ változásait meghatározzák. A növényeknek minden
változása és fejlődése s az állati testeknek minden pusztán organikus és
vegetativ változása vagy funkciója _ingerekre_ megy vissza. Ilyen módon
hat rájok a fény, a hő, a levegő, a táplálék, minden gyógyszer, minden
érintés, a megtermékenyités stb. Mig amellett az állati életnek még egy
egészen más köre van, amelyről mindjárt beszélni fogok, a _növények_
egész élete kizárólag _ingerek_ szerint igazodik. Asszimilációjuk,
növekedésük, csirázásuk, megtermékenyitésük s hogy koronájukkal a
világosságot, gyökerükkel a jobb talajt keresik – mind csupa _ingerekre_
történő változás. Nehány, kevés fajtánál ezekhez még egy sajátságos
gyors mozgás járul, amely szintén ingerekből ered, ennek folytán ezeket
érző növényeknek hivják. Ilyenek főképen az ismeretes Mimosa pudica,
Hedysarum gyrans és Dionaea muscipula. A növények jellege az, hogy
kizárólag és kivétel nékül _ingerek_ determinálják őket. Viszont
_növény_ minden test, amelynek saját, természetéhez mért mozgásai és
változásai mindig és kizárólag _ingerekre_ történnek.
A mozgató okok harmadik neme az, mely az _állatok_ jellegét adja meg: ez
a _motivatio_, vagyis a _megismerés_ által keletkező okság. A természeti
lények sorában ama ponton lép fel, ahol a komplikáltabb s azért sokféle
szükséglettel biró lény ezeket nem elégithette ki pusztán az inger
ösztönzésére, amelyet be kell várnia; hanem olyan állapotban kellett
lennie, hogy a kielégités eszközeit megválassza, megragadja, sőt
fölkeresse. Azért lép ilynemü lényeknél az _ingerekre_ való puszta
fogékonyság s az ezekre történő mozgás helyébe, a _motivumok_ iránti
fogékonyság, vagyis képzetalkotó tehetség, intellectus, a tökéletesség
számtalan fokozatában, materiális alakjában mint idegrendszer és agyvelő
– és velük együtt az öntudat.
Hogy az állati életnek a növényi élet szolgál alapjául, mely mint ilyen
csakis _ingerek_ után indul, ismeretes. Hanem mindazok a mozgások
melyeket az állat mint állat végez s melyek épen ezért attól függnek,
amit a fiziologia _állati funkcióknak_ nevez, egy megismert tárgy
következményekép – tehát _motivumokra_ – törénnek. Eszerint _állat_
minden test, amelynek saját, természetéhez mért, külső mozgásai és
változásai mindig _motivumokra_, azaz bizonyos, az ő itt már
föltételezett öntudatában meglevő _képzetekre_ következnek be. Bármily
végtelen fokozatokat mutasson is az állatok sorában a képzetalkotó erő s
ezzel együtt az öntudat, annyi mindjéről áll, hogy a motivum jelentkezik
náluk és irányitja mozgásukat: miért is a most már meglevő öntudatnak a
belső mozgató erő, melynek egyes nyilvánulását a motivum eszközölte,
mint olyan jelen meg, amit mi az _akarat_ szóval jelölünk.
Hogy most már egy adott test _ingerekre_ avagy _motivumokra_ mozog,
arról nem lehet kétségben még a külső megfigyelés sem, mely itt a mi
álláspontunk: olyan szembeötlően különbözik az inger hatásmódja a
motivumétól. Mert az inger mindig közvetlen érintés (vagy még
intussusceptio) által működik és ahol nem is látható – mint ahol a
levegő, a fény, a hő az inger – mégis elárulja magát azzal, hogy a hatás
félreismerhetetlen viszonyban áll az inger tartamával és intenzitásával,
habár ez a viszony az ingernek nem minden fokán marad ugyanaz. Ahol
ellenben _motivum_ okozza a mozgást, minden ilyen különbség egészen
elesik. Mert itt a hatás igazi és legközelebbi médiuma nem az
atmoszféra, hanem egyedül _az ismeret_.
