A guillotin alatt történt.
Egyik fő a másik után gördült le a hulló bárd alól. Herczegek, marquisk
fejei és azoknak a feleségeiké; szabóké és csizmadiáké, a kik herczegek
és marquisk számára dolgoztak. Mert az ember nemcsak azzal követhet el
főbenjáró bűnt, ha nemesi koronát visel, hanem azzal is, ha angol-bőrből
készült csizmát visel. Nyaktiló neki!
Tréfa ez?
Persze hogy tréfa; csakhogy emberfőbe kerül. Robespierre «kötő
asszonyai» ott ülnek a szinpad körül, s míg a harisnya elkészül,
birálgatják, melyik kivégzett halt meg teljes grácziával, melyik esett
ki a szerepéből?
Egy ifjú pár a többek között ott vár sorára a vérpad szélén: * * Vicomte
és a neje. Fiatalok még mind a ketten, csak a mult évben keltek össze, s
nagyon szeretik egymást. Meg van engedve nekik, hogy egymást átölelve
várják be a halált. Nem sírnak; szívük el van fásulva már minden izgalom
iránt; a világ nem létezik rájuk nézve.
Jerome polgár, a kőműves, egymás után hivja fel az áldozatokat, s azok
egyenkint tünnek fel és le a halálos színpadon. Most egy régi ismerős
nevét kiáltja. Marquis X. jön fel a lépcsőkön. Régi udvaroncz XV. Lajos
korából, túljárhat a hetven éven. Minthogy korán reggel az idő, még csak
pongyolájában jelenik meg. Hosszú tarka japonikát visel, hattyu prémmel
szegélyezve, fehér bugyogót és piros papucsot, a fején fehér gyapot
hálósüveg van, melynek a hegye magasra feláll, a végén roppant nagy
lángvörös bojttal.
Gyönge, kimerült alak az öreg, úgy kell őt a hóhérlegényeknek
felsegíteni a meredek lépcsőkön. «Mikor jut az fel a mennyországba?» –
élczelnek rá a citoyen hóhérlegények – «ezekkel a rosz lábakkal!»
De a mint az emelvényre felér az öreg úr, egyszerre kifeszíti a a
mellét, felemeli a fejét azzal a libegő piros bojtos hálósüveggel, s
egész gavalléros csoszogással, mintha az udvari bál parquettjén tipegne
végig, lejt a nyaktiló felé. És a közben nyájasan mosolyog s üdvözli a
körülállókat, azok között az ifjú vicomtet és nejét is.
S az a mosolygó arcz ki van festve szépen pirosra.
Azért festette ki arczát, hogy a bámuló nép ne lássa őt halványnak,
mikor halni megy!
Az ifjú vicomte, a ki mindjárt utána következik, a mint a kifestett
arczú rémet meglátja maga előtt, egyszerre visszatarthatlan kaczajba tör
ki; idegei nem birják ki e csiklandó látványt, hahotája túlhangzik a
népzsivajon, s magával ragadja a nőt is, a ki a legmélyebb bánatból
őrjöngő nevetésbe csap át, s míg ők szivükből jó ízűn nevetnek, a
marquis, mint a ki ezt teljes sikernek, applaususnak fogadja,
visszafordul feléjük és gracieuse meghajtja magát. Azután bedugja a
fejét a nagy veres bojttal együtt a hulló bárd alá.
– Megálljunk! szólt erre Citoyen Jerome. Itt valami államtitoknak kell
lenni! Ez a két aristocrata nem nevetett hiába. Vissza kell őket vinni
és kivallatni velük nevetésük okát.
Visszavitték, újra bezárták.
És akkor aztán Citoyen Jerome azt tette velük, hogy minden éjjel elment
Fouquiér Tienville, a közvádló bureaujába, ott megtalálta azt a tárczát,
a melybe a holnap kivégzendők nevei voltak száz számra mind külön
czédulákra felírva. Abban felkereste a vicomte pár czéduláját s a tárcza
fenekére tette legutolsónak. Nyolczvannál többet egy nap nem lehetett
lenyaktilózni az idő rövidsége miatt. Igy a legalul tett czédula
kihúzatlan maradt. Másnap megint új elitéltek jegyei jöttek. Jerome
polgár megint leghátulról tette a kiszemeltjeiét. És azt egy nap el nem
mulasztotta hat hónapon keresztül! Olyan nagyon megtetszett neki az,
hogy ez a két fiatal lélek úgy tudott kaczagni a vérpadon állva.
Az a kaczaj mentette meg az életüket.