Ha azt magam elé veszem, nincs én nekem szükségem Csávolszkyra, hogy az
készítse el a beszédemet; csak felütöm az illető rovatokat: «hadászat,»
– «nemzetgazdászat,» «pénzügy,» s a melyik auctornak a neve legjobban
megtetszik, azt kiírom magamnak, utána írom a saját geniális ötleteimet,
mintha citatumok volnának. Ugyan kinek fog eszébe jutni az
országgyülésen, hogy utána keresgéljen, valjon csakugyan mondta-e azt ez
meg amaz a híres ember, avagy nem mondta?
Például ezt:
«A nagy savojai Eugen szerint minden hadviseléshez három dolog kell; sok
beszéd, – még több beszéd, – és igen sok beszéd.»
No vagy ezt:
«A nagy Julius Cæsar de Bello Gallico czímű munkájában azt írja, hogy
mikor az ember egy nagy hadjáratot meg akar indítani, akkor nagyon jó,
ha volt az embernek egy előrelátó apja, a ki annak idejében az egyezer
forintok letételével a fiát megváltotta a katonáskodás alól.»
De halld meg ezt:
– A dicső Liszt, a ki mikor nem zongorázik, olyankor nemzet-gazdászattal
foglalkozik, azt írja a Nationale system der politischen oeconomie czímű
munkájában, hogy «ha egy garast az egyik zsebemből a másikba teszek,
akkor abból két garas lesz;» – továbbá:
– A hirhedett Stuart Mill – a hires Stuart Máriának az unokája, azt írja
a «Principies of political oeconomie» czímű remekművében: hogy ha az
emberek négykézláb járnának, az a csizmadiákra nézve nagyon előnyös
volna, mert akkor két pár csizmát szakgatnának egy helyett.
Hasonlóul:
– A hirhedett két nemzetgazdász, Kasper et Braun az ő «Fliegende
Blätter» czím alatt kiadott reáltudományos folyóiratukban bebizonyítják,
hogy ha két rongyos ember a szennyes ingét egymással megcseréli, akkor
mind a ketten tisztát váltottak.
Azután:
– A nagynevű Verulami Baco, «Novum organon Scientiarum» czímű
zsebkönyvében megmondja, hogy ha két ember nyír egy birkát, vagy egy
ember nyír két birkát, az a birkára nézve tökéletesen mindegy.
Ezt is hallgasd meg:
– Machiavelli szerint minden monarchiának az alapja az anarchia.
Meg ezt:
– Bell Lancaster iskolája szerint minden deficit megszüntethető az
által, ha az ember megszünik fizetni.
De ez se rosz:
– Strousberg feljegyzései szerint financialis kérdésekben azé a
győzelem, a ki legtöbbet igér s a legkevesebbet ád.
De valamennyinél jobb az:
– A mint ünnepelt pénzköltőnk Rothschild Salamon mondja, hogy
legnehezebb egy milliomosnak az első százezer forintot elkölteni: az
utolsót már nagyon könnyű.
Végül, hogy egy hazai celebritást is idézzek:
– Azt írja gróf Lónyai Menyhért – tisztelt barátom és képviselőtársam s
e téren a legismertebb tekintély és legszakavatottabb férfiu, a
Bankügyről írott munkájában, hogy a bankot úgy csinálják, mint az ágyut,
hogy vesz az ember egy nagy lyukat, s ezt körülönti ezüsttel, aranynyal;
– lyukunk már van.
No már most képzelheted, hogy ha én ezekkel az ágyúkkal kirukkolok, hát
micsoda strages lesz ott a képviselőházban?
Két hétig mindenki arról beszélt a casinóban: «hol van Czenczi?»
«Odafenn van a könyvtárban, a speechét csinálja.»
Mikor feliratkoztunk a jegyzőknél, úgy kalkuláltam ki a dolgot, hogy
másodiknak következzem a kukkó után: neki is adhassak egy pár
oldaldöfést.
– Hát te készen vagy-e már a dikczióddal? kérdém tőle.
– Dehogy vagyok.
– Hát mit fogsz csinálni? Csak úgy a hasadból beszélsz?
– De majd úgy teszek, mint Bibliás Kis János: felviszem magammal az
ó-testamentumot s majd abból felolvasok egy pár caputot.
Az én beszédem már akkor a zsebemben volt. Be is volt tanulva jól.