A motivum gyanánt működő objectumnak egyáltalán nincs szüksége egyébre,
mint hogy _észrevegyék_, _megismerjék_; amellett tökéletesen mindegy,
milyen rég, milyen közel vagy távol és milyen világosan jutott az
apperceptióba. Minde különbségek a hatás fokát itt épenséggel nem
másitják meg; ha egyszer már észlelték, ugyanugy működik is, föltéve,
hogy egyáltalán valami meghatározó elve legyen az itt fölkeltendő
akaratnak. Mert a fizikai és kémiai okok is, valamint az ingerek csakis
annyiban hatnak, amennyiben a célba vett test rájuk nézve _fogékony_.
Imént azt mondtam: „az itt fölkeltendő akaratnak“, mert, amint már szó
volt róla, amit az _akarat_ szó jelez, itt azt adja tudtul a lénynek
magának, belsőleg és közvetlenül, ami tulajdonképen erőt kölcsönöz a
motivumnak a működésre, ami titkos rugója az általa eszközölt mozgásnak.
A kizárólag ingerre mozgó testeknél (növények) azt a tartós, belső
föltételt életerőnek nevezzük; a csupán szorosabb értelemben vett okokra
mozgó testeknél természeti erőnek (qualitas) nevezzük: a magyarázat ezt
mindig megmagyarázhatlannak tételezi fel, mert itt a lényekben nincs
öntudat, a melyhez közvetlenül volna sorozható. De hogy vajjon ezekben
az ismeret – sőt életnélküli lényekben ama belső föltétel, hogy külső
okokra reagáljanak, – ha _általában_ csak a _tüneményből_ indulva ki, az
után kutatnánk, amit Kant magánvalónak (Ding an sich) nevez, – lényökhöz
mérten, körülbelül azonos-e azzal, amit magunkban _akaratnak_ nevezünk:
ezt a kérdést nem bolygatom, de nem is akarok rá tagadólag válaszolni.
Viszont nem szabad érintetlenül hagynom azt a különbséget, melyet a
motivatiónál az emberi öntudatnak minden állati fölött kimagasló volta
hoz magával. E különbség, amit tulajdonképen az _ész_ (Vernunft) szó
jelez, abban áll, hogy az ember a külső világnak nem csak _szemlélő_
felfogására képes, mint az állat, hanem ebből általános fogalmakat
(notiones universales) képes elvonni, amelyeket – hogy érzéki
öntudatában fixirozhasson és megtarthasson – szavakkal jelez és igy
számtalan kombinációba olvaszt, amelyek ugyan mindig – mint a fogalmak
is, amelyekből állanak – a szemléletileg ismert világra vonatkoznak,
mégis voltakép azt eredményezik, amit _gondolkozásnak_ nevezünk és
amiből az emberi nemnek minden egyéb fölött ama nagy előnyei származnak,
minők a nyelv, eszélyesség, visszapillantás a multra, gondoskodás a
jövőről, céltudatosság, megfontolás, többeknek tervszerü, együttes
cselekvése, állam, tudományok, művészetek stb.
Minden azon az egyedüli képességen alapszik, hogy vannak nem
szemlélhető, elvont, egyetemes képzeteink, amelyeket _fogalmaknak_ (azaz
a dolgok tartalmának) nevezünk, mert mindegyikük sok egyest foglal
magában. Ezt a képességet még a legokosabb állatok is nélkülözik: nekik
tehát nincs egyebük, csak _szemlélhető_ képzeteik s eszerint csak azt
ismerik meg, ami épen jelen van és csak a jelenben élnek. A motivumoknak
tehát, melyek akaratukat mozgatják, mindig szemlélhetőknek és
jelenvalóknak kell lenni. Ebből pedig az következik, hogy számukra
nagyon kevés _választás_ lehetséges, még pedig csupán a között, ami az ő
korlátolt látókörük és felfogó képességük előtt mint szemlélhető és igy
időben és térben van jelen s amelyik az erősebb, az mindjárt motivumként
is dönt akaratukra, miáltal itt a motivum okszerüsége nagyon szembeötlő
lesz. _Látszólagos_ kivételt alkot az _idomitás_, mely a megszokás
médiuma által működő félelem; többé-kevésbbé _valódi_ az ösztön,
amennyiben ennek folytán az állatot, cselekvésmódja _egészében_,
tulajdonképen nem motivum, hanem belső hajlam és inditó ok hozza
mozgásba, de olyan, amelyet az _egyes_ cselekvések részleteiben és
minden egyes pillanatban, mégis motivumok harároznak meg közelebbről, –
tehát csak a szabály érvényesül itt is.
