No gyere ide, te Kakas Márton, hadd mondjak el neked egy siralmas
történetet; aztán nem bánom, ha kiirod is az ujságba; – velem történt.
Azt tudod, hogy én micsoda intrikával kerültem be ide ebbe az
emberaszalóba? Valóságos áldozatképen. Én igen tisztességes szolgabiró
voltam odahaza: nagyon szerettek; nem is tudom, mi kifogásuk lehetett
volna ellenem, mikor soha se voltam otthon, ha kerestek! Miattam azt
csinálhatta minden ember, a mit akart. Barátom: még a tolvajok se
apprehendálhattak rám. Nem volt senkinek olyan szép gyüjteménye
elintézetlen felsőbb rendeletekből, mint nekem. Hanem hát tudod, hogy
fiatal embernek sok az ellensége; addig ármánykodtak ellenem, míg hirem
tudtom nélkül megválasztottak képviselőnek, hogy eltuszkoljanak az én jó
kényelmes szolgabirói székemből. – Én, mondhatom, hogy még csak a kis
ujjamat se mozditottam meg, hogy képviselő legyek; (a mutató ujjamat meg
a hüvelykujjamat, az igaz, hogy megmozdítottam egy ötezer forintos váltó
aláirására, a választási költségek fedezése végett; hanem hát ezt a
rezón megkivánja). Bizony Isten, a választási programmom is oly szerény,
hogy én abban a választóimnak nem igértem semmit: csak épen, hogy az
adójukat erre a három esztendőre elengedtetem, a helyett inkább három
vasutat szavazok meg, a minek a választási központ lesz a találkozó
helye; katonát többet nem állítunk, nem is tartunk, hanem azért a
muszkát megverjük; azután a németnek fordulunk, azt is megverjük; az
urbéri pöröket harmincz esztendőre visszaigazítjuk, a nagy pusztákat
felosztjuk, a helyett inkább a kényszeriskolázást törüljük el; és
végtére olyan pénzt találunk fel, a milyennel a régi időben éltek az
ezermesterek, hogy mikor az ember a piaczon egy tallért kiád, mire
hazamegy, már megint a zsebében van a kiadott tallér. – Egy szóval csupa
észszerü dolgokat igértem nekik, barátom.
Hanem hát ismered ezeket a mi nyomoruságos pártviszonyainkat. Hát lehet
itt valamit csinálni? Hiszen láthatod, hogy mi történik a klubban, mikor
valami szőnyegre kerül. A miniszter feláll, beszél valamit. Erre feláll
Zsedényi, elmondja, hogy neki ellenészrevételei vannak, de nagyon jó
néven fogja venni, ha Várady Gábor azokról lebeszéli, Várady Gábor aztán
megnyugtatja. Falk Miksának alapos észrevételei vannak s keres magának
egy süket embert, a kinek azt a fülébe sughassa. Wahrman azalatt
anecdotákat csinál, míg Szilágyi Dezsőnek a vállára könyökölnek
kétfelől, hogy fel ne kelhessen, a tarokkozni óhajtókat egy hosszú
beszéddel megkoplaltatni; végre Gorove kimondja a határozatot s P.
Szatmáry Károly egy akkora darab papirosra, a mennyi a térdekalácsán
elfér, megirja a referádát az értekezletről. A független szabadelvü
pártnak az inasa ez alatt ott várja az előszobában, hogy mit végeztek a
szabadelvü klubban? erre Bánhidy Béla báró elnöklete alatt elhatározza
az értekezlet, hogy Simonyi Lajos báró tartson a holnapi gyülésben ezzel
ellenkező beszédet. Ugyanez történik a független klubban, meg a
jobb-oldali klubban. Másnap előadja a miniszter a javaslatát. Az elnök
előbb bejelenti, hogy érkezett három szekér petitio a bank, vám és
keleti ügyben; ez a kérvényi bizottságnak tüzelő anyagul deputatumképen
kiutalványoztatik; azután kiosztja a szerepeket: Tombor Iván viszi a
jegyzőkönyvet Molnár Aladár jegyzi a jobboldali, Orbán Balázs a
baloldali, Beöthy Algernon a karzati szónokokat; s arra Gullner Gyula
felveszi a mult ülés jegyzőkönyvét s az általános discursus közepett
leolvassa róla, hogy pernahajder volt az apánk s vigyen el bennünket az
ördög! mi pedig azt hitelesítjük. Akkor az elnök nagy nehezen csendet
harangoz. A miniszter előadja javaslatát. – Bukik vele! – Előre látható.
– Utána feláll Simonyi Lajos, a nadrágszíján egyet ránt jobbra; a mi
annak a jele, hogy ma kegyetlen lesz. Megesik rajta néha, hogy ahhoz a
törvényjavaslathoz szól, a melyik a szőnyegen van; ritkábban, hogy olyan
anecdotákat bocsát közre, a mik odatartoznak; felszolgáltat nagyszerü
gorombaságokat s bámul rajta, hogy senki se nevet neki; nyájaskodik, s
mosolyog rajta, hogy senki sem akar érte haragudni. Mikor elvégezte: a
miniszter kilátásai ötven perczenttel javultak a törvényjavaslata
elfogadtatására. Utána feláll egy frondeur a miniszterek mögötti
padokról: minden ember azt várja, hogy no most hátulról hogy röpíti
levegőbe a veres karszéket miniszterestül (azok után, a miket a folyosón
beszélt), dehogy teszi: még megdicséri, (mind a kettőt.) Most rágyujt
Helfy Náczi: elkezdi 48-nál s folytatja egész a hordár uralomig s addig
beszél, míg minden ellenséget ki nem űz a házból. A kik odabenn
maradnak, végzik azalatt, míg ő beszél, a napi dolgaikat, úgy hogy az
elnök azt sem tudja már, hogy a discurálókat intse-e rendre, vagy a
szónokot, hogy mit zavarja a kedélyes beszélgetést a maga lármázásával?