Az ujságírókkal mind végigveszekedtem; mert a nevemet nem jól nyomatták
a szónoklatok lajstromában, azt mind helyre kellett nekik igazítani.
A választóimnak táviratoztam, hogy küldjenek egy deputatiót ide fel. A
költséget én viselem.
Mikor elkezdődött a nagy vita, alig fértem a bőrömbe. Szidtam azt a sok
hosszú unalmas szónokot, mind elpusztítják a közönség türelmét, mire rám
kerül a sor, semmi sem marad belőle.
Végre ki lehetett számítani azt a napot, melyen rám kerül a sor.
Előttevaló nap Alter és Kissnél egész értekezletet tartottunk, hogy
milyen színű nyakravaló fog legjobban illeni a holnapi debütirozásomhoz?
– Attól függ, hogy milyen színű lesz a szónoklat!
– A szónoklat veres, még pedig veres-sipka-veres.
– Akkor a hozzávaló nyakravaló: «Bismarck en-colère!»
Kónyi Manóval is barátságot kötöttem.
– Kérem gyorsírótábornok úr, csak jól figyeljenek a beszédemre! El ne
szalaszszanak egy közbeeső éljenzést, helyeslést is.
– Nem tehetné meg képviszelő úr azt a barátszágot, hogy adná ide a
szónoklatát irászban? Monda a tisztelt honatyamegörökítő, ismeretes
csángó dialectusában.
– Mit gondol barátom! Én egy betűt sem írok le előre abból, a mit
mondani akarok; csak úgy ex tripode beszélek, invita Minerva; a mi épen
eszméim tárházából kapóra jön! Van is nekem írott dikczióm!
– No majd gondoszan lemászoljuk.
– Lemázolnak!
Ominosus csángókiejtés!
Egy igen nagy hibája van az országháznak. Hogy nincs benne egy olyan
csendes, nyugalmas hely; olyan «Asyl für Herrn, die für einige Zeit in
stiller Zurückgezogenheit zu leben wünschen,» a hol a szónoklataik
agybeli terhét viselő képviselők addig, a míg rájuk kerül a sor, csendes
ruminálásban tölthetnék el a hosszú negyedórákat. Nem képzeled, hogy
micsoda tortura az! Odahaza szépen elkészül az ember a beszédével: úgy
tudja, mint a karikacsapás; szépen összerakja, mint a kártyavárat, a mit
minden szélfujástól őrizni kell, hogy össze ne dőljön. Aztán mikor
felmegy az ember a házba a halálos itéletet váró rabnak
lelkifurdalásával, s szemközt találkozik a jegyzővel, a ki a szónokokat
felhívja, abban a perczben úgy tetszik az embernek, mintha egy betűt se
tudna többé abból, a mit el akar mondani.
Ha bemegy a tisztelt házba, ott egy másik szónok beszél egy másik
speechet, a míg az ember a magáét forgatja a fejében, ezét meg hallgatja
a fülével, olyan valami kedveset érez, mint mikor odakün a zöldben
egyszerre két kintornán hall két külömböző nótát muzsikálni.
Hova meneküljön? ki a folyosóra? A jobb oldali folyosón van három
rekesz. Az elsőt teleülik vidéki deputatiók, a kik megfogják az embert,
s azt akarják, hogy legyen szószólójuk a miniszternél nem tudom én
miféle vízigátnak, vagy törvényszéknek a reperálása végett. Itt nem
lehet maradni. Az üveges rekeszben ott conspirálnak a frondeurök a
szélbalokkal és végjobbokkal; ott csinálják a kisebb országgyülést, ott
leskelődnek az intimusok, a kőnyomatú lapszerkesztők az érkező
miniszterekre, hogy a ki boldogabb, elfoghassa őket. Ott nem lehet
megmaradni. A harmadik rekeszték a vidékről feljött főispánoké, kik a
vármegye baját hozták fel, a képviselőházon kivüli celebritásoké, a
főhivatalnokoké, a kiket Simonyi Ernő, meg Helfy Náczi bosszant és
viceversa. Itt sem lehet maradni. – Azután következik egy sötét kis
oldalfolyosó, a mi nagyon jó volna menedéknek, csak ne zavarná az embert
minduntalan egy suttogó pár találkozása, a ki egymással megújítani
elfelejtett váltókról, nyughatatlan hitelezőkről, s más efféle emberi
füleknek nem való rémségekről beszél. Innen is odább kell menni.
