– Jajh, ha te úgy válogatsz a kérőkben, kedves leányom, akkor te agszűz
maradsz. Tíz is van, egy sem kell. Ennek ez a hibája van, annak meg az.
Utoljára majd jön egy tizenegyedik, a ki mind valamennyinek a hibáját
egyesíti s azzal kell beérned.
Melanie kisasszony azt felelte erre, hogy a lovag-vesszőjével ráhuzott a
paripájára s az rögtön «szótávolon» kívül ragadta őt. Az apa utána
vágtatott, hogy folytathassa a perlekedést. Egy szép regényes erdei úton
sétalovagoltak, hol egymás mellett, hol egymás mögött. Mikor ismét
utolérte Rogneard úr a leányát, újra rákezdé:
– Hát itt volna az unokabátyád, Roger, gazdag gabonakereskedő.
– Olyan száraz, mint a zab, a mivel kereskedik, felelt Melanie, megint
előre rugtatva a lóval.
– Megállj csak! A zab csak akkor száraz, a mikor veszi, de a mikor
eladja, már nedves. Hát ha ez nem kell, itt van Mornier úr, a szomszéd
földesúr. Ez már humoristicus ember.
– Az az, hogy bolond. Mindig ostoba tréfákon töri a fejét. Nektek
férfiaknak azok tetszthetnek, de engem boszantanak. Hopp, hopp!
– No csak ne ugrass át a sövényen, mert én oda is utánad megyek. Hát
például mi kifogásod lehet a szép Dutreuil ellen? Az már verseket is ír,
s egyebet se tesz, mint téged imád.
– Nem kell nekem főkötőbáb. Mindig az az indus bálvány jut róla eszembe,
a melyiknek az a dolga, hogy egy másik bálványt imádjon.
– Utczú, hogy elvágtatott megint! Ha valaki látna bennünket, azt
mondaná: templomtorony-futtatást végzünk fogadásból. Melanie! állj meg
egy kicsit. Hát hisz én azt sem bánom, ha a tábornokot választod. Derék
férfi. Vitéz ember! Nagyszerű vitéz.
– Ha főhadnagy volna, többet érne.
– No abban lehet valami. De hát a herczeg! Az ujonnan kinevezett
herczeg! Micsoda izét is kapott csak a czimerébe?
– Korhely, kártyás, naplopó, csapodár, nem vesződöm vele.
S azzal úgy neki hajtotta a lovát, hogy az öreg kiáltó szóval is alig
érte; a lovász pedig messze elmaradt mögöttük.
A nagy nyargalásnak aztán az lett a vége, hogy a kisasszony paripája
elvesztette az egyik patkóját. Ezért aztán meg kellett állni.
– No már most mit csináljunk? évődék a papa; a lovász ki tudja merre
bódorodott el. Bizonyosan ott vesztett el bennünket, a hol te átugrattad
a sövényt.
– Itt látok egy falut a közelben, talán kapunk ott kovácsot, a ki
megtudja vasalni a lovamat.
– De hátha nem kapunk?
– Mindjárt megtudakolhatjuk itt az emberektől a mezőn.
Épen aratás után volt az idő, a kepékbe rakott kévéket három-négy
szekérre is rakták fel nagy sietséggel egy szép nagy learatott táblán. A
két lovas a tarlón keresztül odaléptetett az egyik szekérhez.
– Látod, mondá az apa a leánynak. A búzát azért nem húzzák ki
gyökerestül a földből, hanem csak lekaszálják, hogy ez a gyökeréből jövő
esztendőre megint kihajt, s akkor még egyszer aratnak róla.
A szekérnél két legény dolgozott erősen, az egyik adogatta fel a
másiknak a kévéket, a mit ez szépen elhelyezett a szekér két oldalára.
