A béres legény elvezette az uraságokat a faluban a kovács-műhelyig, a
mire maguktól is rátalálhattak volna. A kovácsműhely olyan, hogy azt
megtalálja az ember cicerone nélkül is.
– De itthon van-e a mester? kérdezé Rogneard úr.
– Majd mingyárt előhivom. Monda a legény s bement a műhelyből nyíló
szobácskába. Azalatt egy kormos pofájú inaska elkezdte a fújtatóval
felszítani a tűzet, a mire azt mondá Rogneard úr: «látod, ott most
valamit főzni fognak.»
Egy percz mulva előjött a kovácsmester, bőrkötény a derekán, a lábán
félpapucs, a fején bőrsipka; a képe egy kicsit füstszinű.
– Adjon Isten!
– Fogadj Isten!
– Hát kend a mester, atyafi? Ejnye de fiatal mester! Hát vegyen csak
frissen mértéket a leányom lovának a lábáról, egy hiányzó patkó számára.
– Ugyan papa, sugott oda neki a kisasszony, ne beszélj kérlek ilyeneket,
mind elárulod vele, hogy soha sem láttál lovat vasalni.
– Hát persze, hogy nem láttam. Mindig tartottam lovakat; de biz én nekem
a vasalásnál csak a kocsisom, meg a lovászom szokott ott lenni.
A kovácsmesternek azonban nem volt szüksége papirosszeletre, mint a
vargának, hogy megmérje vele a ló lábát, hanem megnézte azt s aztán
elővett egy darab hosszú egyenes vasat.
– Jaj, atyafi, ha kendnek nincs kész patkója, mink nem ülünk itt holnap
estig, a míg abból a darab vasból patkó lesz.
A kovács nem szólt semmit, a vasat a tűzbe tette, a kohó okádta a
szikrákat; mikor aztán a vasdarab izzó lett, akkor kivette a fogóval, az
üllőre tette s aztán egy pár hatalmas kalapácscsal olyan hirtelen patkót
csináltak belőle, az inassal együtt taktusra kalapálva, hogy nem tartott
tovább annál a nótánál, a mire rágyújtott a mester:
«Hej a jó Henrik király
Lalla lira larirette;
Azt mondta minden vasárnap
Legyen ám a parasztságnak
Fazekában tyukleves!
Ne nevess.
Lalla lira larirette!
Ott van a tyuk az asztalán
De más kezében a kalán
Lalla lira larirette.»
Csak erre a nótára kezdték a vendégek figyelmesebben vizsgálni a
kovácsmester arczát.
– Nézd csak, milyen nagyon hasonlít ez a kovács ahhoz a
parasztlegényhez, a ki bennünket idáig hozott. Szakasztott olyan, mint
az.
– Meglehet, hogy testvérek.
– Az ám. Terringettét, vigyázzon ön, mind a szeme közé ugrálnak a
szikrák!
A kovács a kész patkót beledobta a vizes sajtárba, aztán a kisasszonyhoz
fordult:
– Legyen szives leszállni, ha úgy tetszik.
– De hova? Itt nagy a sár, meg a szénpor.
Biz az a kovács-műhely körül rendesen úgy szokott lenni.
A kovács egyszerűen segített a dolgon. A két izmos kezével átfogta a
kisasszony karcsú derekát s mielőtt az azt mondhatta volna, hogy
«szabad» vagy «nem szabad», olyan könnyedén letette a földre, mint egy
kis gyermeket.
– Terringettét; de izmos legény ez a kovács, szörnyűködék Rogneard úr,
míg Melanie kisasszony egész gyönyörködve tekinte annak athletai
termetére, a mint az a tanoncza segélyével a ló vasalásához hozzáfogott.
– Hát a másik két ember hol marad? kérdé Rogneard úr.
– Minek az a másik két ember?
– Hát az egyik, a ki az alatt a ló fejét, a másik meg a ki a ló farkát
fogja, a míg önök a lábánál dolgoznak.