Az embernek ellenben, a _nem szemlélhető_ képzetekre való képességénél
fogva, amelyek közvetitésével _gondolkozik_ és _elmélkedik_, végtelenül
tágasabb a látóköre, mely a jelen nem levőt, az elmultat, a jövendőt
felfogja: ennélfogva a motivumok sokkal nagyobb körben hatnak rá s igy
választása is nagyobb körre terjed, mint a jelen korlátai közé szoritott
állaté. Nem az érzéki szemléletben szereplő, nem a térben és időben
jelenlevő az, ami, rendszerint, az ő cselekvését meghatározza: hanem
csupa _gondolatok_ azok, amelyeket fejében mindenütt magával hordoz és
amelyek őt a jelentől függetlenitik: ha ezt elmulasztják, az ember
cselekvését oktalannak nevezzük, viszont mint _okosat_ dicsérjük akkor,
ha az kizárólag érett megfontolás után és igy a szemlélhető jelen
benyomásától teljesen függetlenül hajtatik végre.
Épen az ötlik tüstént szemünkbe, hogy az embert a képzeteknek sajátos
osztálya (abstrakt fogalmak, gondolatok), amivel az állat nem
rendelkezik, inditja cselekvésre: merthogy ez minden, még
legjelentéktelenebb cselekvésére is, sőt minden mozgására és lépésére
rányomja az _előre megfontoltság_ és a _szándékosság_ bélyegét, miáltal
viselkedése az állatétól oly világosan megkülönbözik, hogy mintegy
látjuk, milyen finom, láthatatlan szálak (a puszta gondolatokból álló
motivumok) irányitják mozgásait, mig az állatéit a szemlélhető
jelenvalónak durva, látható fonalai vezetik. De tovább nem megy a
különbség.
_Motivum_ lesz a gondolat, mint a szemlélet is _motivum_ lesz, mihelyt
képes hatni a szóban levő akaratra. De minden motivum – ok és minden
okság kényszerüséggel jár. Igy az ember, gondolkodótehetségének
segélyével, tetszés szerinti sorrendben, felváltva és ismételve
állithatja maga elé a motivumokat, melyeknek akaratára való hatását
nyomozza, hogy akaratának tükrei legyenek: ezt hivják _megfontolásnak_.
Az ember határozatképes és e képességénél fogva, sokkal messzebbre megy
a _választása_, mint az állaté. Ezzel ő mindenesetre _relative szabad_,
még pedig szabad a _szemlélhetőleg jelenvalónak_, az akaratára
motivumként ható objektumoknak közvetlen kényszerétől, amelynek az állat
egyenesen alá van vetve: az ember ellenben a jelenlevő objektumoktól
függetlenül határozza el magát, gondolatok után, ezek _az ő_ motivumai.
Ez a _relativ_ szabadság alapjában az, amit művelt, de nem mélyen
gondolkodó emberek értenek akaratszabadság alatt, amely nyilván az ember
előnye az állat fölött. Csakhogy ez merőben _relativ_; a szemlélhető
jelenvalókhoz viszonyitva, és merőben _fokozati_: az állattal
összehasonlitva. Ez egyedül a motivatio _nemét_ másitja meg, ám a
motivumok hatásának _kényszerüségét_ legkevésbbé sem szünteti meg, sőt
nem is csökkenti.