Az egyik legény, a ki a villával dolgozott, szép barna fiu volt, pörge
bajuszszal, hegyes szakállal, napsütötte arczán az izzadságot belepte a
por és a búzatoklász; hanem azért jó kedve volt. Izmos karjairól
könyökig feltürve az ing, lábain faczipő, fején szalma kalap, hanem a
kalap mellé egy bokréta parlagrózsa volt tűzve, s a míg a kévékat
hányta, addig is danolt a legény:
«Hej, a jó Henrik király
Lalla lira larirette!
Azt mondta: – minden vasárnap
Legyen ám a parasztságnak
Fazekában tyukleves!
Ne nevess!
Lalla lira larirette!
Az ám, de a parasztságnak
Soha se kerül vasárnap.
Lalla, lira, larirette.»
– Ejh de vigan vagy fiam! szólítá meg a legényt Rogneard úr.
– Miért ne volnék, mikor ingyen adják?
– Nem mondanád meg, hogy micsoda falu ez itten?
– Dehogy nem mondom, megmondom bíz én, csak még ezt az egy kévét adom
fel. Hát annak a falunak a neve, a ki el nem felejti, La Petit Grenelle.
– No nézd! a mi birtokunk. Az, a mit Moiria gróf kibérelt tőlünk. No
lám, még itt sem voltunk soha. Meg kellene őt látogatnunk. Itthon van-e
a gróf?
– A jószágon van, azt tudom, de hogy a kastélyban van-e? azt nem
állítom.
– Elébb való azt megtudnunk, szólt közbe Melanie, hogy van-e kovács a
faluban?
– Hát hogy ne volna kovács a faluban? felelt a legény. Kell az a
gazdasághoz.
– No mert az én ispánom, mikor magam gazdálkodtam, szól Rogneard úr,
mindig panaszkodott, hogy nem tud kovácsot kapni, a szomszéd faluba kell
küldeni az ökreit, ha patkót akar a sarkukra veretni.
A szekéren álló legény nagyot röhögött erre a szóra, a kévehányó azonban
el sem mosolyodott, hanem készséggel mondá:
– Mindjárt elvezetem önöket a kovácshoz, csak elébb ezt a szekeret
megrakom, hogy odább mehessen. A kisasszony lovának az egyik lábáról
hiányzik a patkó.
– Hát te azt hogy tudod?
– Látom a lépéséről. No, siessünk Jakab!
Azzal gyorsan dobálta fel a villával egyik kévét a másik után.
– No már milyen boldog az ilyen paraszt legénynek a kedvese! mondá
Melánie az apjához. Ez az egész szivét viszi hozzá, s ha egyszer
kiválasztott magának valakit, ahhoz holtig hűséges marad. Ez nem siet el
este a klubba kártyázni, nem jön haza a börzéről rossz kedvvel, ez nem
jajgat a köszvény miatt, ha rossz idő van. Mindig jó kedvű, sohsem
kényeskedik. Milyen derék dolog parasztlegény szeretőjének lenni.
– No készen vagyunk! Mehetünk, szólt a legény, vállára vetve a villát.
– Nem kivánjuk ám a szolgálatodat ingyen, fiam, mondá Rogneard úr, egy
félfrankost keresgélve a zsebében.
– Köszönöm uram. Nem kell érte semmi. Úgy is útba esik. Csak tessék
utánam jönni.
Melanie jóvá akarta tenni az apja hibáját, ki úgy látszik, hogy a
parasztlegényt megsértette a borravalókinálással.
– Ejnye, milyen szép virág van önnek a kalapja mellett!
– A bizony. Itt terem ám az a mezsgyén. Ha tetszik a kisasszonynak.
S odanyújtá a parlagrózsa bokrétát.
– De milyen fölséges illata van! De hát szabad ezt önnek elajándékozni?
Nem a kedvesétől kapta?
– Hjaj, nekem még az nincs! Kicsike még, hadd nőjjön még!
S azzal gyors léptekkel előre haladt, hegyesen fütyörészve a Henrik
király nótáját.
Melanie a parlagrózsacsokrot odatüzte a keblére. Nem is terem annál
szebb virág az üvegházban!