– Ugyan papa, hallgass már kérlek.
A kovácsinas nevetni szeretett volna, ha a mester felemelt tenyere el
nem vette volna tőle a kedvét.
– Láss hozzá!
Az inas felemelte a ló lábát, a mester nekiállt a faragó vésővel
patájának, mi alatt Rogneard úr folyvást jajgatott: «Ne vágja olyan
mélyen! Fájni fog neki! Jaj, már az elevenét éri!» Hát még mikor a
szegeket verte a patkón keresztül. «Ezt én soha ki nem állnám!»
Az egész munka nem tartott tíz perczig.
– Mit fizetünk, atyafi?
– Fél frankot.
– Itt van. Fogja kend! Rogneard úr oda adott neki egy öt frankost.
A kovács a bőrkötény alá nyúlt s visszaadott négy és fél frankot.
– Csak tartsa meg kend! A többi borravaló.
– Én nem iszom bort, a patkó ára tíz sous.
– No hát azért a szép nótáért.
– A nótát magamnak daloltam.
– Ugyan vedd el már! sugá Melanie kisasszony; azt gondolod, hogy azért,
mert valaki bőrkötényt hord, szabad megsértened.
– Terringettét, atyafi; monda Rogneard úr, de szeretném, mikor
egyszer-másszor a főhadiintendanturánál kell valami vállalatomra a
patkót felveretnem, ha ott is ilyen borravaló elnemfogadó
kovácsmesterekre találnék, mint kend!
A kovács, a mint elkészült a munkával, kezét nyújtá Melanie
kisasszonynak, hogy ismét fölsegítse a nyeregbe. A lovász csakugyan
elveszett.
– De már most elébb a tiszttartó urat szeretnők fölkeresni, mondá
Rogneard úr, hogy addig láttatná el a lovainkat, a míg a grófnál egy
látogatást teszünk, a ki én nekem bérlőm! Mert én vagyok ennek a
jószágnak a tulajdonosa. Csak jönne elő az a legény, a ki ide vezetett
bennünket, hogy vezetne odább.
– Az nem fog többé előjönni, mert annak más dolga van, viszonzá a
kovács. Majd elvezetem én önöket magam odáig, a lovakat is bekötöm az
istállóba; mert most a tiszttartónak egy cselédje sincs az udvarban, az
mind kinn van a takarodásnál.
– Ah! kend maga akar fáradni, mester? No azért nagyon le leszünk kendnek
kötelezve. De hát elfogadja kendet a tiszttartó úr ilyen jelmezben?
Már tudniillik papucsban és bőrkötényben.
– Hát mi baja a tiszttartónak az én jelmezemmel? Rám ismer ő majd így
is.
Azzal előre indult; elvezette az uraságokat a kastélyig, ott lesegítette
mind a kettőt a lóról; megmutatta nekik, hogy földszint melyik szobába
nyissanak be? az a tiszttartó lakása, ő maga azalatt majd beköti a
paripákat az istállóba, s aztán felkeresi a tiszttartót; mert az most
nem hüsöl ám a szobában, hanem bizonyosan kinn van valahol a szérün, a
hol csépelnek s gabonát szórat.
Mikor odább vezette a két lovat a kovács, azt mondá Melanie kisasszony
az apjának:
– No hallod-e, ha valakit irigyelni akarnék, hát az ennek a
kovácsmesternek a felesége volna. Micsoda megelégedés ragyog ennek a
tekintetében. Ő tudja azt jól, hogy a két tenyere eltartja becsülettel,
s nincs rászorulva senki pártfogására, nem reszket, nem aggódik, s nem
is bókol senki előtt. Miért nem ilyenek a mi gavallérjaink?
– No azt szépen megköszönnéd, ha ilyenek volnának! Hahaha! A mint
hazamegyek, mindjárt megmondom az unokabátyádnak, hogy szerezzen
bőrkötényt, ha neked tetszeni akar, s zongora helyett tanuljon meg az
üllőn kalapálni.