Az, a ki nem ismer mást, csak a maga országát; nem szeret mást, csak a
maga feleségét; a ki addig, a míg egy dolgot el nem végez, addig máshoz
nem kezd; a ki azt várja, hogy hijják valahová, addig oda nem megy; a ki
pénzt kölcsön se nem kér, se nem ád; kártyázni le nem ül; egyszóval: a
ki nagy kukkó; – hát az a kukkó.
Hanem már rájöttem, hogy az én druszám csak teszi magát annak.
Hát nem rég együtt voltunk az én szép imádottamnál. Az épen egy tárczába
való tuffot himezett zseniliával. Egy rózsa- és nefelejts-koszorúból
összefont V betűt ábrázolt az.
– Hej ha én azt tudnám, hogy ki lesz az a boldog Vincze, a kinek ez a
kezdőbetűjét képezi? – flótáztam én epedő hangon.
– Hát ez attól függ, felelé a kis nagyravágyó, hogy melyik fog önök
közül hatásosabb beszédet tartani a legközelebbi ülésszak alatt?
Láttál ilyet? Ehhez képest Schillernek az a kisasszonya, a ki azt
kivánta a Seladonjától, hogy hozza fel a tigrisek közé leejtett
keztyűjét, még irgalmas nénének járja.
S még a kukkó mondja rá, hogy próbáljuk meg!
Pedig otthon még csak a bizottsági ülésben sem meri felnyitni a száját.
No itt aztán én sem vagyok az az ember, a ki egy parit el szokott
utasítani. Ugrottam én már le az emeletből is fogadásból.
Áll a fogadás. Tehát a legközelebbi ülésszakban, a mint elkezdődik «a
bank- és vámügygyel kapcsolatos török-orosz háborúnak» a tárgyalása,
feliratjuk magunkat, egyikünk pro, a másikunk contra.
Ráállt a kukkó; csak azt kötötte ki, hogy a beszédet nem szabad mással
készíttetni.
Van is nekem arra szükségem!
Tudom én, hogy hogyan kell egy országgyülési dikcziót készíteni.
Van a nemzeti casinónak egy gyönyörű szép könyvtára.