Következik az olvasóterem. Ott minden ember azzal fog meg, hogy
olvastam-e már ezt meg amazt? Dehogy olvastam! Én ma csak magamat
olvasom. Van még egy sötét folyosó, a honnan a víz és fatartó odu
nyílik. Ott meg rendesen ott találja az ember Kaas Ivort, a mint az új
pártot alakítja, ezeket sem akarja háborgatni. Végre eléje nyílik az
egész baloldali hosszú folyosó. Az, a milyen hosszú, úgy tele van
pipálva keserű füsttel; az ember ha háromszor végigment rajta, berekedt;
s nem győz válaszolni a «hogy vagy?» – «ej de szép nyakravalód van! hol
vetted?» «mikor kerül rád a sor?» – «hosszú fogsz-e lenni?»
interpellatiókra. – Az ember utoljára is kénytelen a buffetbe menekülni.
De hát ott sincs tökéletes nyugodalma. Mindössze két asztal van, a mik
körül a haza atyái a megkezdendő munka előtti fáradságot kipihenni
letelepesznek s bár legalább hát teljesítenék a feladatukat, a mért őket
a választók ide küldték s végeznék a sonkafogyasztást concentrált
figyelemmel; de a közben egyre anecdotáznak, szép menyecskékről, mezei
egerekről, sőt vannak oly nyughatatlanok, a kik magát a tisztelt házban
vitatott napikérdést is idehurczolják, s tovább disputálva rajta, még
itt sem hagynak az embernek békét vele, úgy hogy elvégre a nyugalmas
menedéket kereső fiatal szónoknak igazán nincs más választása, mint
belülkerülni a czukrászda és csemegészde elővédművein s ott húzni meg
magát abban a nyugalmas kis szegletben, a kaviarszeletek és sardinák
ütegei mögött, a hová nem minden vitéznek van bátorsága behatolni.
Remélem, hogy elég ügyesen indokoltam a czukrászda fellegvárába való
bekerülésemet. Jó volnék Mileticsvédőnek. Ártatlanabbul Belgrádba azt se
szorították be szegényt.
Mert látod, kedves barátom, rossz a világ. Az embernek, a míg nőtlen,
nagyon vigyázni kell magára; addig kell magát jól viselni. Ha már
egyszer megházasodott, akkor már passepartoutja van mindenüvé.
Mert hát a kis Emine válogatott szép szőke leány volt. Az a hír volt
róla, hogy a haja egészen igazi. Mikor lebontja, egészen a sarkáig ér.
Nekem egészen komoly szándékaim voltak vele. A míg meg nem házasodom,
addig nem nyilatkozhatom előtte; de a mint megesküszöm a – háromemeletes
házzal, rögtön kilépek rezervált állásomból s felvilágosítom szándokaim
őszinteségéről. Mert hisz az ember nem azért házasodik meg, hogy
örökösen azt a szegény asszonyt untassa. Az asszonyok pláne megkivánják,
hogy legyen okuk a férjeiket félteni, s az ember mért ne teljesítené egy
jó asszonynak a kivánságát?
S Emine kisasszony mívelt, distingvált hölgy volt. Lehetett vele
irodalomról és szinházról beszélni. Engem különösen kitüntetett más
képviselők fölött az által, hogy a sonkát számomra sokkal vékonyabbra
szelte, mint másnak; a mi arra való volt, hogy két adagot kérjek belőle
s tovább tartson az ottmulatásom.
Mai nap a rendkivülinél is nyájasabb volt hozzám.
A kis porczellántányérkán egy pár tormás-kolbászkával kinált meg.
– Köszönöm, bájos szép Emine kisasszony: de ezúttal csak tartsa meg a
kolbászkákat, inkább adjon valami olyast, a mitől az embernek a hangja
megerősül. Ma beszédet fogok tartani.
– Ah! Szónokolni fog? Akkor ajánlom a sardinát: az olaj nagyon használ a
toroknak. Az énekesek is mind azzal élnek. Még talán egy pár híg tojás.
– Isten fizesse meg! Bizony nagyon jó lesz, drága kisasszony.
– S egy pohár veres bort hozzá? Attól megnyilik a hang.
No aztán mondja valaki, hogy nem szerelmes belém! Még azt is kitalálja,
hogy veres borra van szükségem. Dehogy eresztem ki a szárnyam alól!
