– Bocsánat, hogy kissé későn jöttem, mentegeté magát a tiszttartó
vendégei előtt, de elébb a gabonát kellett fölméretnem.
– Oh mi azalatt nem untuk magunkat. A leányommal nézegettük az alatt
ezeket a mustrának elrakott mindenféle gabonakalászokat. A mik között
különösen gazdagok ezek a rizskása kalászok.
– Nem annyira rizskása, mint köleskása; igazítá helyre a tiszttartó.
– Az mindegy. Kása csak kása. De nem is akarjuk önt sokáig
feltartóztatni, csak azt akartuk megtudni, hogy elfogadja-e a marquis úr
látogatásunkat?
– Kétségtelenül. Majd mindjárt bejelentem önöket.
– Hogyan? Ön maga? A tiszttartó? Hát nincs komornyik? inas?
– Van biz az; de az most mind kinn van a mezőn s takarítani segít.
Ilyenkor minden kéz drága. Napjában húsz órát dolgozik minden ember.
– De hát minek az a nagy sietség? Nem kell az embernek magát
megszakítani a munkában.
– De meg kell; mert a barometrum nagyon alá szállt; pár nap mulva esős
idő lesz. S ha az a tarlón kapja a gabonát, a búzának a szeme elveszti a
színét, a súlya meggyérül; aztán meg arra is kell számítani, hogy a ki
rögtön aratás után viheti piaczra a gabonát, jobb áron adhatja el, mint
a ki bevárja, míg minden ember tódul a piaczra. Azt is figyelembe kell
venni, hogy az aacheni congressus ha szétoszlik, az ezüstnek ágiója
egyszerre úgy leesik, hogy a gabonaárak egy negyedrészt vesztenek a
mostaniból; tehát minden fáradságot el kell követnünk, hogy elsők
legyünk a piaczon s tuladjunk a termésünkön, külömben a nyakunkon vész.
– Sápristi! kiálta fel Rogneard úr. Mit mindent nem kell tudni az ilyen
tiszttartónak! Barometrum, időjárás, piaczi árkelet, diplomatia, aacheni
congressus, ezüst árfolyam! Hisz ennyi tudománynyal az ember miniszter
lehetne! Aztán mi fizetése van önnek a marquis urnál?
– A nyereségből osztalékot kapok.
– No az már érthető. Igy már tudni való, hogy az ember buzgólkodik.
Aztán mennyire mehet ez az ön nyereménye, tiszttartó?
– Hja, uram, azt nekem nem szabad megmondanom; mert abból ön rögtön
kiszámolhatná, hogy mennyit jövedelmez ez a birtok? s a jövő
szerződésnél a szerint rugtathatná fel a haszonbért, s ezzel én a
gazdámat megkárosítanám.
– No és ha én épen azt szeretném megtudni? Nem lennék érte háládatlan.
– Uram! Nincs önnek a birtokában olyan kincs, a miért én egy lelkemre
bizott titkot eláruljak!
– Hahaha! Ez tetszik nekem! Ez a hűség! Tehát nincs a birtokomban olyan
kincs, a miért ön egy rábizott titkot elárulna. Nekem? Rogneardnak?
példának okáért! Ha a leányomnak a kezével kinálnám meg! Hahaha!
– Nem, uram! még azért sem! szólt a tiszttartó s azzal megfordulva a
sarkán, indult. Megyek önöket a marquisnál bejelenteni.
– De ugyan papa, legyen eszed! zsémbelt Melanie kisasszony. Hisz te úgy
viseled magadat, mint egy nyárspolgár. Minden embernek borravalót akarsz
osztogatni. Most meg már épen az én kezemet akarod aprópénzül használni.
– Hiszen csak tréfáltam, te bohó. Csak nem képzeled, hogy egy ilyen
bonhommehoz akarlak adni feleségül. Csak egy kicsit zavarba akartam
hozni a rustret!
– De lásd, pedig én nekem épen az ilyen ember volna kedvemre való. A ki
tetőtől talpig maga a becsületesség; megvesztegethetlen és hűséges,
micsoda ritka madár ez a mai világban. Az ilyen ember bizonyosan férjnek
is igen derék ember.
– Megengedem, megengedem. S ha lesz férjhez adandó komornád, reflektálni
fogok rá. De csak azt szeretném tudni, hogy honnan tudja ez a
bagariacsizmás ember, hogy az aacheni congressus határozatai
következtében az ezüst árfolyama le fog menni? holott ezt még én magam
sem tudom; pedig ez az én tudományom, ez az én mesterségem. Hát a
tiszttartók még magasabb politikát, diplomátiát, financziát is tanulnak.
Ez nagyon különös.
– De én még valami mást találok még különösebbnek, mondá Melánie
kisasszony. Nem veszed észre, hogy az a tiszttartó milyen nagyon
hasonlított ahhoz a kovácsmesterhez, a ki a lovamra felverte a vasat?
– Az ám. Épen olyan nagyon, mint az a kovácsmester ahhoz a
béreslegényhez, a ki a mezőről bekalauzolt bennünket.
– Ha az ember az öltözetkülömbséget, meg a változó arczszínt hozzá
gondolja, megmerne rá esküdni, hogy ugyanaz az ember volt mind a három.
– Hova gondolsz? Nem úgy van az; hanem így faluhelyen az emberek olyan
nagyon hasonlítanak egymáshoz, hogy alig lehet megkülömböztetni egyiket
a másiktól. Vannak olyan faluk, a hol minden embernek fel van türve az
orra, hogy az eső beleesik. Másik faluban meg minden embernek úgy áll a
lába, mint a lőcs, aztán megint másik faluban meg minden embernek olyan
hosszú feje van, mint egy guitár; a hogy az asszonyok valakit
megcsudálnak. De hát azt te nem érted, hát azt én neked minek
magyarázzam. Egyébiránt miért ne lehetne mind a három egy testvér? Azért
hogy az egyik tiszttartóvá qualifikálta magát, a ki az aacheni
congressusról beszél, azért lehet a másik kovácsmester, a ki csak a
lókörmökig vitte. Hiszen nekem is van egy öcsém, a ki… azonban
beszéljünk már másról.