Az _abstrakt_, puszta _gondolatból_ álló motivum az akaratot meghatározó
külső ok, csak ugy, mint a szemlélhető, reális, jelenlevő objektumból
álló motivum: tehát olyan ok ez is, mint bármi más és hozzá mindig
reális, anyagi, mint a mások, merthogy végelemzésben mindig egy
valamikor és valahol szerzett _külső_ benyomáson alapszik. Csak a vezető
sodrony hosszuságát tételezi fel; amivel azt akarom jelezni, hogy nincs
– mint a pusztán _szemlélhető_ motivumok – térben és időben bizonyos
_közelséghez_ kötve; hanem képes hatni a legnagyobb távolságon, a
leghosszabb időn és a közvetitő fogalmak és gondolatok hosszu láncolatán
keresztül; amit annak a szervnek alkata és kiváló fogékonysága magyaráz,
amely hatását első sorban érzi meg és fogja fel: és ez a szerv az emberi
agyvelő, vagy az _ész_.
Ez azonban a motivum _okságát_ és az ezzel járó _kényszerüséget_
legtávolabbról sem szünteti meg. Azért csak nagyon felületes itélet
tarthatja azt a relativ és fokozati szabadságot abszolut szabadságnak
(liberum arbitrium indifferentiae). A belőle származó határozatképesség
valójában nem eredményez mást, mint a _motivumoknak_ akárhányszor kinos
_összeütközését_, amelyet a határozatlanság előz meg és amelynek
csatatere igy az ember egész érzelmi és gondolat világa. Az ember
ugyanis próbára teszi akaratán a motivumok erejét egymással szemben,
miáltal az akarat abba a helyzetbe jut, mint az a test, amelyre
különböző erők hatnak ellentétes irányban: mig végre a tényleg
legerősebb motivum a többit legyőzi és az akaratot határozni készteti.
Ezt a kifejletet hivják elhatározásnak, amely, mint a küzdelem
eredménye, teljes _kényszerüséggel_ lép fel.
Tekintsük át most még egyszer az okság formáinak egész sorozatát,
melyben a szó szoros értelmében vett _okok_, majd _ingerek_ és végül
_motivumok_ – amelyek megint szemlélhetőkre és elvontakra oszlanak –
különülnek el világosan egymástól. Akkor azt látjuk, hogy mig a lények
során e szempontból alulról fölfelé végigmegyünk, az ok és hatása egyre
jobban kilépnek egymásból, világosan elkülönülnek és heterogénebbek
lesznek, viszont az ok mindig kevésbbé lesz materiális és kézzelfogható
s ezért az ok mindig kisebbnek, a hatás mindig nagyobbnak fog látszani;
és mindezt összevéve, az ok és hatás közti összefüggés veszt közvetlen
érthetőségében és felfoghatóságában.
Az elmondottak legkevésbbé illenek a _mechanikai_ okság esetére, amely
is a _legfelfoghatóbb_ mindegyik között: ebből eredt a XVIII. században
s a XIX. század első felében az a téves törekvés, hogy minden mást erre
vezessenek vissza és mechanikai okokból magyarázzanak minden fizikai és
kémiai tüneményt, ezekből pedig magát az életfolyamatot.
A taszitó test megmozditja a nyugvót és amennyi mozgást közöl, annyit
veszit is el: itt mindjárt láthatjuk, hogy megy át az ok a hatásba; mind
a kettő egészen homogén, pontosan összemérhető s amellett kézzelfogható.
És voltaképen igy van ez minden tisztán mechanikai hatásnál. De azt
fogjuk találni, hogy ez az eset mindegyre ritkább lesz, ellenben a fönt
mondottak ismétlődnek, minél magasabbra megyünk, ha mindegyik fokon
megnézzük a viszonyt ok és hatás között, például a hő mint ok és
különféle hatásai között, minők kiterjedés, izzás, olvadás, elpárolgás,
elégés, hőelektromosság stb. vagy lepárolás mint ok és megfagyás vagy
kristályosodás mint hatások között; vagy az üveg dörzsölése mint ok és
szabad elektromosság (meg ennek ritka tüneményei) mint hatás között;
vagy a fémlemezek lassu oxidációja mint ok és és galvanizmus (meg ennek
elektromos, vegyi, delejes tüneményei) mint hatás között.