E pillanatban hangzik az elnöki csengetyű a buffetben; s arra, mint az
itéletnapi trombitára, ugrik fel minden ember az asztalok mellől, s
szalad be a tisztelt házba. A vészharang egyre csilingel. A buffet
megürül. Dejsz én csak nem megyek: nem bánom, ha Remete Géza beszél is.
Most van jó alkalmam egyedül beszélgethetni a minden szőke Hébék
ideáljával.
– Jaj de sajnálom, hogy én nem hallgathatom meg azt a szép beszédet,
sóhajt szegényke, saját kezével tisztogatva le a sardináról az ezüst
halpikkelyt.
– Hát nem lehetne nagysádnak fellopózni a «képviselők karzatára?»
odaadom a saját jegyemet.
– Az lehetetlen. Nem hagyhatom itt a buffetet. Nekem itt kell
felszolgálnom. Én pedig meghalok a kiváncsiságtól.
– Hát hiszen majd elolvashatja holnap a hirlapból.
– Ah, majd én holnapig várok! Holnap már nekem nem kell; mikor már
minden ember olvashatja. Lássa, most épen ráérnék. Elolvashatnám. Tudom,
hogy meg van irásban. No csak ne tagadja. Hiszen a szivébe látok.
– No ha a szivembe lát, akkor a kaputom zsebébe is belát. Itt van,
odaadom nagysádnak szép Emine kisasszony. Gyönyörködjék benne. Élvezze
keresztül. De meg ne mutassa senkinek.
– Óh, hogy képzeli! No még ezt a kaviarszeletkét pour la bonne bouche!
Én azzal kivettem a zsebemből a szónoklatomat (kicsibe mult, hogy nem a
váltóovatolást nyomtam helyette Emine szép kezébe, mert az is ott volt)
s átvéve a kaviáros zsemlyeszeletkét, indultam a tisztelt házba,
útközben elfogyasztva az édes de sós emléket. – Azonban nem azért dugtam
be a fejemet a zöld függönyön, hogy Remete Géza barátom szónoklatából
egy darabot elragadjak, hanem, hogy megnézzem: a hölgy-karzaton itt
vannak-e már az én delnőim a számukra megrendelt helyen?
Itt voltak! Vágtattam fel hozzájuk.
Duplex libelli dos est! Ezeket itt élőszóval elmondandó beszédem által
fogom föltétlen meghódolásra kényszeríteni, míg az a kis szöszke oda
alant, irásban élvezett beszédem által lesz rabságra fűzve. – Attól a jó
pohár medoctól egészen fixirozva volt már lelkem fotografplattliján a
szónoklatom negativje.
A jobboldali rekeszben megint találkoztam a kukkóval.
– Hát te mit csinálsz itt? kérdem tőle szánalommal.
– A beszédemre készülök.
– Hát tudsz itt készülni? Hisz minden ember megszólit.
– Nem engem. Ezt úgy csináltam ki, hogy ma békét hagyjanak.
– Hogyan csináltad ki?
– Hát tegnap mindenkinek, a kivel az országházban összetalálkoztam,
jótékony nőegyleti báli belépti jegyeket adtam el: most ezzel úgy
elvadítottam magamtól minden embert, hogy a ki messziről meglát, már
előre a falhoz huzódik.
No nézd, milyen furfangos ötletei vannak a kukkónak!
Mikor az ilyen kisasszonyok feljönnek az országház karzatára, hát úgy
veszik a dolgot, hogy ez ott egy theatrum, s minthogy se szinlapot, se
librettot nem kapnak hozzá, ennélfogva ha egy képviselő felkerül
hozzájuk látogatóba, azt mindjárt cicerónenak fogják. «Cicerone» pro
domo sua!
Legelébb is a játszó személyzettel akarnak megismerkedni. Én készséggel
kezdem el magyarázni, elkezdve legszélrül. Az az ezüst fürtökkel
koszoruzott kopasz fej, a mi legkedvenczebb szónokunk: Ragályi Ferdi, ki
a mi felejthetetlen Csiky Sándorunkat, ha nem is egészben, de
fővirtusaiban pótolja.
«Hát az a csinos fiatal ember a pad innenső végén?»