A fáczitja az a monolognak, hogy Helfy nem ért egyet sem a miniszterrel,
sem báró Simonyival. Azután feláll Kállay Béni, elmondani, hogy ő nem
ért egyet az egész tisztelt házzal; ezután feláll Apponyi Albert s
felvilágosítja a félreértést, mintha ő az előtte szólottak
valamelyikével, (odaértve tisztelt elvtársát, Kállay Bénit is)
egyetértene. Az elnök azt hiszi, hogy már egy szónok sincs fölirva, a ki
elfojthatatlan vágyat érez az egyetnemértését kinyilatkoztatni s ki
akarja tűzni a kérdést. – Ekkor megnyílik a gyászos kriptaajtó, s miként
a Krisztus által föltámasztott Lázár, felmerül a szélsőbali
katakombákból a tisztelt ház bányaréme, Simonyi Ernő. Egy kisértet, a ki
mosolyog. Egyike azoknak a bronzoroszlánoknak, a kiknek a szájukból
szakadatlanul csörgedez elő a szökőkút víz-sugara. Erre a tisztelt ház
menekül minden ajtón kifelé. A képviselők mennek szanaszét ebédelni.
Aztán még vannak olyan fanatikus fakirjai is a kötelességteljesítésnek,
a kik ebéd után megint visszajönnek. Simonyi Ernő még mindig csorgatja a
csapon. Végre a tiszta bor lefolytával odaönti a seprüjét is a tisztelt
majoritás szeme, szája közé. Erre a majoritás megharagszik, s frondeurök
és mamelukok egyetértőleg megszavazzák a törvényt, a negyvennégyféle
tisztelt egyetnemértők pedig nem szavazzák meg, de kisebbségben
maradnak.
S ez így ment folyvást.
Te persze mindebből nem tudsz semmit; mert azalatt rendesen correcturát
csinálsz a helyeden kussadva. A szegény laikus karzati nép azt hiszi,
hogy a legszorgalmasabban tanulmányozod az előttünk fekvő
törvényjavaslatot.
Hát aztán hogy jusson itt szóhoz az ember?
Barátom! Már a harmadik év is végére jár s én még mindig szűz vagyok. –
Honny soit, qui mal y pense.
Még mindig adós vagyok a szűz-beszédemmel.
A választóim egyre szekíroznak, hogy hát mi lett belőlem, néma barátnak
álltam be? Silentiumot adtak talán, vagy mi? Az «átkos kaurmány»
vesztegetett meg, hogy tétlen hallgatásban fojtom el legszentebb
meggyőződéseimet? Kerüljek csak haza! Hát a vasútból mi lesz? – Az adót
exequálják ám; s ugyan csak osztják a földet; de nem nekünk, hanem a
mienket. Hát már ha annyit sem tudtam kivívni, hogy a megye székhelye
megmaradjon a választó kerületemben, de legalább Törökország
integritásáért csak szót emelhetnék. Hát az az autonom tarifa mi a
fity-fránya lesz? Ha az valami tüzelő fa, a mit az urasági erdőből lehet
kapni, akkor meg ne buktassam; de ha csak companistája annak a másik két
átkozott fának, Mustafa, Carafa, hát legyen velük a harmadik! Várják
azonban, hogy beszéljek, külömben a jövő választáskor a mostani
szolgabírót fogják képviselőnek elküldeni, mert már azzal is kutyául meg
vannak elégedve.
Ez azonban hát csak mellékes dolog. Hanem a mi fő szempont, hát a szép
«Leonie» is arra capricirozta magát, hogy akar tőlem egy nagyhatású
szónoklatot hallani.
No tudod, az a szép kis leány, a kinek az a nagyszerű három emeletes
háza van a belső körúton. Tehermentes! Már tudniillik a ház. Ezt meg
lehet tudni a telekkönyvből. Már azt, hogy a leány szívére nincs-e már
valami intabulálva? azt nem lehet olyan könnyen megtudni.
Csak azt nem szeretem, hogy az én kedves collegám és druszám is odajárt
a házhoz. Hiszen ismered? Nem-e? Még megérem, hogy engem sem ismersz?
Mondom! pedig hányszor tarokkoztunk együtt! Igaz, hogy csak a
keresztnevemen hivogatnak: «Czenczi.» S ebből sok ember azt hiszi, hogy
az nekem vezetéknevem, mert olyan nevű familia is van. Igen mulatságos,
mikor a kisasszonyok úgy szólongatnak, hogy «kérem, Czenczi úr.» A
druszám persze «Vincze.» Egy vármegyéből vagyunk ideküldve. – Pedig hát
az csak egy «kukkó.»