Tehát ok és hatás egyre jobban _elkülönülnek_, _heterogénebbek_ lesznek,
összefüggésük _érthetetlenebbé_ válik, ugy látszik, mintha az okozat
többet tartalmazna, mint amennyit az ok adhatna, neki; minthogy ez egyre
kevésbbé mutatkozik materiálisnak és kézzelfoghatónak.
Mindez még világosabban tünik ki, ha átmegyünk a _szerves_ testekhez,
ahol az okok puszta _ingerek_, részint külsők, mint a fényé, a hőé, a
levegőé, a talajé, a táplálkozásé, részint belsők, a nedveké és a
részeké egymásközt és hatásuk mint az élet jelentkezik, végtelen
komplikációival és számtalan fajbeli módosulatával, a növényi és állati
életnek soknemü alakzataival.
De ez az ok és okozat viszonyában egyre jobban beálló heterogénség,
összemérhetetlenség és érthetetlenség levont-e csak valamit is a tőlük
feltételezett _kényszerüségből_? Egyáltalán nem, legkevésbbé sem.
Amilyen szükségképen mozgásba hozza a guruló golyó a nyugvó golyót, épen
ugy el kell sülnie a leideni palacknak, hogyha hozzá nyulnak, – meg kell
ölnie az arzenikumnak minden élőt, – ki kell csiráznia, növekednie és
növénnyé fejlődnie a buzaszemnek, amely, szárazon tartva, évezredeken át
semmi változást sem mutatott, mihelyt alkalmas talajba hozzák és
kiteszik a levegő, a fény, a hőség, a nedvesség befolyásának. Az ok
komplikáltabb, az okozat heterogénebb, ám a kényszerüség, amelylyel
fellép, egy hajszállal sem csekélyebb.
Igaz, hogy a növényi életben s az állat vegetativ életében az inger
végtelenül különbözik az általa fölkeltett organikus funkcióktól és
mindkettő világosan elkülönül, ám azért tulajdonképen még nincsenek
_elválva_; hanem kell közöttük akármilyen finom és láthatatlan
érintkezésnek lenni. A teljes elválás csak az animális életben lép fel,
amelynek müködéseit motivumok idézik elő, miáltal tehát az ok – mely
eddig még mindig materialiter összefüggött az okozottal – most már
teljesen el van szakitva ettől: egészen más természetü, immateriális,
puszta képzet.
A _motivumban_ tehát, mely az állat mozgását előidézi, a legmagasabb
fokát érte el az a heterogénség ok és okozat között, a kettőnek
elkülönülése egymástól, összemérhetetlenségük, az ok anyagiatlansága s
innen látszólagos kis tartalma az okozattal szemben; és a kettő
viszonyát abszolute meg nem lehetne érteni, ha mi ezt is – mint a többi
okviszonyt – csupán _kivülről_ ismernők: csakhogy ezt a külső ismeretet
kiegésziti itt egy egészen más természetü – egy _belső_ ismeret és ilyen
intim módon ismerjük annak menetét, hogyan lesz az okból okozat: ezt
jelöljük egy ad hoc terminussal és hivjuk _akaratnak_.
Mihelyt _oki viszonyát_ felismerjük és ezen, értelmünkre lényeges
formában gondolkozunk, kimondjuk, hogy itt nem veszt az oki viszony
_kényszerüség_ dolgában, csak ugy nem, mint föntebb az ingernél. Igy hát
az oki viszony két más, imént magyarázott alakjával, a motivatiót
teljesen analognak találjuk, mint csak a legfelső fokot, ahová lassu
átmenetben fölemelkednek.