Én azt hiszem, hogy eltaláltam a kérdést. «Ez a mi örökké ifjú barátunk
Csanády Sándor, képmása annak a görög követnek, ki Mithridates király
azon kérdésére, hogy miért a haja fekete, a szakálla fehér? e találó
mondattal felelt meg: mivelhogy állkapczámmal minden nap, a fejemmel
pedig csak ünnepélyes alkalmaknál szoktam dolgozni.»
Kisült azonban, hogy nem azt a fiatal embert tudakolták, hanem a fölötte
ülőt. Szalay Imrét.
«Óh ez pártunknak leghasznosabb tagja, a kinek három esztendeig kitartó
buzgalmú törekvése bennünket a hamisított boroktól megőrizni.»
Menjünk feljebb: az az ősz férfiu odafenn a «hegyen» az ifjabbik
Madarász (t. i. az apa) épen most magyarázza Politnak, hogy milyen
ostobául hangzanak ezeknek a tót hivatalnokoknak a nevei magyarban, már
például a mieink mennyivel hamarább találnak assonanceot a tótban,
például a horvátban «madarász».
Hanem az én hölgyeim sehogy sem akarták az öreg urakra vitetni a themát;
nincs érzékük az antik iránt, csak a fiatalját válogatták a
képviselőknek. Én aztán mindenkire azt mondtam, hogy az már feleséges
ember.
Hát az a szép barna ifju ott?
Ah, az Ugron Ákos: derék, közszeretetnek örvendő ifjú ember.
S az is feleséges már?
Nagyon!
Mingyárt másra tért át a figyelmük.
Hát az az elegáns magas ifju ott a jobboldalon szélrül, az bizonyosan
valami kitünő celebritás?
Meghiszem azt. Az Apponyi Albert. Hanem az is jegyben jár már.
Ugyan kivel?
Tiszának a leányával.
S van már Tiszának olyan nagy leánya, a kit megkérhetnek?
De még mennyien kérik!
Ugyan mi a neve?
«Tárcza.»
Az aligha nem spanyol név. No, és mikor veszi el Apponyi?
Nem adják még hozzá; azt mondják, hogy nőjön még egy kicsit.
Hát addig csak úgy «fensterlirozni» jár a szép Tisza Tárczához?
«Dejsz a miniszterelnök ablakaira nem jó fensterlirozni járni. Egyszer
voltam, akkor is megugrattak.»
Hát az a fiatal szőke úr, a ki minden perczben más helyre ül, sehol sem
marad meg, kicsoda?
Az a mi hatalmas Kaas Ivorunk.
Nagy csapodár lehet!
Hát az a különrekesztett pad mire való, a honnan nem lehet a szinpadra
kilépni?
Oh azt ne tessék valami Kaczentischlinek vagy valami olyan
kimondhatatlan nevü padnak nézni, a milyenbe az iskolában a rossz
diákokat ültetik: az ott a journalistapáholy, a hol csak hirlapirók
ülnek, meg olyan képviselők, a kik a választásnál megbuktak s aztán a
legkegyetlenebb kritikusok lettek belőlük.
Pedig vannak közöttük olyan szép fiúk, hogy megérdemelnék, hogy itt
üljenek a rotondában. Az a pirosképű szőke ott.
Ah, az a «Pesti Napló». Négy gyermekes apa.
Mingyárt nem kellett nekik.
Hát az a magashomlokú gesztenyeszín szakállú dalia ott?
Az a kőnyomatu lap. Hét férjhezmenendő leánynak az apja.
Többé nem voltak rájuk kiváncsiak: másfelé fordították a gukkert.
Valami unalmas szónok beszélt; az egész tisztelt házból csupán csak
egyetlen egy ember hallgatott rá, a mi derék, köztiszteletű elnökünk.
No nézzék nagysádjaim a mi kedves jó öregünket, ott az elnöki széken. Ő
róla lehet megtudni, hogy a szónok okos dolgokat beszél-e, vagy
ellenkezőleg? Most mind a két markát felfelé fordítva tartja, mintha
emelni igyekeznék a szónokot. Most a tisztelt képviselő valami nagy
bolondot mondhatott. Az öreg úr megfordítja mind a két tenyerét s kiönti
a szónokot a markából. Már kiöntötte; a tisztelt ház most már épen nem
hallgat a szónokra többé. Tessék oda nézni, ott ül Kakas Márton; de nem
látszik a feje a parokájától: correkturát csinál; mellette ül Wahrmann
és vicczeket mond. Most megérkezik Falk, leül Kakas Márton mellé balról
s aztán elkezd Wahrmannal disputálni a közbenülő fején keresztül. Azután
jön Szlávy; az leül eléje s élénk részt vesz a disputában. Most helyére
kerül Kármán, az leül Kakas Márton háta mögé s quartettben folytatják.
