Sándor először örült életében, – a mióta a gyermekjátékszerek fölötti
örömei elmultak.
Mikor azt mondhatta a vendég ifjunak, Masinkára mutatva:
– Nézd, ez az én «anyám».
Valóban az volt ránézve. Kisded kora óta ez a nő pótolta nála az anya
helyét. Az igazinak más mulatsága volt. Ez a nő szerette őt, s ennél
tudta meg ő is, hogy van a világon még valami érzés a gyűlöleten kivül.
De még nagyobb öröm volt az, mikor vendégét bemutathatta.
– Anyám! Ez itt «Ungern Pál». Apám azt mondta, hogy mutassam be őt az
anyámnak és legyünk jó barátok.
A szemeiben ragyogtak a könyek.
Hisz ő tudta jól, hogy ki az az Ungern Pál?
Masinka tudott egy titkot, a mit az apának soha sem fedezett fel; az,
hogy az a Pál már akkor a világon volt, mikor az a katasztrófa történt ő
vele. Épen az ő világra jötte okozta azt. Két embernek, a kit a
szenvedély bünbe ejtett, nagy oka volt megakadályozni azt, hogy ő ezt
megtudja. A férj nem is tudta ezt meg soha. Hanem e titkot annál inkább
elmondta Masinka Sándornak, olyan bizalmas órákban, a mikor az apja
rettentő tanításai elől az egyszerű cselédhez menekült. Akkor megsugá
neki Masinka, hogy vannak künn a nagy világban, a mely előle gyermekkora
óta eltünt, nagy és hatalmas ellenségei: a nagybátyja és annak a fia,
egy mostoha testvér. Azok miatt kell neki is e sziklatoronyban
elvesztegetni ifjú életét. És azután elmondta neki, hogy az igaz jó
emberek, a kik Istennek tetszeni akarnak, megbocsátanak az
ellenségeiknek; és azután megtanította őt valami egyszerű imádságra, a
mit igaz ember az ellenségeiért mond: hogy térítse meg őket az Isten,
hogy szünjenek meg őt üldözni, engesztelődjenek ki iránta, szabadítsák
fel e börtönélet alól, nyujtsák feléje békejobbjukat. Masinka azt tette
Sándorral, hogy az minden este, mielőtt elaludt volna, imádkozott a
mostoha testvérért, a ki már a születése órájában üldözője lett neki.
Most azután, hogy azt mondta Masinkának: «Nézd, ez itt Ungern Pál. Apám
mondá: hozzam hozzád, legyünk jó barátok» e szavakban az az érzés volt
kifejezve: «Lásd, használt az imádságom. Az ellenség kiengesztelődött,
eljött értem, megszabadít. Még is jó az Isten; még is jó az én apám!
Hogy szerethetem már mindkettőt együtt, – s harmadiknak az
ellenségemet».
Masinka elértette azt, s reszkető karjaival egymáshoz ölelve azt a két
fejet, megcsókolá mind a kettőnek a homlokát.
«Szeressétek egymást!»
Aztán felhordta, a mi csak csemege volt a szekrényében. Csak egy tányér,
meg egy étszer volt hozzá. A két ifjú tudott enni egy tányérról, egy
késsel: megegyeztek szépen.
Masinka nézte őket gyönyörködve.
Azután kiküldte őket a kis kertbe; menjenek ifjak módjára játszani,
birkózni, ne sajnálják a virágokat, úgy is itt már az ősz, a dér
leforrázza azt mind.
Pál aztán beszélt Sándornak a nagy világról, a mit ő már bejárt.
Csatában is volt a tengeren, piratákkal.
Erről aztán eszébe jutott Sándornak, hogy a piratáknak, a bandítáknak
sajátszerű fogásaik vannak a vívásnál; előhozta a vívókardokat s azokra
a mesterfogásokra betanította a Pált is; hasznát veheti, ha egyszer
szemtül-szemben kell harczolnia majd a kalózokkal.
Milyen boldog volt! Hogy egyszer már magához való ifjuval
találkozhatott. Hogy repesett a szíve, mikor a testvérre nézett. Örült
rajta, hogy az olyan délczeg szép fiú; – mikor vívtak, úgy vigyázott,
hogy a tompa karddal nagyon meg ne üsse, úgy hogy fájjon; ha pedig az
talált ráhuzni egy egészséges csapást, nevetett rajta, azt mondta
«dehogy fáj!» s megdicsérte érte.
Az ablakból leste őket a Masinka, a mint a kertben előre hátra
tülekedtek, s törülgette a könyeit. Örömkönyeket.