A marquis maga sietett az előszoba ajtóját kinyitni a kastélyba felsiető
úri látogatók előtt.
– Ezer bocsánatot kérek, ha megvárakoztattam önöket; de egyedül vagyok a
háznál, minden cselédem kinn van a takarodásnál.
Rogneard úr majd hanyatt esett bámulatában.
– Alászolgája…
– Ön talán nem is akar rám ismerni? Azért, hogy most szakállt, bajuszt
viselek?
– Au contraire. Inkább az a baj, hogy nagyon is ráismerek. Hisz az elébb
beszéltünk egymással. De már most vagy a marquis úr volt a tiszttartó,
vagy a tiszttartó volt a marquis; mert az embernek a két szeme nem
hasonlít úgy egymáshoz, mint önök ketten.
– Hát persze. Mivel hogy a tiszttartó az én apámnak az egyetlen fia.
– E szerint önök ketten egy személy! Most értem már azt a nagy hűséget
egy tiszttartóban. De ha hallotta volna ön, hogy megdicsérte önt a
leányom azért a nagy hűségért.
– Ugyan papa, legyen eszed!
– No de az ugyan derék, hogy ön nem tart tiszttartót, hanem maga lát a
gazdasága után. Igy persze, hogy az aacheni congressusnak a titkát is
tudhatja egy tiszttartó! Ezt már most tökéletesen értem. Már most még
csak azt szeretném megtudni, hogy hát az a kovácsmester, a ki nem akarta
elfogadni a borravalót, nem valami olyan távoli, olyan, hogy is mondjam,
tejtestvér-e a marquis úrral; mert az is veszedelmesen hasonlít önhöz.
– Nagy oka van rá neki, hogy hozzám hasonlítson; mert az is az én
apámnak az egyetlen fia.
– Ne beszéljen már! Hát ön volt az, a ki a leányomnak a lovát
megvasalta?
– Hát világos, hogy én voltam.
– Az a kormos képű ficzkó, abban a bőrsüvegben, azzal a bőrköténynyel.
– Hát a kovácssághoz ez a costume illik.
– A ki nekem a vasalásért öt frankból négy frankot, meg tíz sout
visszaadott…
– Hát az igen tisztességes kereset, minek engedné az ember másnak? Aztán
egy kovácsnak igen sok dolga van a gazdaságnál; az megszolgálja a
kenyerét, ha jól hozzálát a munkájához.
– No ez hallatlan valami! Ilyen még nem történt Francziaországban! Hogy
egy marquis az ősei jószágán az új tulajdonosnak bérlője is,
tiszttartója és kovácsa is legyen egy személyben s mind a háromnak
pompásan megfeleljen. Már most még azon sem csodálkoznám, ha azt mondaná
ön, hogy a béreslegény, a ki a szekeret megrakta, s aztán bennünket a
kovácsműhelyig vezetett, faczipőben, szalmakalapban, szintén nem volt
más, mint a marquis úr maga.
– Minthogy már kitalálta ön, hát úgy van!
– Terringettét! Ilyen ember nincs másik a világon! Kár volna, ha
kiveszne a fajtája. Tudja mit marquis úr? Ön már négyféle hivatalt visel
s valamennyit olyan könnyedén betölti. Nem vállalna el még egy ötödiket
is? Mikor az a paraszt legény ezt a parlagrózsa bokrétát adta a
leányomnak, Melanie azt mondta: ennek a parasztbéresnek a felesége
irígylésre méltó asszony lehet. Ne irígykedtesse őt sokáig. Ime egy
ötödik hivatal!
– De papa! kiálta fel elszörnyedve Melanie kisasszony. Van neked helyes
eszed? – Hogy legyek én négy embernek a felesége?
Hanem azért mégis csak kezet adott rá.
Ez pedig igaz történet; de nem kell hinni, hogy kétszer is megtörténik a
világon.