Most a mellékpad szélén megjelen Móricz Pál s suttogását belevegyíti a
vitatott kérdésbe. Végre compareal Kerkapoly s szabad folyást enged
véleménye nyilvánításának.
Az elnök, miután hasztalan fárasztotta a csengetyüjét, végre megszánja
Kakas Mártont, a ki a sextett-disputában nem tudja végezni a
regénykorrigálást s odaküldi Tombor Ivánt, hogy intse meg a
«chorus-zavarókat». Az odajön, szétnéz: melyiket szólítsa meg e hatalmas
hat ember közül? Végre kitalálja; «ugyan Kakas Márton, köszöntet az
elnök; egyenesen téged szóllíttat meg, hogy ne lármázz olyan nagyon!»
Sikerül a fogás; a többiek elcsendesülnek. Szerencsére a szónok is
bevégezte. – No de most odafigyeljünk; most következik a mi kedves
barátunk, a maga bibliás beszédével!
Jön a kukkó!
Az én hölgyeim kiváncsian szegezik neki kerekes látcsöveiket, s az én
barátom nem látszik magát zsenirozni.
No kukkó: gyujts rá!
Hát a mint elkezdi a dikczióját, mintha a plafond szakadna le rám! A
szemem kék-zöld karikát kezd hányni! S mentül jobban hallgatom, annál
jobban rájövök, hogy ez az én saját magamkészítette tulajdon
szónoklatomat mondja el előttem! Azt a remek maidenspeechet, a min én
két hétig dolgoztam a casino könyvtárában, s a mit én a kormány
megdöntésére készítettem; most ez elmondja szóról-szóra, betüről-betüre:
a kormány támogatására. – Óriási az applausus. – Minden phrasist
phreneticus tapssal fogadnak. – S nekem azt innen felülről kell
hallgatnom. – Mi történt itt? – Ez boszorkányság! S aztán még
igazításokat is tesz az eredeti szövegben. A hol én azt mondom:
Angliában van egy jól ismert politikai iskola, melyet Lancaster
iskolának hínak; ezt ő így egészíti ki: Angliában két jól ismert
politikai iskola van, az egyik a Lancaster, a másik a Lefaucheux! – Öt
percznyi taps, éljenzés, mozgás támad e mondatra.
Rabló! Orgyilkos! szeretném lekiáltani a karzatról. Fogjátok be a
száját; hisz ez az én dikczióm, a mit nekem kellene most mingyárt stante
pede elmondanom! S nem tehetem. Innen kell néznem, hogy járja el más az
én «szüzemmel» a menyasszony-tánczot.
S óriási a siker. A beszéd végeztével Szitányi Bernát siet czukedlit
nyomni a szónok markába s az elnök öt perczre felfüggeszti az ülést.
Engem pedig a guta kerülget!
Az én szépeim el voltak ragadtatva a hatás által.
– A háromcsőrű kacsa óta nem mulattam olyan jól, mint ezen a beszéden!
Igazán túltett a három spanyol lovag utazási leirásán. Kaczagott ezüst
hangja teljességéből a szép Leonie.
– Isteni szónok ez az X. Vincze! szaporítá a szót a másik. Bárcsak még
egyszer beszélne ma!
– No ennél mulatságosabbat nem hiszem, hogy lehessen ma beszélni! Ez
igazi «succès» volt.
– Nem succès; de èvénement.
Dejsz ezt én nem hagyom annyiba! Hogy engem a saját üszőmmel szántsanak
le, ez Sámson óta nem történt. Ki volt kötve, hogy kiki a maga beszédjét
mondja el. Én reklamálom a magamét.
Azzal magamat ajánlottam és rohantam le a lépcsőn.
A folyosóra vezető ajtókon tódult ki a képviselő darázsfészek.
A legelső, a ki belém ütődött, azon kezdte: «hallottad ezt a hétországra
szóló szamárságot?» – A második: «no még ilyent Petau király
országgyűlésében se beszéltek!» – A harmadik: «ez bennünket bolonddá
tartott!» S ez így ment végig a buffet-ajtóig; úgy, hogy mire odáig
értem, minden kedvem elment tőle, hogy a szerzőséget magamnak
revindikáljam.
