– Én vagyok gróf Moiria. E szavakkal köszöntött be egy karcsú, lovagias
magatartású fiatal ember monsieur Rogneardhoz, a ki épen a nagy
strazza-könyvében kötözgette a százezres számokat egymáshoz.
– Ah! Nagyon örülök! Tessék helyet foglalni. Tehát ön is megnyerte a
«radiatió»-t?
– Meg ám. Ez igazán jó szó! «Kivakartatás».
– Furcsa szó. Azt is teszi, hogy «ragyogás», meg azt is, hogy
«kivakarás».
– No én nem ragyogok; csak ki vagyok vakarva.
– Annál jobb. Sokkal jobb. Kivakartatva lenni a száműzöttek
lajstromából. Ez a mi császárunk gondolatja volt. Minek legyen annyi
derék franczia szétszórva a világban? Jöjjenek haza! Legyünk együtt!
Ugyan gróf úr, mivel töltötték az időt az emigráns urak odakinn a barbar
földön?
– Hát – nem unatkoztunk. Egy kicsit katonáskodtunk a mi átkozott jó
barátaink zsoldjában, a mi szeretett ellenségeink, a francziák ellen.
Aztán mikor vége volt a háborúnak, elfogyott a fizetés, láttunk dolog
után. Ki kefekötő lett, ki meg festő, ki meg ispán. Némelyikünk tudott
hárfázni, furulyálni, hangversenyeket adott, a kinek herczegasszonya
volt, az pipereárus-boltot nyitott. Egy grófunk csizmadiamesterségre
adta magát, a felesége meg skatulyákat csinált.
– Ah! Ne mondja ön! S nem szégyenlették magukat?
– Oh dehogy! A marquis, a ki miniatur-arczképeket festett, egy cseppet
sem restelte karonfogva járni azzal a gróffal, a ki csak boltczímereket
mázolt s mondhatom, hogy az a herczeg, a ki a hangversenyeken hárfázott,
kész volt bármikor egy korcsmában vacsorálni azzal az őrgróffal, a ki
czédulakihordója volt. Oh, mi nem voltunk aristocraták.
– Nagyon jó! Igen jó! A kedély sehol sem hagyja el a francziát! Hát ön
mivel mulatta magát az alatt?
– Oh, én nagyon ügyetlen vagyok. Én semmihez sem értek a világon. Én
beszegődtem ispánnak.
– Hahaha! Falusi gazdatisztnek! Olyannak, a ki arra vigyáz, hogy a
béresek a hegyével lefelé ültessék el az árpát a földbe, ne a tompa
végével s a ki a trágyát nem kerüli ki, ha útjába akad, hanem rálép? S
megtudta ön különböztetni a birkát az ürütől? No én csak akkor ismerek
rá az ürüre, mikor a szakácsom őzgerincz-sültet tálal fel, hogy ez
birka.
– De én még a gyapjufinomításig is eljutottam.
– A gyapjufinomításig! Ön fésülgette, kefélgette a birkákat? Ez
nagyszerű! Hát már most mit szándékozik ön tenni idehaza?
– Épen ebben járok most önnél. Nekem volt egy csinos kis családi
birtokom itt Nancy mellett, a mit a convent elárvereztetett.
– Az ám. Azt én vettem meg. Nagyon szép kis birtok. Hanem átkozott
keveset jövedelmez. Rég túladtam volna rajta, ha a leányom olyan nagyon
nem szeretné az erdőket, a miket én ki nem állhatok. Mennyi buzát
lehetne azoknak a helyén termeszteni! Meg nem foghatom, hogy mire való a
fa a világon? Az se buzát nem terem, se maga meg nem ehető; csak a
kilátást veszi el. Hanem hát ez a birtok már most a nyakamon maradt.
Árvereztem rá s rám ütötték. Törvényes úton jutottam hozzá. Az enyim jog
szerint. Ezen a császár sem változtathat. A proscriptiós listából
kiradiálhatta az emigránsok neveit; de a telekkönyvből nem radiálhatja
ki az új birtokosok neveit. Ugye bár, ezt tudja ön édes gróf úr?
– Hogyne tudnám?
– Tehát mégis, miért jött ön ide hozzám? A minek külömben én nagyon
örülök.
– Hát hallotta-e ön a hirét Mac Calluth úrnak?
– Valami irlandi lehet.
– Tökéletesen az. Ezzel is az történt, hogy a nagyapja emigrált; a
köztársaság elkobozta s elárverezte a birtokait. Mire Mac Calluth junior
hazaérkezett, már valaki más ült a kastélyában. Ezen ő nem
változtathatott, hanem annyit megtehetett, hogy azóta évről-évre, minden
Szent-György napkor megjelen az ősi kastélya előtt s annak valamennyi
ablakát beveri. Az új birtokos már úgy hozzá van szokva, hogy
Szent-György nap előtt beszedeti a redőnyöket mind s aztán készen tart
egy második fogás ablakot, hogy a mint az egyik be van verve, helyébe
rakassa.
– Hahaha! Geniális ötlet egy irlanditól! De reménylem, hogy egy franczia
nem követ el plagiumot egy irlandin?
– Nem bizony. Láthatja ön, hogy nem az ablakon koczogtattam be, hanem az
ajtón. Én azt kérem öntől, hogy adja ki nekem bérbe azt az ön birtokát,
a melyik hajdan az én apámé volt. Én legjobb szeretnék ott gazdálkodni,
a hol már ismerős vagyok.
– Ah! Ez óriási gondolat! A gróf maga akarja kibérelni az ősi birtokát.
De hogy az ördögbe akar ön egy falusi birtokból megélni, mikor önnek
arra adósságot felvenni nem lehet?
– Ön azt hiszi?
– Persze, hogy azt hiszem. Hogy a grófok, a kiknek nagy birtokaik
vannak, azokat akként jövedelmeztetik, hogy folyvást adósságot szednek
fel rá, a míg csak benne tart. Ez a legyszerűbb módja a falusi
gazdálkodásnak. De hát a bérlő előtt ezek a jövedelemforrások be vannak
zárva. Mi az Isten csodájából akar ön megélni egész esztendőn keresztül?
Nyul, az van elég. De valami bérletösszeget is csak kellene fizetni. S
nem szeretném, ha az csupa nyulbőrből állna.
– Csak hagyja azt ön én rám, szólt a fiatal gróf nevetve; az első évi
részletet én előre kifizetem s a többi az én gondom.
– Ah! Önnek pénze is van? Ilyen emigránst még nem láttam.
– Tantiemejeimből maradt, ispáni állapotom korszakából.
– Tehát ön jól volt elhelyezve az átkozott barbarországban? s mégis haza
jött: úgy szerette a hazáját. No, minthogy olyan nagyon szerette a
hazáját, hát nem bánom, odaadom önnek bérbe a birtokát, próbára, három
esztendőre. Azt hiszem, annyi idő kell a próbára. Nekem az ispánom azt
mondta, hogy a buzát első esztendőben elvetik, a másodikban nem kel ki,
mert akkor pihen a föld, csak a harmadikban kel ki és csak a negyedikben
megy magba, mint a káposzta. Kiváncsi vagyok rá, hogyan fog ön minden
esztendőben árendát fizetni Szent-György napján.
S a jó Rogneard megkötötte a bérletszerződést a volt birtokos fiával, az
ifjú gróffal.