Már most világos volt előttem minden. Ez a kukkó azalatt, míg én odafenn
a karzaton kurizáltam, körülvette a buffetben a szőke Hébét, elcsalta
tőle a szónoklatomat, s a milyen jó memoriája van (mert minden ostoba
embernek megvan az az előnye, hogy az emlékező tehetsége erős) egy
olvasásra betanulta az egészet s elmondta előlem.
Rohanok a buffet védasszonyához.
«Hol van Emine kisasszony?»
«Hja, azzal nagy változás történt. A Vincze képviselő úr bemutatott neki
egy derék fiatal vasuti hivatalnokot, a ki epouseurnek jött fel, az
mindjárt megkérte a kisasszony kezét. Emine kisasszony igent mondott, s
a vőlegény rögtön sietett őt az édes anyjának bemutatni; az már többet
vissza nem jön ide».
Hallatlan erkölcstelenség! Férjhez adni azt a leányt, a kit én el
akartam csábítani! Ez valóságos orvtámadás! Botrány az országházban.
Megyek interpellálni. Van-e tudomása az elnöknek, hogy az országház
szentélyében, a buffetben, házasságok köttetnek? Szándékozik-e a buffet
immunitását megvédeni? És micsoda eszközökkel?
– De hát a beszédemet hová tette?
– Azt oda adta a Vincze úrnak: nem lett semmi baja.
– Köszönöm szépen! Nem lett semmi baja!
Rohanok egész furiával be a házba. A médiumon csoportosuló képviselők
között könnyű ráakadnom a kukkóra. Azt mindenki igyekszik egy
hátbaütéssel üdvözölni, a mi a collegai tetszés-nyilvánításnak
legcsalhatatlanabb kifejezése. Ebben a hátbaütésben egyesül az irigység
és a bámulat.
S az orgazda meg olyan szerény pofákat fintorgat; úgy huzogatja a
vállait lefelé, mintha szégyenkednék a ráhalmozott magasztalások terhét
megemelni.
Nyakon ragadom s neki szorítom a padnak.
– Mit cselekedtél ember?
– Mit? Hát mi történt? kérdi tőlem egész ártatlan képpel. (Akkor is a
hóna alatt tartotta a bibliát.)
– Gyere csak ide a Podmaniczky Friczi gallérja mögé, hadd beszélek a
fejeddel.
(Tudniillik, hogy a Friczi épen az egyik oldalajtó előtt választott
magának ülést, a hol minduntalan ki s be járnak, s hogy a szél ne csapja
a – kissé széles választékát, egy félöles deszka vatermördert
szegeztetett a padjához; a mögött aztán akár duellálhat az ember: az
elnök nem látja.)
– Te manichaeus! Az én beszédemet mondtad el!
A kukkó még csodálkozni akart:
– Hát nem te izented az Emine kisasszonytól?
– Mit izentem én neked az Eminetől?
– Hogy te magad ma nem vagy hangodnál, különben is fel kell menned a
karzatra, a szép Leoniet mulattatni; hát hogy mondjam el én helyetted
azt a szép szónoklatot; a kéziratot egyenesen nekem küldted. Nem hogy
megköszönnéd, hogy olyan hevenyében betanultam.
– No hát szépen köszönöm; azt is köszönöm, hogy ilyen extempore férjhez
adtad a szőke Eminet. De már most mi a gutát csináljak én, ha az elnök
ujra megnyitja az ülést? a legelső szónok, a ki utánad következik, én
vagyok. A jegyző felszólít. Csak nem énekelhetem el da capo ugyanezt a
szónoklatot, a mit te épen most elzengtél. Hiszen Simonyi Ernő ugyan már
hozzá szoktatta a házat ahhoz, hogy ugyanazt a szónoklatot négyszer
ötször elmondja egymás után; de legalább időt hágy közbe. Hanem rögtön
utána ugyanezt még variatiókkal sem adhatom elő. Aztán te úgy adtad azt
elő, hogy minden ember nevessen rajta: én pedig azt úgy szántam, hogy
sirjanak és a fogaikat csikorgassák. Elrontottad egészen! Már most
legyen a tied! – De hát én mit dikcziózzak már most?
Az elnök már «készülőre» harangozott.
– Tudod mit! szólt a kukkó. – Nesze a biblia: üss fel belőle egy
fejezetet, s prédikáld el. Jó lesz ez ennek a háznak.
Azzal a hónom alá nyomta a bibliát s egy szemközt jövő képviselő háta
mögött elosonva, kimenekült előlem az ajtón.
Én pedig ott álltam a «közlé»-ben a hónom alá dugott bibliával, mint egy
kárvallott legátus. Aztán még nem is biblia volt, hanem ki tudja miféle
ócska baromorvos könyv a sajtostól?
Az elnök másodikat csendített; engem a szomszédjaim a helyemre
tuszkoltak.
Se élő, se halott nem voltam.
Egy pillantást vetettem fel a karzatra, Leoniék látcsövei egyenesen a
fejemnek voltak szegezve. Úgy éreztem magamat, mint a párbajban a
pisztolyelsülés előtt.
Az elnök harmadikat is csengetett. A szivem úgy vert belül, mint egy
gőzhajó-gép.
Az egész ház zengett a «helyre! helyre!» kiáltásoktól, s arra a Sisera
hadai kezdtek a padokba menekülni.
A gyorsirók hegyezték a plajbászaikat.
A jegyző a nevemet hangoztatta.
Négyszáznegyvenöt igazolt képviselő közül háromszáz huszonhat szidta a
másikat, hogy minek ül az ő helyére? mért nem megy a magáéra?
Az elnök méltóságteljes kötelességérzettel figyelmezteté a házat, hogy
legyen csendes; mert a szónok beszélni fog, ha a ház hallgat; de a míg a
ház beszél, addig a szónok hallgat.
Erre a kivehetetlen zürhang átalános «halljuk» chorussá kezdett
átalakulni, mely az eddigi zajt még tízszeresen felülmulta.
A derék jó elnök ajkairól lehetett látni, bár ha nem is hallani e
mondatot: «mindjárt hallani fogunk, mihelyt nem kiáltjuk, hogy halljuk!»
Hallani ám; de mit?
Végre elcsöndesül minden.
Egy ország szeme függ rajtam.
A jobboldali szomszédom megkinálja egy szippanat burnóttal a baloldali
szomszédomat. Az nagyot prüsszent tőle. A tisztelt ház jegyzőkönyvileg
kedves egészségére kivánja.
«Halljuk már!»
Valami láthatatlan kéz szorongatja a torkomat.
«Tisztelt ház!»
Idáig tudom, hogy mit mondtam; hanem hogy azután «a vitának előre
haladott stadiuma,» – «a tisztelt háznak kifogyott türelmetlensége» – «a
felvilágosodás petroleuma», s «a sötétség fekete kávéja» özönéből hogy
usztam ki, a «hosszabb beszéd tartásáról lemondva» a «törvényjavaslat
ellen szavazás» révpartjára? arról már nem tudok számot adni.
Csak arra emlékezem, mikor Csanády Sándor szorongatta a kezemet, s azt
mondta: «nagyon helyes!»
Hanem én csak a karzatra néztem fel.
Hát ottan mit látok?
Az én hölgyeim háta mögött megjelenik a kukkó. Azok engemet egy üdvözlő
pillantásra sem méltatnak többé; hanem annál nyájasabban nyitogatják
kacsóikat a «mai nap oroszlánjának», s rögtön felkerekednek, s az ő
kiséretében eltávoznak.
Szaladni akarok utánuk; hanem akkor utamat állja a gyorsiroda tisztelt
főnöke s in flagranti letartóztat.
«Tisztelt képviszelő úr, méltóztasszék a szónoklatát egy kiszszé
revideálni; mert a nagy tetszész-zaj miatt nem vehettük ki minden
részleteit!»
Értem… Használjuk föl azt a prærogativánkat, hogy a gyorsirodában egy
elmondott beszédnek a «gombjára» felvarrhatunk egy el nem mondott
beszéd-kabátot.
Megtettem.
Az alatt a kukkó haza kisérte Leoniet.
S most hallom, hogy ő kapta meg a V. betüs tárczát. És így világos, hogy
Leonie kezét is.
Ez a kukkó egy nap alatt elüti a kezemről Leoniet, meg a kis Eminet, meg
a képviselői dicsőséget!
Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy le legyen irva?
(Nem fogadsz el rendes munkatársadnak? országházi referensnek
például?)[1]